Papság? Viccelsz?
Gégény István 2016. április 18.

Papság? Viccelsz?

Hivatások Vasárnapja kapcsán jobban a szemünk elé kerül a megszentelt élet intézménye. De ki akar ma papnak menni? Ez amolyan komor, száraz élet, tele lemondással. Vagy mégsem?

A Megszentelt élet éve jelentős löketet adhatott sokak számára annak felismerésére, hogy a papi, szerzetesi életút nem azoknak való, akik szeretnének elmenekülni a világtól, vagy nem tudtak rendes szakmát tanulni, ezért elmentek imádkozni. Csupa ajándék, csupa kegyelem az a hivatás, amely ugyan csupán egy csoportja a sokféle élethivatásnak, mégis sokan szeretnek ezzel a szóval egyértelműen arra a bizonyos életútra utalni.

Aki rendszeresen olvassa a SzemLélek blogot, találkozhatott itt falakat rombolni vágyó fiatal apáca vallomásával, táncoló papok videójával, majd az erre reflektáló, ugyancsak időnként táncra perdülő magyar plébános interjújával. Írtunk a Tequilára vágyó jezsuita pápáról, az ünnepelt színésznőből lett szerzetesnőről, a focistának készülő lelki csapatkapitányról, a 74 évesen 50 kilométeres távot lefutó szerzetes történetét szintén blogunk közreműködésével kapta fel a hazai médiavilág. A nyár közeledtével pedig nem árt felidézni a zirci apátsági sörök piacra érkezésének tényét...

pap.jpg

A habitussal járó vidámság az idei Hivatások Vasárnapja előtt újra rám köszönt, egészen személyes formában. A hétvége kezdetén vendégül láttuk otthonunkban András testvért, a Taizé-i szerzetesközösség magyar tagját, akit olyan humorral áldott meg az ég, hogy azóta is emlegetjük kedves poénjait, szívderítő tréfáit, a fiainkkal való önfeledt focizásról nem is beszélve.

Másnap egészen véletlenül egy étkezőbe csöppentem, meg is hívtak ebédre: az asztal körül tucatnyi pap vett körül. Eleinte nehezen találtam a helyemet, fészkelődésemet ugyanakkor némileg enyhítette két egykori egyetemista társam jelenléte (a PPKE Hittudományi Karán civilek és papnövendékek együtt készülnek saját hivatásukra). Aztán pár percen belül már nyoma sem maradt a kezdeti távolságtartó udvariaskodásnak: szelíd ugratásokkal fűszerezett, oldott hangvételű párbeszédek alakultak ki, amelyekbe magam is könnyedén bevonódtam.

Nem volt nehéz otthon érezni magamat kétgyermekes apaként a klerikus társaságban. A mellettem lévő paptestvér aktívan kommunikált okostelefonján, az asztal túlvégén az új traffipaxokról és a közúti sebességtúllépés következményeiről szólt élénk diskurzus, s bár a tányérok összeszedésébe még engedtek bekapcsolódni, nem úsztam meg, hogy egy ismeretlen plébános szolgáljon ki kávéval.

Távozásomkor így búcsúztak a jókedvű lelkipásztorok: aztán várunk ám a klubban! Értetlenkedve néztem, mire hamar érkezett a magyarázat: tudod, diakonátus. - Amerre az élet hív - feleltem, és ez sajátos zárszava is lett különös véletlen találkozásunknak.

A papság élete természetesen nem csupán móka és kacagás, de az is belefér az egyház szolgálatába. Erről sajnos talán kevesebbet beszélünk a kelleténél, inkább túlhangsúlyozzuk akár a nehézségeket, akár a létező hibákat. Ideje egy kicsit visszabillenteni az egyensúlyt - a SzemLélek blog ezzel a derűs bejegyzéssel köszönti a papi, szerzetesi hivatásban élőket, az ebbe az irányba készülődőket.

Gégény István

(Az illusztráció forrása: walesonline.co.uk)