A sok Ige közt néha elvész a Szeretet
SZEMlélek 2016. május 17.

A sok Ige közt néha elvész a Szeretet

Ahány katolikus, annyi keresztény és ahány keresztény, annyi Jézus. Sokat morgolódtam már azért, mert másik felekezethez tartozó ismerőseimmel nem értek szót, pedig annyi mindenről beszélhet két ember, miért kell a hittételek miatt támadni a másikat?

Szerzőt avat a SZEMlélek blog: a cigánysoron szolgálatot teljesítő postásként ismertté vált Szőke Tibor írását közöljük.

Szeretek Jézusra és Istenre mindig Apa és fiaként gondolni, és bevallom, a Szentháromság misztériumából hívő és gyakorló katolikusként még nem sikerült sokat megértenem. Az általam eddig megkérdezett katolikus papok sem tudtak érdemleges, elfogadható magyarázatot adni. Mindig csak az „egy akkora misztérium, hogy szinte felfoghatatlan” volt a válasz. És igen, ebben megegyezünk. Mégis úgy hiszem, nem is ez a lényeg. Gyakran előfordult már, hogy olyan emberrel találkoztam, akivel tökéletesen egyetértettünk a cselekvő szeretet fontosságában, majd mikor szóba jött az „és Te hova jársz”, akkor összekülönböztünk. Vajon ennyire számít, mi a vasárnapi program?

Most komolyan, el tudja azt bármelyik hívő képzelni, felekezettől függetlenül, hogy akár az Atya, akár a Fia, vagy a Szentlélek ott ülnek egy felhő szélén, és mondjuk egy mennyei okostévén kapcsolgatják vasárnaponként a hívők életét, majd listázzák, hogy ki melyik helyre ment dicsőíteni őket? És melyik Igét hogyan magyarázta? Vagy mondja Jézus az Atyának: - Nézd, Apa, Imre a Hit Gyülekezetébe ment, én most kihúzom az Élet könyvéből. - Szentlélek! Vedd vissza magadat légy szíves Antal családjából, mert buddhista tanokat hallgattak és egyet is értettek vele!

szoketibor.jpg

Szerencsés vagyok, mert szinte minden felekezethez tartozik egy jó ismerősöm, barátom. Mégis a gyomrom összerándul, mikor tökéletesen el tudunk bármiről beszélgetni, a hitről azonban rögtön parázs vita robbanna, ha hagynám. Mert hát hiába vagyok jó, ha katolikus vagyok! Bálványt imádok, és egyébként is így az Egyház, úgy a "pedofil papok". Hogy lehet állítani egy kétezer éves, az egész világot behálózó intézményrendszerről, hogy hamis a tanítása, mikor sok száz azon szervezetek száma, akik az Egyház zászlaja alatt szolgálnak a világ minden táján? És a Szeretet útmutatásait közvetítik az embereknek saját, hiteles életükkel. És hogy lehet annyira nagyképű bármelyik felekezet, hogy biztosan állíthatja, Jézus az övé, vagy azt, hogy a másiké biztos nem?

A kereszténység egyik lényege szerintem, hogy a közös pontokat keressem minden embertársammal, ne pedig azt, mi módon tudunk összekülönbözni. Ha valaki Jézust hiszi és szereti, akkor nekem nem fontos az, hova jár, sem az, jár-e. Lehet szentképes ágyneműje és hallgathat hamis hangon éneklő dicsőítő zenéket is. Ha valaki nem olvassa a Bibliát és nem vallja, hogy Jézus az Isten fia, attól még nem fordítom el a fejem, ha meglátom, és bizonyosan nem fogom tízpercenként hívogatni, hogy térjen meg, mert elkárhozik. Újabban már olyan is van, aki elítéli azokat, akik áldozáskor kézbe veszik az ostyát. Egyszer a keresztanyám rám szólt, hogy trikóban nem illik a templomba menni. Nyáron, mikor a legtöbb hívő a saját izzadságán csúszik be a templomba. És íme, megint látom magam előtt Jézust, aki halkan megjegyzi, hogy az a trikós férfi ma hiába áldozik.

Valaki el tudja azt képzelni, hogy Jézus visszajön és azt mondja, bocsi, de mondjuk az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza volt a nyerő, mindenki más megy a levesbe? Vagy Hívő Henrik lesz a mennyek tartományi vezetője, mert a legtöbb ostyát vette magához áhítatos lélekkel? Jézus bőrszíne, magassága, de még a születésének földrajzi helye és kora sem számít igazán, csakis a szavai és az, hogy abból ki mennyit tud megvalósítani az életében.

Gyakorló hívő le tudja mérni a másik szeméből, hogy mennyi Jézust tartalmaz. Mennyi van benne Isten szeretetéből. Az bizony kiragyog a szívünkből, a hit a szemben láthatóvá válik. Ha valaki nagyon pozitív, bizakodó, hálával telítődött, az akkor is messziről látszik, ha életében nem olvasott még a Szentírásból. És hiába a teológia minden tanítása, ha azt csak üres okoskodásra és állandó magyarázásra használják.

Mentem már ki miséről azért, mert az idős pap annyira ki volt égve, hogy féltem, elszenesedik az én lelkem is tőle. Nem szégyellek kritikát megfogalmazni a misékről. Igenis annak olyannak kellene lennie, hogy bárki emberfia kedvet kapjon hozzá, ha arra jár és benéz néhány másodpercre. Az Örömhír azért örömhír, mert öröm. És ha egy süket ateista elmegy a templom előtt hangosan zokogva, az is keményen küzdjön azért, hogy a szíve ne rántsa be az oltár elé. A mérce a Mennyország. Nem szabad alább adni. A miséken hallható siratóasszonyos gyülekezethangtól inkább lefutnám a maratont vasárnaponként. Az nagyobb örömet okozna, hiszen hitem szerint azt is Krisztusban tenném.

Igyekszem úgy élni, hogy minél több vasárnapom legyen. Hiszen minden napnak ünnepnek kellene lennie, folyton ünnepelnünk kéne, hogy vagyunk és együtt lehetünk, hogy számtalan élményt gyűjthetünk együtt, egymással. Mióta létezik közösségi média, még inkább úgy érzem, a sok Ige közt néha elvész a Szeretet. Mennyivel többet ér a csináljuk, éreztessük, mutassuk, mint a papoljunk, vitassunk, elmélkedjünk, gondolkodjunk. A túlerőltetett agy kimeríti a szívet, a számtalan ige-elmélet és magyarázat csak a távolságot növeli köztünk. Szeretem az embert, s mindegy nekem, hogyan, mikor és ki előtt térdel vagy nem térdel, ha azt szívében hittel, alázattal, tisztelettel teszi. Egy közös legyen bennünk: az emberség. Erre nevelem a gyermekeimet is, katolikus keresztényként.

Szőke Tibor