Süveges Gergő: egykori terroristákkal is találkozhatunk a mennyben?
Gégény István 2016. július 07.

Süveges Gergő: egykori terroristákkal is találkozhatunk a mennyben?

Az irgalmasság témájában tartott előadást az elmúlt hétvégén egy lelki programon a közmédia munkatársa. Aki nem tudta a helyszínen meghallgatni az igencsak szókimondó gondolatokat, ezúttal bepótolhatja mulasztását.

– Két fontos gondolat szerepel az előadásod címében. Kezdjük a másodikkal! Irgalmasság, vagy amit akartok – mire utalsz ezzel a talányos mondattal?
– Az irgalmasság – éppen úgy, ahogyan a szeretet – a mi döntésünk. A tiéd meg az enyém, meg az olvasóké. Ha személyes kapcsolatba lépek Jézussal, ha megtapasztalom szeretetének erejét, és ennek nyomán az Ő útját akarom járni, akkor azt is eldöntöm, hogy szeretni akarok másokat – márpedig a szeretet egyik arca éppen az irgalmasság. Az életemben sokféle magatartás jelen lehet – ezek között akár az irgalmasság is. Vagy bármi más, amit akarok. Tőlem függ, hogyan döntök. Szóval úgy is mondhatnám: az életetekben ott lehet az irgalmasság – vagy amit akartok.

sg2.jpg

– A vezérgondolatod másik fele így szól: érzelem és döntés. Ha jól sejtem, a kötőszó ebben az esetben legalább annyira fontos, mint ami előtte és utána szerepel. Az irgalmasság nem egyszerűen elhatározás, elszántság kérdése?
– Nehezen kerülünk jó viszonyba az érzelmeinkkel. Van, aki azt mondja, az érzelem csak fölösleges picsogás, menni kell előre, aztán jó lesz. Mások nagyon nehezen keverednek ki az érzelmeik viharaiból, és el is várják maguktól, hogy az érzelmeik mindig és mindenütt jelen legyenek, támogatást adjanak, megsúgják a helyes döntést.

– És kinek van igaza?
– Rettentő nagy ajándék, hogy vannak érzelmeink. Erőt adnak, összeszedettségre vezetnek, figyelmeztetnek, óvnak, vagy épp bátrakká tesznek bennünket. Az életünk egyik központi kérdése, hogy megtanulunk-e figyelni rájuk és helyesen értelmezni az üzeneteiket. Az érzelmeink függetlenek az akaratunktól. Nem tudom eldönteni, hogy márpedig most örülni fogok. Vagy kikapcsolom a félelmemet. Vagy bekapcsolom a szomorúságomat. Épp ezért: ha a döntéseimet az érzelmeimre alapozom, akkor a kártyavárnál is bizonytalanabb építményt hozok létre. A szeretet sem csupán érzelem. Nagy ajándék, ha érzelem is kíséri. De a döntést, hogy szeretni akarom a másikat, nem az érzelmeimmel tudom meghozni. Most persze a keresztény szeretetről beszélek, nem a párkapcsolatról és nem a szerelemről. Keresztények is sokszor esünk abba a hibába, hogy azt mondjuk: ha érzelem nélkül szeretek valakit, az képmutatás. Ha a szeretetet érzelemvezérelt cselekedetnek tekintjük, akkor valóban az. Csakhogy Jézus pont nem azt kérte tőlünk, hogy lángoló érzelmekkel forduljunk mások – akár az ellenségeink – felé, hanem hogy tegyünk jót velük. Ez pedig nagy különbség. Az egyik út: várom az érzelmet, és annak alapján szeretek – ha pedig az érzés nem érkezik meg, akkor nem szeretek másokat. A másik út: nem várok érzelemre, hanem döntök a szeretet mellett, döntök amellett, hogy bármit érzek is, jót fogok tenni a másikkal. Az elsőről mondja az Úr, hogy arra a pogányok is képesek. A második a jézusi út.

– Miért nem lúzerek az irgalmasok, avagy hogy függ és hogyan nem függ össze a két fogalom?
– Lehetnek éppen lúzerek is. Attól függ, kinek a szemében. Aki szeret, aki irgalmas, az messzebbre néz. Tudja, hogy mennyi irgalmasságot kap Istentől. Ha Isten nem lenne irgalmas hozzánk, valószínűleg már nem lenne ember a Földön. Isten arcai vagyunk mások számára. Aki ránk, keresztényekre néz, azt látja: ilyen az Isten. Isten irgalmasságáról csak akkor tudok tanúságot tenni, ha közvetítem mindazt, amit Tőle kaptam: nézzétek, ilyen az Isten, nézzétek, ilyen a szeretet. Nem kérdés: a szeretet és az irgalom kockázatos dolog. Áldozattal is jár, lemondással is jár, meg a visszautasítás rizikója is benne van. De a teremtés legnagyobb kockázatát éppen Isten vállalta fel velünk: megadta annak a lehetőségét, hogy nemet mondjunk Neki. Ilyesféle kockázatot vállalok én is, amikor a szeretet mellett döntök. Lehet ezt lúzerségnek nevezni, de én inkább messzebbre tekintő hitnek, jövőbe vetett reménynek és erős szeretetnek nevezném.

– Beszéltél arról is, hogy hány terrorista lesz a mennyországban. Talán akad, aki pontos számot várna egy ilyen felvetés kapcsán válaszként, de megelégszünk némi iránymutatással is.
– Remélem, együtt fogjuk őket majd megszámolni. Ha komolyan vesszük Isten teremtő szándékát, és hisszük is, hogy ő megvalósítja a világról és az emberről alkotott tervét, akkor azt is hinnünk kell, hogy a paradicsomban lesznek mind egy szálig – velünk együtt.

–  Keményen hangzik.
– Érzem a máglya tüzének melegét… de nézzük csak meg, mivel indult Isten terve. Megteremtette a világot és benne az embert. Miért tette mindezt? Színtiszta szeretetből. Ő mindannyiunkat egyforma mértékben, teljes erőbedobással szeret, és üdvözíteni akar. Azt is, aki nekem pillanatnyilag nem szimpatikus. Azt is, aki nekem fájdalmat okoz. Azt is, aki engem bánt. Aki keresztbe tesz. Aki megöl… Isten leghőbb vágya, hogy mi mind, szabad akaratunkból Mellette tudjunk dönteni. Szoros, intim kapcsolatban szeretne lenni velünk, mindannyiunkkal. Hála Istennek: nem nekem kell eldöntenem, ki üdvözül. De érdemes szoktatnom magam a gondolathoz: ha Isten leghőbb vágya valóra válik, akkor megtisztulva, egymásnak örülve mind ott leszünk Vele. Talán érdemes ezt néha végiggondolni, amikor pokolba kívánjuk a szomszédunkat…

suveges_irgalom.jpg

– Az irgalom szóval és magával a megvalósítással nehezen tudunk mit kezdeni. Részben nem divatos ilyesmiről beszélni, részben erőltetett képzettársítások kapcsolódnak hozzá. Miért lehet ez így, és miként lehetne ismét vonzóvá tenni ezt a témakört?
– Érdekes, amit mondasz, mert egyrészt valóban nehéz az irgalomról átfogóan gondolkodni, másrészt másra sem vágyunk, mint hogy szeressenek bennünket és legyenek irgalmasok velünk: zárás után öt perccel a zöldséges, öt forint híján a pénztáros, dugóban a sorba beengedni nem akaró autós… Az irgalommal általánosságban tényleg nehéz mit kezdeni, de talán elsősorban azért, mert annyifelé ágazik, annyi megjelenési formája van. Pedig az irgalmasság éve nekem szól: személyesen, megérintően, kérdéseket felvetően. Lehet, hogy jobban járunk, ha leegyszerűsítjük ezt a szerteágazó összevisszaságot, megnézzük a legfontosabb mozzanatokat és megvizsgáljuk, hogyan vannak ezek jelen az életünkben. Számomra három fő kérdéscsokor bontakozik ki, amikor az irgalmasságról gondolkodom.

Az első: az előítéletektől és az ítélkezéstől való mentesség. Vajon megítélhetek-e bárkit a tettei alapján, ha fogalmam sincs a múltjáról, az őt ért hatásokról? Vajon hol húzódik a véleménymondás, az ítélkezés, illetve a meg- vagy elítélés között a határ? Vajon kell-e véleményt, ítéletet alkotnom bárkiről ahhoz, hogy szeretettel tudjak felé fordulni?

A második: tudok-e valaki mellé odaállni, tudok-e másnak az embere lenni? Ha végignézzük az irgalmasság hét lelki és hét testi cselekedetét, többségében efféle kérdésekkel találkozunk. Hányszor látunk olyan embereket, akik a Bethesda partján harmincnyolc éve fekvő beteghez hasonlóak: nincs emberük, aki odavinné őket a vízhez. Nekem van-e emberem, van-e meghitt kapcsolat az életemben? És én? Vagyok-e embere bárkinek? Számíthat-e rám valaki, akinek odaadom az időmet, az erőmet, a képességeimet?

Végül a harmadik: a megbocsátás. Talán a legnehezebb feladat. De ha a szeretet logikája felől közelítek, találhatok kapaszkodókat. A szeretet döntés. A szeretet egyik arca az irgalom: tehát az is döntés. Az irgalomnak pedig egyik megjelenési formája a megbocsátás: mi lenne más, mint döntés? Döntök amellett, hogy lemondok a bosszúról, lemondok az elégtételről, és jót teszek azzal, aki fájdalmat okozott nekem. Senki nem mondja persze, hogy ez csettintésre működik, épp ellenkezőleg: az irgalom sokszor irgalmatlanul nehéz. De a békesség felé vezet. És remélhetem, hogy lassan az érzések is követik a döntésemet, és a fájdalom is múlik az aktív szeretetem által. A megbocsátáshoz ráadásul nem kell a másik; ő a kiengesztelődéshez, a kapcsolat helyreállításához kell. Nagy ajándék, ha ez is megadatik számunkra. De a megbocsátás útján kiengesztelődés nélkül is el tudok indulni.

– Oké, mondjuk megjött hozzá a kedvem, hogy irgalmasabban éljem tovább az életem. Miként fogjak hozzá?
– Megjött a kedved? De jó hír! A legnagyobb lépést már meg is tetted: eldöntötted, hogy megpróbálod. Persze Yoda mester szavai itt is érvényesek: tedd vagy ne tedd – de ne próbáld… Csak azt tudom elmondani, hogy személyesen bennem mi zajlik le. Először tudatosítom magamban, hogy Isten itt van bennem. Minden pillanatban: soha nem fogyatkozó és nem növekvő mértékben, az Ő teljességében. Itt él a lelkemben, indít, hív, küld, mozdít, és csak arra vár, hogy válaszoljak Neki. Aztán megpróbálom felfedezni, mennyi ajándékot kapok Istentől nap mint nap, és hogy mennyi irgalommal találkozom én magam is. A felismerések nyomán pedig elkezdek legalább egy kicsit visszaadni másoknak abból, amit Istentől – akár mások által is – ingyenesen kaptam és kapok. Azt hiszem, én valahogy így fogok hozzá. De ez csak egy lehetőség a sok közül. Nagyon kíváncsi lennék arra, mások hogyan csinálják. Te hogyan kezdenéd?

(Beszélgetőtárs: Gégény István)