Életre szóló élmények
SZEMlélek 2016. augusztus 10.

Életre szóló élmények

Egy blogbejegyzés nem elég arra, hogy elmeséljem, milyen volt a krakkói Ifjúsági Világtalálkozó. Ennek ellenére igyekszem összefoglalni mindazt, amit odakint átéltem, megtapasztaltam és kaptam.

00.jpg

Július 20-án hajnali fél 5-kor indultunk az Egri Főegyházmegyéből. Két busz ment Egerből, szintén kettő Miskolcról. Az Ifjúsági Világtalálkozó az előtalálkozóval vette kezdetét a Łódź-i Egyházmegyében. Előre tudtuk, hogy családoknál leszünk elszállásolva, emiatt picit izgatott voltam, főként azért, mert nem beszélek lengyelül. Reméltem, hogy angol nyelven megértjük egymást. Amikor a busszal Brzeziny felé közeledünk, a szervezőcsapat pár tagja autóval jött ki elénk, egyik ablakból a magyar zászló lengett, a másikból pedig a lengyel. Már itt, az találkozó legelején érződött az a bizonyos lengyel vendégszeretet, amiről oly sokat meséltek nekünk, és amelyben a későbbiekben sem csalódtunk. Énekkel és tapssal fogadtak minket, majd beosztottak a családokhoz, kettes, hármas csoportokban.

1.jpg

A következő napokban három kisvárosban zajlottak a programok, franciákkal és haitiakkal közösen. Mindhárom helyszínen részt vehettünk szentségimádáson, szentmisén és különböző, a szervezők által megszervezett programokon, legyen szó táncházról, színdarabról, tanúságtételekről. Az előtalálkozó során számomra a legnagyobb élmények közé tartozott a keresztút és a magyar mise, ahol a zenei szolgálatot is mi vállaltuk. Az egyik szentségimádáson a Rejts most el című gitáros éneket együtt énekelhettem a lengyel kórussal. Amikor a kezembe adták a mikrofont, hogy magyarul énekeljem a következő versszakot, nagyon megijedtem, de amikor elkezdtem az éneket, már semmi aggódás nem volt bennem. Sosem volt még ilyenben részem, sosem énekeltem talán ennyire szívből. Ezt az érzést elhoztam magammal - minden vasárnap este ilyen lelkülettel szeretnék szolgálni a hazai szentmiséken.

4.jpg

Emlékezetesek voltak az esti táncházak, ahol mi is tanítottunk magyar táncokat a más nemzetekből érkezőknek és fordítva. Annyira jó volt látni, hogy nem a különbségeket nézzük, hanem azt, ahogy egy cél felé haladunk. Nincs ellenségeskedés, egymásra mutogatás, helyette egymás felé irányuló tisztelet és szeretet van, és természetesen jókedv.

7.jpg

Az előtalálkozó utolsó programja a Łódź-i arénában tartott szentmise és az utána tartott koncert volt. Ezen az eseményen mindenki részt vett, aki ebben az egyházmegyében tartózkodott az előtalálkozó alatt. A Łódź-i érsek a prédikációjában jelezte: nem köszön el tőlünk, hiszen Krakkóban találkozunk, inkább Péter bárkájából útnak indít minket a Szentatyával való találkozásra. Kiemelte, hogy bár Péter apostol élete is hullámokon menetelt végig, de mindvégig kitartott. Mi is követünk el az úton hibákat, de mindig van lehetőségünk az újrakezdésre. Kívánta, hogy a sebzettségeink ellenére merjük ebből a bárkából kilépni mi is és tiszta szívvel elindulni, hiszen mindig van, Aki a kezünket megfogja, ha bajba kerülünk. Másnap reggel a családok tagjai nehezen engedtek el minket, de ezzel mi sem voltunk másképp. Az elinduló busz után integetve könnyes szemmel szaladtak utánunk.

Mi pedig kiléptünk ebből a bárkából, elindultunk Krakkó felé. Előtte azonban megálltunk Lengyelország „lelki fővárosában”, Częstochowában, hogy a Szűzanya kegyképe előtt imádkozzunk. Rengeteg ember szeretett volna fizikailag is közel jutni hozzá, de sajnos nekünk az idő szűkössége miatt nem sikerült, lélekben viszont annál inkább. Egy cseppet sem bánom, hogy másfél órát álltam ott, a nagy tömegben.

5.jpg

Nekünk nem Krakkóban volt a szállásunk, hanem onnan egy órára vonattal, Brzesko-ban, ahol szintén családoknál szállásoltak el bennünket. Reggelenként magyar katekézisekkel és szentmisékkel vette a nap a kezdetét. A katekéziseket tartó püspök atyák, Orosz Atanáz, Udvardy György és Beer Miklós szavait is a szívünkbe véstük. Nem csak napindítók voltak ezek a beszédek, hanem a mindennapokban is, hazatérve bármikor előhúzhatjuk őket, élethelyzettől függetlenül. Ennek köszönhetően a délutáni programokra, amelyek már Krakkóban zajlottak, legyen szó a nyitó miséről, a Szentatya fogadásáról vagy akár a keresztútról, lelkileg feltöltve érkeztem meg, annak ellenére, hogy sokat kellett gyalogolnunk minden nap.

6.jpg

Az utazás egyébként nagy türelemjáték volt. Amikor a több száz fős tömeg egy szerelvényre szeretne felszállni hazafelé, nem éppen kellemes helyzet, de úgy érzem, ezzel együtt megérte minden este a krakkói vasútállomáson várakozni arra, hogy fel tudjak szállni arra a vonatra, ami eljuttat a szálláshelyemig.

2.jpg

Krakkóban számomra a legmeghatározóbb élmény a virrasztás és a záró szentmise volt, illetve az előtte lévő út a Campus Misericordiae-re. Imádkozva jártuk végig ezt a zarándoklatot a virrasztás helyére. Annak ellenére, hogy már fáradtak voltunk és több mint 7 kilométert kellett megtennünk, úgy éreztem, az erő nem ment ki a lábaimból. Amikor pedig odaértünk, nem csak a táskáinkat, hanem az örömeinket, a fájdalmainkat is egyaránt letehettük. Amikor imádság közben felnéztem, milliónyi égő gyertyát tartó ember állt körülöttem. Eszembe jutott a Szentírásból az a mondat, hogy „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.  Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."/Mt.5,14-16/ Ott éreztem, igazán, hogy nem csak én tartom azt a kis gyertyát, hanem több millió fiatal rajtam kívül és hogy nem  én vagyok egyedül, aki a világban megvallja a hitét és hirdeti az örömhírt minden örömével és szenvedésével együtt. Ferenc pápa arra hívta fel a figyelmet a beszédében, hogy nyomot kell hagynunk a történelemben. Csak rajtunk áll, hogy ezt a hívást elfogadjuk. Ez úgy lehetséges, ha falak helyett hidakat építünk.

3.jpg

A záró szentmisén lejátszódott bennem az ott töltött 11 nap minden eseménye. Hálát adtam mindenért, amit átéltem, amit kaptam és amit el kellett engednem. Mindent, ami fájt, vagy ami akkor éppen nyomta a lelkemet, ott tudtam hagyni a Campus Misericordiae-n. Visszafelé az úton már sokkal könnyebbnek éreztem a táskámat is. Hálát tudtam adni azért, hogy új embereket ismertem meg a világ különböző országaiból és a magyar csapatból egyaránt. Tiszta szívből ki tudtam és tudom mondani azt a szót, amelyet a leggyakrabban használtunk az utazásunk során: Dziękuję! Köszönöm!

Bialkó Mónika