A reform-pápa a reformerről
SZEMlélek 2016. augusztus 12.

A reform-pápa a reformerről

A Ferenc pápát eretnekséggel vádoló hiper-konzervatívok által összeállított bűnlistán szerepel az a vád is: nagyon elismerően nyilatkozott a hitújító Luther Márton szerepéről. Szabó Ferenc jezsuita teológus újabb írását közöljük.

Emlékeztetőül: Ferenc pápa június végén Örményországból Rómába utazva a repülőn válaszolt az újságírók kérdésére. Egyikük arra kérdezett rá, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója felé közeledve nem volna-e itt az idő Luther pápai kiátkozásának visszavonására.

A pápa így kezdte válaszát: „Úgy gondolom, Martin Luther szándékai nem voltak tévesek. Ő egy reformer volt. Lehet, hogy néhány eljárása nem volt helyes. De abban az időben, ha elolvassuk Pastor történetét (egy evangélikusét, aki megtért, amikor a valóságot meglátta – katolikus lett), az egyház nem volt éppen követésre méltó modell. Korrupció, világiasság, pénz- és hatalomvágy volt az egyházban, és ő ez ellen lépett fel. Intelligens volt és megtett néhány lépést, meg is indokolva azokat. Ma a lutheránusok és a katolikusok, a protestánsokkal együtt, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban…”

luther.jpg

Ismeretes, hogy – főleg a II. Vatikáni zsinat óta – a katolikus egyház fokozottabban elkötelezi magát az ökumenizmusban: jelzi ezt XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek számos megnyilatkozása, és most nyomukban járva Ferenc pápa is. Első programírása, az Evangelii gaudium óta gyakran hangoztatja: a keresztény egységtörekvés az Egyház létkérdése és az evangelizálás legelső követelménye. „Legyenek mindnyájan egyek, hogy a világ higgyen!” (Vö. Jn 17,20–22) Katolikus egyháztörténészek és olyan teológusok, mint az ökumenizmusban élenjáró Yves Congar OP, már a II. Vatikáni zsinat előtt elkezdték pozitívabban értékelni a reformátor Luther szerepét: az egyház reformjára sürgető szükség volt, Luther fellépése siettette a reformokat bevezető Trentói zsinat meghirdetését.

P. Congar idézi a következő meghökkentő dokumentumot: Mindjárt a Luther által meghirdetett reform elején, a holland reform-pápa, VI. Adorján (csupán egy évig szolgált: 1522–1523) levelet írt Chieregati pápai követnek, amelyet e küldött 1522. november 25-én olvasott fel a Nürnbergi diétán. Ez az irat megdöbbentő képet fest az akkori egyházi állapotokról:

Nyíltan elismerjük, hogy Isten az Egyház üldöztetését az emberek, különösen pedig a papok és főpapok bűnei miatt engedte meg. […] Tudjuk, hogy még a Szentszéknél is számos év óta sok gyalázatos vétket követtek el: visszaélés a szent dolgokkal, a parancsolatok áthágása, úgy, hogy mindez botrányba torkollott. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a betegség átterjedt a fejtől a test tagjaira, a pápáktól a prelátusokra. Mi valamennyien, prelátusok és egyháziak, letértünk az igazságosság útjáról. Már régóta senki sem cselekszi a jót, ezért mindnyájunknak imádnunk kell Istent, meg kell alázkodnunk előtte; mindegyikünknek meg kell vizsgálnia, miben bukott el és szigorúbban kell magát vizsgálnia, mintsem azt majd Isten teszi a harag napján. Következőleg te megígéred nevünkben [ezt a nunciushoz intézi a pápa], hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy elkezdjük a római [pápai] udvar megjavítását, ahonnan talán a baj származott; onnan jön az orvoslás, minthogy a betegség is onnan jött.

Megdöbbentő vallomás! A tragédia az, hogy ez először csupán VI. Adorján pápa bűnvallomása volt, amelyet nem követett gyorsan az Egyház megtérése. A katolikus reformok – válaszként a reformációra – majd a hosszú évekig tartó Trentói zsinat (1545–1563) rendelkezései nyomán kezdődtek el.

Y. Congar aztán azt is kifejti, hogy – sajnos – a szükséges reformok hangoztatása után a reformátorok megbontották az Egyház egységét, és idővel hitújításba tévedtek. Ferenc pápa is – miután elismerte Luther megigazulásról szóló tanítása helyességét (amiben megegyezés történt 1999-ben Augsburgban a katolikus–lutheránus teológiai vegyes bizottságban) – így folytatta bírált megnyilatkozását: „…Ezen a fontos ponton [a megigazulás kérdésében] ő nem tévedett. Orvosságot készített az egyháznak, de az orvosság aztán állapottá merevedett, egy fegyelmezett rendszerbe, hitvallásba, liturgiába. És nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin, mindannyian különbözőek, és kik álltak mögöttük? Fejedelmek! Meg kell értenünk a kor történelmét. Ez egy olyan történet, amelyet nem könnyű megérteni. De aztán a dolgok haladtak tovább, és ma nagyon jó a párbeszéd…”

440 évvel Adorján pápa vallomása után VI. Pál pápa, a II. Vatikáni zsinat második ülésszakának megnyitásakor (1963. szeptember 29.), amikor köszöntötte a különvált egyházak és egyházi közösségek zsinati megfigyelőit, a következőket mondta: „Ha az elszakadás okai között nekünk is lehet vétket betudni, alázatosan bocsánatot kérünk Istentől, és kérjük a megbocsátást testvéreinktől is, akik úgy éreznék, hogy megsértettük őket. És ami minket illett: mi is készek vagyunk megbocsátani azokat a sértéseket, amelyek a katolikus Egyházat érték, és elfelejteni a fájdalmakat, amelyeket elszenvedett a viszályok és elszakadások hosszú sorozata alatt. A mennyei Atya fogadja el mostani nyilatkozatunkat, és vezessen vissza mindnyájunkat az igazán testvéri békéhez.” VI. Pál, kevéssel e bocsánatkérés után – fél évszázaddal ezelőtt – a Szentföldön a kiengesztelődés békecsókját váltotta Athenagorasz ökumenikus pátriárkával, és feloldották az ezeréves kölcsönös kiközösítést. A II. Vatikáni zsinattal pedig (főleg a vatikáni Egységtitkárság, később Egységtörekvés Pápai Tanácsa révén) felgyorsult az ökumenikus párbeszéd a különvált egyházakkal és egyházi közösségekkel.

A II. Vatikáni zsinat (1962–1965) kétségtelenül gyökeres fordulatot hozott az ökumené terültén. Ferenc pápa a zsinat és pápaelődei nyomdokait követi. Sajnos, a szép eredmények ellenére, még hosszú út áll előttünk. Ferenc pápa idézett nyilatkozatának szavaival fejezem be: „…most pedig szeretnénk újra elindulni az ösvényen, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.”

Szabó Ferenc SJ