A kalandot választod, vagy vegetálsz?
SZEMlélek 2016. augusztus 15.

A kalandot választod, vagy vegetálsz?

Szinte lehetetlen számba venni azt a temérdek tapasztalatot, érzést és eseményt, amely az Ifjúsági Világtalálkozó napjaiban ért. Elmesélhetem, hogy hol (nem) aludtunk, melyik étel mennyire (nem) ízlett, vagy milyen nevezetességeket (nem) néztünk meg Krakkóban, de ezekkel semmit sem adnék át abból az érzésből és miliőből, amelyet megtapasztaltunk egymás között. Márpedig szerintem ez a legfontosabb, így ebből szeretnék kiragadni egy-két momentumot.

kata0.jpg

Nekünk, váci egyházmegyés fiataloknak abban a szerencsés helyzetben volt részünk, hogy a Chemin Neuf Közösség előtalálkozóján vehettünk részt Łódźban. Eddig nem találkoztam ezzel a lelkiséggel, és csak annyit tudtam, hogy sok „dicsire” és táncra számíthatok. Na, hát ennél azért több történt. Szinte hihetetlen volt, hogy a kedvtelen hétfő éjszakai indulásom és a nyűgös másnapi érkezésem után kedd este az első közös együttlétünk alkalmával valami azonnal megváltozott bennem. Mintha kicserélték volna odabent az akkumulátort, és arra kalibrált volna egy belső vezérlés, hogy innentől bármi történik: örülj!

Ez a feltöltekezés egy nagyon világos felismerésből fakadt. Abból, hogy Jézus minden kontinensen él. Ezt láttam és éreztem már ez első este, amikor bemutatkoztak az előtalálkozón résztvevő nemzetiségek. Ha pedig Jézus él, és minden itt lévő fiatalban működik, akkor én sem tehetek mást, mint hogy örülök, és engedem, hogy bennem is éljen. Ez segített abban, hogy mindent, ami velünk történik, áldásként igyekezzek megélni.

kata2.jpg

Łódźban, a mi kis paradicsomunkban azt éreztem, hogy valóban áldás ott lenni. Áldás, hogy 5000 fiatal együtt él és mozog. Áldás, hogy naponta szentmisén veszünk részt, és mindannyian ugyanazt a Jézust vesszük magunkhoz. Áldás, ha finom az étel, de az is, ha nem. Ha megtaláljuk a hazavezető utat, és az is, ha egy nagy kerülővel eltévedünk a városban. Csodálatos volt azt érezni, hogy a lengyel vendéglátáson, a francia dalokon, az elefántcsontparti táncokon és minden mosolyon az süt át, hogy öröm együtt lenni annak a nevében, aki minket összeköt. Röviden: nagyon hálás vagyok Jézusnak azért a hétért!

Utazásunkat második felét, a krakkói tartózkodásunkat legjobban a kaland szóval tudnám kifejezni. Gyakorlatilag az indulásunk pillanatától a hazaérkezésünkig javarészt a Gondviselésre bíztak minket lengyel testvéreink, ezzel biztosítva, hogy emlékezetes legyen számunkra a világtalálkozó. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem igazán voltak ránk, a másfél milliós embertömegre felkészülve, ám a családok annál szívélyesebb és önzetlenebb fogadtatásban részesítettek. Számomra ez tökéletes kompenzáció volt.

kata3.jpg

Nem úgy képzeltem el a világtalálkozót, hogy a közös programok nagy részére nem tudok majd eljutni a tömeg nagysága és a közlekedés hiányosságai miatt, de abszolút nem érzek veszteséget, még így, utólag sem. Hiszen az Isten kárpótol. Például azzal, hogy a Szentatya érkezéséről lemaradva másnap random módon összetalálkoztunk vele. Vagy azzal az örök élménnyel, amelyet a lengyel vasút okozott, amikor a második nap éjjelén hazafelé vonatozva a vészfék meghúzása miatt egy másfél órás szó szerint fullasztó rostokolás és több órás kék-piros villódzó fények között eltöltött idő után végül reggel hatra hazaértünk maroknyi magyar csapatunkkal. Valódi túlélői voltunk egy olyan éjszakának, amely az olaszok kiabálásával, a lengyelek sírásával, de számunkra legfőképp a magyarok derűjével és imájával volt megtöltve. Azért írom le így, mert valóban kritikus szintű volt a káosz, amelyben mi öten meg tudtunk őrizni a reményünket. Ezért is őszintén hálás vagyok, no, meg azért, hogy másnap épségben vehettünk részt Beer Miklós püspök atya aranymiséjén. Ennek az ünnepnek a helyszíne a fővárostól 40 kilométerre fekvő Brzesko volt, ahol több száz magyar fiatal kapott szállást helyi családoknál.

kata4.jpg

Gondolataimat a Szentatya szavaival szeretném zárni, amelyet a szombat esti virrasztás alkalmával intézett hozzánk. „Nem azért jöttünk a világra, hogy vegetáljunk, nem azért, hogy kényelmesen ellegyünk, hogy az életből díványt csináljunk, mely elaltat minket; ellenkezőleg, más valamiért jöttünk: hogy nyomot hagyjunk.” Azt gondolom, annak, hogy nyomot tudjunk hagyni, feltétele hogy beengedjük Jézust az életünkbe, hogy először Ő hagyjon nyomot bennünk. Hálás vagyok azért, hogy ezen a nyáron Lengyelországban Jézus nyomot hagyott bennem, és hiszek abban, hogy az Ő segítségével én is, mi is valóban nyomot tudunk hagyni magunk után.

Szóró Kata
(Fotók: Bozó Rebeka)