Anikó jelenti: rajtunk áll, hogy mit hozunk ki a jövőből
SZEMlélek 2016. augusztus 19.

Anikó jelenti: rajtunk áll, hogy mit hozunk ki a jövőből

Lassan már három hete annak, hogy hazaértünk Krakkóból. Azóta sok idő eltelt, de még mindig szeretettel emlékszem vissza arra a bizonyos egy hétre.

aniko_bucsu.jpg

Ahogy a hazafelé tartó úton, a buszon ültem becsukott szemmel a fáradtságtól, az elmúlt hét képei szánkáztak végig az agyamban. Visszagondoltam, milyen volt a Krakkóba tartó út, hogy mennyire izgatottak voltunk az IVT miatt, és mennyire örültünk, amikor 9 óra után végre megérkeztünk a szállásra. A fogadó családunk nagyon kedves volt, s bár lehet, hogy a fáradtság nagyban közrejátszott, de mi is elég hamar feloldódtunk a társaságukban. Ezentúl ők voltak az elsődleges biztos pont a kint létünk alatt. Bármikor hívhattuk őket, még akkor is, amikor a vonatos „baki” miatt a szobatársaim reggel 5-re értek haza, vagy amikor véletlenül elhagytam a csoportomat és hajnali 2-kor sikerült hazajutnom. Minden reggel csomagoltak nekünk tízórait, hogy aznap még véletlenül se éhezzünk, sőt, még gyógyszert is vettek az egyik lánynak, torokfájásra. Tényleg mindenben számíthattunk rájuk.

ani1.jpg

Ahogy továbbgondoltam a dolgokat, eszembe jutott a nyitó szentmise napja, amikor a beborult ég alatt vártuk, hogy elkezdődjön a szertartás. Sokaknak már az is letörné a jó kedvüket, ha egy esőcsepp a hajukra hullana, de itt szerencsére nem ez volt a helyzet. Mindenki színes esőkabátokban, vagy esőkabát nélkül táncolt, miközben zuhogott. Olyan jó volt látni, ahogy a fiatalok boldogan ugráltak fittyet hányva a rossz időre és ezzel is Istent dicsőítve.

ani2.jpg

Azt hiszem az egész hétre jellemző volt a véget nem érő vidámság és az aggodalom hiánya annak ellenére, hogy a közlekedés néha „akadozott”. Valamelyik nap, amikor a hatalmas tömegben közel két órát vártunk a vonatra, az olaszokra lettem figyelmes. Nem zavarta őket, hogy hosszú a sor, alig halad és közben majdnem elkap minket a jégeső. Ők csak énekeltek, és énekeltek és énekeltek, s mindeközben olyan nyugodtnak és boldognak tűntek.

ani3.jpg

ani4.jpg

Máskor is megtapasztaltam ezt a felhőtlen vidámságot, például akkor, amikor a budapesti shalomosokkal voltam. Velük töltöttem a pénteki napot, amikor a keresztúton és a Halleluya fesztiválon vettünk részt. Másnap a Misericordiae Campuson, a virrasztáson szintén találkoztam velük. Az egyik brazil ismerősömmel a szentségimádás színterét kerestük, hogy láthassuk az Oltáriszentséget. Végül kiderült, hogy minden szektornak saját Eucharisztiája van, amit egy sátorban találtunk meg. Aznap este sokat beszélgettem vele és mielőtt még aludni tértem, vele és még néhány shalomossal esti imát tartottunk, ahol egymásért is imádkoztunk. Ő értem imádkozott. Azt hiszem akkor éreztem a hét során azt a teljes lelki feltöltődést és megnyugvást, amit olyan sokáig kerestem ezelőtt. Mondanom sem kell, hogy a hideg ellenére nagyon jól aludtam. Az IVT hete alatt aznap este a kemény, nyirkos réten volt a legpihentetőbb alvásom. Biztos vagyok benne, hogy ez az ima és a Szentségimádás hatása volt.

ani5.jpg

Hétfőn nem a saját csoportommal mentem haza, ugyanis meghívást kaptam a Katolikus Shalom Közösség nemzetközi kongresszusára, így még egy nappal meghosszabbítottam a kint létemet. Vagyis ezt hittem. Ebből végül két nap lett, mert a buszunk egy műszaki meghibásodás miatt csak 23 órás késéssel indult el Krakkóból, amit én egyáltalán nem bántam. Ez alatt a két nap alatt közel annyi élményben volt részem, mint egész héten összesen. Új barátokat szereztem, akikkel még mai napig tartom a kapcsolatot. Ha valaki rákérdez arra, hogy milyen volt Krakkóban, egyből az utolsó két nap jut eszembe. Persze a Brzeskóban eltöltött idő is csodás volt, és felejthetetlen, de számomra ez a két-napi élmény az, ami igazán meghatározó.

ani6.jpg

ani7.jpg

Ahogy a buszon már a sötét, éjszakai tájat szemléltem, szomorúan gondoltam vissza az elmúlt napokra. Sajnáltam, hogy ott kellett hagynunk Krakkót és az IVT-t, de azt is tudtam, hogy otthon már várnak ránk. Eldöntöttem magamban, hogy még legalább egyszer visszatérek Lengyelországba, a Szent II. János Pál bazilikába, és azt is, hogy ha lehetséges, minden IVT-n részt veszek majd. Hatalmas motivációt érzek magamban erre, hiszen tudom, hogy rajtunk, fiatalokon áll, hogy mit hozunk ki a jövőből. Mi tehetjük jobbá a világot és mi mutathatjuk meg az embereknek, hogy a sok rossz mellett mennyi jó dolog létezik, ezt viszont csak úgy értjük el, ha irgalmasok maradunk.

Erdélyi Anikó
(Fotó: Fodor Fanni, Erdélyi Anikó)

* * *

Az "Anikó jelenti" sorozat ezzel a cikkel véget ér, ám Anikó írásai továbbra is megjelennek majd a SZEMlélek blogon. Hamarosan a Görögkatolikus Ifjúsági Zarándoklaton szerzett élményeit osztja meg az olvasókkal.