Gyaloglás, süti, ferencesek
SZEMlélek 2016. augusztus 24.

Gyaloglás, süti, ferencesek

Sajog a térdem, s már a forgóm is fáj, ahogy írom e sorokat, a fejemben a Magnificat dallamával. Kimondhatatlan jó volt ez a ferencesek által szervezett zarándoklat augusztus 14-20 között. Nem ismertem a ferenceseket, némi fogalmam volt róluk csupán a Napfivér és holdnővér című Zeffirelli filmből, amit tizenhat évesen láttam először.

Vasárnap este érkezem Esztergomba, a ferences kolostorba, ahol a negyedik emeleten alszunk. A rendet egyébként Assisi Szent Ferenc alapította. Ferenc, aki egy gazdag kelmekereskedő fia volt, egy látomás és egy súlyos betegség hatására elhatározta, hogy szegénységben folytatja életét. Durva csuhában, mezítláb elkezdett a megtérésről prédikálni. Hamarosan többen csatlakoztak hozzá. A rend  először szóban 1209-ben, majd  1223-ban írásban nyert megerősítést III. Ince pápától. Az új rend nagy hatással volt a kor szellemére, óriási arányokban terjedt az ismert világrészekben. Ma Magyarországon a plébániákon túl többek között 14 rendházat (az egyiket Kárpátalján), 2 felsőoktatási kollégiumot, 6 köznevelési intézményt, 4 szociális intézményt is ferencesek tartanak fenn. Az egyik intézmény autistákkal foglalkozik.

fer1.jpg

A kolostorban csak emeletes ágy jut, ami olyan magas, hogy segítséggel lecibálom a matracom, leköltözöm a földre, mert  ott fenn nagyon bizonytalannak tűnik az alvás. Előtte még regisztráció, amit lekések, és vacsora az ebédlőben.  Kenyeret és teát adnak, a hozzávalókról mi magunk gondoskodunk. Azt hiszem, senkit sem ismerek, ezért igen csak meglepődöm, amikor valaki a nevemen szólít. Péter az, egy faluból származunk, el is felejtettem, hogy ő szerzetesnek  tanul. A teremben körülbelül százhatvanan vagyunk. Letelepszem egy asztalhoz, mellettem fiatalok, a beszélgetésből úgy tűnik, nem először zarándokolnak. Egy vöröshajú nő fasírtot kínál. „Csak zöldség és hús van benne.” „Nem, köszönöm, vegetáriánus vagyok.”

Még sohasem zarándokoltam előtte, pontosabban így nem. Pio atyáról szóló könyvben olvastam először, hogy Istent dicsérni gyaloglással is lehet, ahogy a böjt is egész testtel  történő ima. Az életem olyan pontra jutott, ahonnan csak Isten segítségével remélek továbbjutni. Mások is így vannak ezzel valószínűleg, bár hogy konkrétan ki miért gyalogol, azt mindenki a szívében őrzi, nem igazán osztjuk meg egymással.

Reggel hatkor ébresztő, fél hétkor  zsolozsma templomban - ahol IV. Béla és családja is el van temetve, bár a sír pontos helye nem ismert -, utána eligazítás. A mai táv: 20-25 km. Ebéd egy közeli faluban, ahol virslit kapunk mustárral, és finom sütiket. Elmélkedés még délelőtt az erdőben. Egy atya az irgalomról beszél, amúgy is ez a hét témája, minden elmélkedés ezt járja körül. Egy kendőt viselő lány mellé telepszem. Ő Márta, képzőművész, ikonokat fest főleg. Harminchárom éves, mintás lenvászon szoknyája a térdét takarja. Miskolcról származik, de Pesten él egy kis lakás szuterén terében, amúgy takarít, mert valamiből élni is kell. Diákhitelt vett fel, és most nehezen fizeti csak vissza.

fer3.jpg

Estére Márianosztrára érünk. Az esti zsolozsma után a templom melletti hosszú épületben tusolunk. Fáradtan a kőre rogyok, törökülésben várok, mellettem a tegnapi vörös hajú lány. Beszélgetni kezdünk. Zsuzsa meteorológusból lett fodrász, két gyermek anyukája. Egyik legnagyobb élménye a tavalyi izraeli utazása. Sokat mesél róla. „ Beteg voltam, és ott meggyógyultam.” Fürdés után már egymás mellé verjük a sátrunkat.

Lassan a falu határában lévő Kálvária domb átváltozik sátortáborrá. Külön alszanak a fiúk, s külön a lányok, csak házaspárok alhatnak együtt. A sátorverésben a szembe szomszédom, Zsombor segít. Zsuzsa és Zsombor lesznek a legjobb barátaim az út alatt. Az ismerkedési estet Krisztián szerzetestestvér vezeti. Hogyan lehet ennyi embert megmozgatni, morfondírozom, de kiderül, nem kell aggódnom. „Álljanak középre azok, akik Pestről jöttek. Jó, most álljanak ide azok, akik Nyugat-Dunántúlról érkeztek…” Kiderül, a nagy többség pesti, és utána az is, hogy legtöbben 20-50 év közöttiek. A következő feladat, hogy életkorilag is vegyes csoportokban házat tervezzünk, majd a házban az együttélés szabályait is kitaláljuk. A mi házunkban a szabályok között szerepel a reggeli és esti közös ima, az egyszeri közös étkezés, a héten egyszer egy közös feltöltődés, a házi munkák felosztása, és a szilencium este 11 és reggel 6 között.

A reggeli hat óra itt is alapszabály, ekkor kelünk Péter testvér jóvoltából, aki a legváltozatosabb módon igyekszik a társaságba lelket verni. Például a Nézését meg a járását című Kis Grofó számmal. Hatásos.

Kedd reggel mégis elalszom, pedig nagyon kíváncsi lettem volna a misére, ami a márianosztrai kálvária dombon zajlott. Utána táborbontás, reggeli, és irány Kemence. A mai táv 27 km. Együtt megyek Zsuzsával, és a barátaival, Margóval, aki gyógyszerész, és Zsuzsival, aki kereskedő - volt, míg nyugdíjba nem ment. Két óránként állunk meg pisiszünetre. „Előre menjenek a lányok, hátra a fiúk”, hallom Bence hangját ilyenkor. A hang a bömbiken keresztül terjed, ilyet láttam már Medjugorjéban is, ezek valójában háton hordozható hangfalak, amelyek cipelését minden nap mások vállalják magukra, akárcsak a kereszt hordozását, amit a csapat elején visz valaki, s amit a falvakban megcsókolnak az idős nénik, akik amúgy az Idősek otthona feliratot viselő házak előtt üldögélnek. Vonulásunkkor egyébként sokan integetnek nekünk, gyerekek és fiatalok, és az autóban ülők is mosolyognak, és ilyenkor úgy érzem magam, mint ahogy a második magyar hadsereg katonái érezhették volna magukat, ha győztesen hazatérnek. Amikor beérünk egy faluba, énekelni kezdünk.

Bence, akivel utolsó előtti napon beszélgetek, negyvenegy éves, jelenleg a ferencesek tartományfőnöke. Alacsony, vékony ember, aki meglepő határozottsággal mégis kedvesen vezeti a tömeget. Heten vannak testvérek, a testvérei között vannak újságírók, orvosok, tanárok. A többiek házas emberek.

fer2.jpg

Kemencén paprikás krumplival várnak bennünket, amihez kovászos uborka is dukál, fürdeni az iskolában tudunk, a sor igen hosszú. Zsuzsával és Zsuzsival úgy döntünk, hogy bekérezkedünk az apácákhoz. Ők külön házban alszanak, leharcolt emeletes ágyakon, ahol a szobából nyílik a fürdőszoba. A tusról lejár a szórófej, minden vízben úszik.

Aludni az osztálytermekben a saját magunk hozta izolíren, hálózsákba burkolózva fogunk. Úgy döntök, inkább felverem a sátrat, a föld, a maga sajátos keménységével mégis melegebbnek tűnik, mint a beton, amelyre vékony linóleumot terítettek padló gyanánt. Éjjel esni kezd, a sátram néhol beázik, villámlik és dörög, de a szél nem fúj annyira, mint viharkor szokott. Reggel hűvös van, jól eső, lassan világosodik az ég alja, az eső még szemerkél egy ideig. Ma Patakra megyünk, a táv szintén 27 km. Közben újra megállunk egy faluban, finom sütikkel várnak, ahogy este Patakon is, ahol Ki mit tud lesz. A helyiek is készültek, az alsó tagozatosak vicces táncjelenettel. Mi is ontjuk a poénokat, amik hol jobban, hol kevésbé jobban sülnek el. Nekem Péter testvéré tetszik a legjobban, Apa kocsit hajt című opuszt játsszák el hárman szerzetesek, ami egyébként a Tudósok zenekar videoklipje alapján készült.

Másnap jön a legnehezebb táv, 39 km, a végállomás Szécsény. Aggódom a térdem miatt, befáslizom. Mellettem egy fiatal lány - pólóján védőnő felirat - gyalogol a barátjával. Mindkét térdén fásli. Lemaradok kicsit, nyújtózom. Beérem Zsombort, aki informatikus, felnőttkori megtérő. Egyetem alatt a sok bulizás közben úgy érezte, egyre üresebb az élete. Szívébe fogadta Jézust, azóta Ő az első. „Nincs is barátnőd?” „Nincs, minek. Feleséget szeretnék majd, akivel leélhetem az életem. Csak nem tudom, ki lesz az a lány, aki vállalja, hogy egy diakónus mellett él.” Zsombor teológiát szeretne tanulni, és diakónus szeretne lenni. Ott akar szolgálni, ahová az Úr hívja. A diakónusok megnősülhetnek, és eskethetnek, temethetnek, keresztelhetnek, csak nem változtathatják át az ostyát, és nem gyóntathatnak. Zsombor nemrég felült Pesten egy buszra, és lement Somogyba vadkempingezni egy hálózsákkal és egy Bibliával. Nem értett valamit, ami ott, a pusztában három nap után végre értelmet kapott.

Közben megállunk Drégely váránál, ahol meglepetés vár bennünket. Több is. Egy fiú könyv nélkül elszavalja Arany Szondi két apródját, majd elmélkedünk. Utána a testünket tápláljuk a szerzetesnövendékek jóvoltából, akik megszámlálhatatlanul sok palacsintát sütöttek. Túrós nincs, de a lekváros is nagyon finom.

Már sötét van, mire beérünk Szécsénybe, a kolostorba, ahol finom gulyáslevessel és kis sós kiflivel látnak vendégül. A szállásunk egy kollégiumban lesz, ahol harc folyik az ágyakért. Bár a kollégiumot a hetvenes évek óta valószínűleg nem újították fel, fekvőhelyem mégis gyönyörűnek tűnik. Mikor lefekszem, annyira fáradt vagyok, hogy mégsem tudok egyből elaludni. Reggel hatkor ébredek az utolsó napi gyaloglásra.

Bár fáj mindenem, nem a menés lesz a legnehezebb. Az első faluban 9 óra tájban állunk meg, idős nénik látnak vendégül, CBA-s nápolyi, amivel kínálnak, nagyon finom. A következő helyen a sütik úgy vannak rendezve, mintha menyegzőre érkező vendégeket vártak volna. Joghurt torta váltakozik kókuszszelettel, és különböző fehércsokis golyókkal. Habzsolunk. Még egy óra sem telik el, egy másik faluban találjuk magunkat, a felhozatal itt is pazar. Már nem tudok az asztalhoz lépni, egy fa tövébe telepszem, és vizet kortyolok. „Gyümölcsöt sem kérsz?” Lép hozzám Zsuzsi kezében egy szőlőfürttel. „Nem.”

fer5.jpg

Még egy falu vár terített asztallal, utána már csak a tiszta természet ölel körül bennünket magasra nőtt kukoricaszáraival, és kövér napraforgófejeivel. Délután egy temető zöld pázsitján pihenünk meg az utolsó nagyobb emelkedő előtt.

Egy tisztásra érünk, ahol következik a kiengesztelődés. „Ne lépjetek be Szentkútra haraggal, vagy nehezteléssel a szívetekben.” Mondja Bence. Körbe állunk. Sokan vagyunk, egyre többen érkeztek közénk az utolsó napon, hogy gyalog lépjenek a mi kicsiny „szent földünkre.” Egymás elé lépünk, mindenki mindenkivel kezet fog. Ez tetszik.

fer4.jpg

Mátraverebély-Szentkút nemzeti kegyhelyünk, ahol a 13. században egy néma pásztorfiúnak megjelent a Szűzanya karján a kis Jézussal, és megkérte a fiút, hogy ásson a földbe, ott ahol áll, és a feltörő forrásból igyon. A fiú engedelmeskedett, és megjött a hangja. Azóta számtalan csodás gyógyulás történt, s bár az a régi forrás kiapadt, egy másik lett helyette, aminek vize szintén gyógyít. A kegyhely ma a ferencesek gondozásában van.

A zarándokszállás itt európai színvonalú. Minden új, rendezett és jó illatú. Másnap délelőtt az elmélkedés után, az ünnepi szentmise előtt egy idős atyánál gyónok. Ő általa kapom meg azt a kegyelmet, amit kértem, és amiért a 130 km-t legyalogoltam. Este, már otthon önkéntelenül énekelni kezdem a Magnificatot.

Konkoly Edit