Anikó zarándokol: Testi-lelki erőpróba
SZEMlélek 2016. augusztus 30.

Anikó zarándokol: Testi-lelki erőpróba

Alig értem haza Krakkóból, már készültem is a következő betervezett programomra, amit a tavalyi év óta nagy izgalommal vártam: ez pedig a Görögkatolikus Ifjúsági Zarándoklat volt.

Csak pár napom volt kipihenni az IVT-t, és már indultam is a 119 km-es gyalogtúrára. A lengyelországi utam alatt megtanultam praktikusan pakolni, így ez már nem okozott többé problémát. Sőt, vicces is volt, amikor megláttam, hogy a bátyám nagyobb cuccot visz, mint én.

zari0.jpg

A zarándoklat Szikszóról indult, ahova vonattal utaztunk hatan (a bátyám és a legkedvesebb barátaim is velem jöttek), hogy másnap gyalog útra kelhessünk a máriapócsi Szűzanyához. Persze aznap este, a regisztráció, a vecsernye és a vacsi után még várt ránk egy kisebb program. Mindenki megismerkedett a saját csoportjával. A négy csapat közül - piros, sárga, kék, zöld - én természetesen a legutolsót választottam, ugyanis már az első zarimon is zöld voltam, és mivel ezt így szokás, hűséges maradtam a legelső választáshoz. Nem sokkal az ismerkedés után mindenki aludni tért, mivel másnap reggel már indultunk is Szerencsre.

Ahogy késő délután beértünk a városba és haladtunk a kijelölt cél felé, elsétáltunk egy ház mellett, ahol egy új kaput próbáltak feltenni a helyére, de az valamiért nem engedelmeskedett. Éppen a bátyám és a barátom oldalán sétáltam, amikor egyszer csak egymásra néztek. Látszott a szemükben az elszántság, és hogy ugyanazt forgatják a fejükben. Több se kellett nekik, egyből visszafordultak és a háziak segítségére siettek. Hosszú próbálkozás után, mikor már végleg nem akart felkerülni a kapu a helyére, a helyiek megköszönték a segítséget, de nem akartak minket feltartani, így mi is elköszöntünk és folytattuk az utunkat, ami a várba vezetett. Ott vacsoráztunk, a kedves nénikék pedig még süteményeket is hoztak nekünk, hogy kényelmesebbé tegyék az ottlétünket, sőt, még egy kisebb koncertet is meghallgathattunk.

zari1.jpg

A következő napon Rakamaz felé vettük az irányt. Az út hosszú volt, úgy, mint az első napon, de mi nem bántuk. A közös séta alatt sok emberrel megismerkedtünk, a régi barátokkal pedig csak még szorosabb lett a kapcsolatunk.

Azért volt jó együtt zarándokolni, mert tudtad, hogy ugyanúgy számíthatsz a másikra, ahogy ő rád, és így kialakult egy bizalmi kötelék is. A légkör egészen családias volt. Ez talán az atyáknak és az emberek nyitottságának volt köszönhető.

Ha bármilyen problémánk volt, vagy csak ki akartuk önteni valakinek a lelkünket, az atyákhoz bármikor mehettünk, soha nem mondták, hogy nincs idejük ránk, mindig szívesen fogadtak minket. Ha pedig testi fájdalmak gyötörtek, mint például a jól ismert vízhólyagok, a fájó talp, vagy a Naptól való leégés, akkor a LEGOTT mentőseihez fordulhattunk segítségért, akik éjjel-nappal készenlétben voltak.

Természetesen a hosszú táv alatt több megálló is volt, ami pihenésre szolgált, na, meg ahol ebédet is kaptunk. Szerintem mindenki ezt várta a legjobban. Aznap Tarcalon töltöttük a hosszabb pihenőnket. Ahogy sétáltunk be a településre, Mária-énekeket énekelve, az emberek kiálltak a házaik elé és onnan néztek minket. Egy idős néni az út szélén várakozott, és nagy meghatottsággal szemlélt minket, ezért úgy gondoltam, odamegyek, és neki adom a csotkimat. Amikor visszaértem hozzá, nagyon megörült nekem, és amikor átadtam neki az imafűzért, hirtelen megölelt és könnyekben tört ki. Én is megöleltem, aztán elmondta, hogy ő is görögkatolikus és nagyon örül annak, hogy ennyi fiatal vállalja a hitét és zarándokol Szűz Máriához. Azt mondta, nagyon büszke ezekre a fiatalokra. Látni, hogy ő mennyire lelkes és a tudat, hogy pont egy idős asszony néz fel ránk, újra erőt adott, hogy folytassam az utam, és ne adjam fel még akkor sem, ha nehéz.

zari2.jpg

A harmadik napot már alig vártam, ugyanis Nyírszőlős volt az aznapi végállomás, ami azt jelentette, hogy találkozom a családommal, és hazatérek egy kis időre. Az ebédszünetet egy tanyán töltöttük, ahol Szocska Ábel apostoli kormányzó tartott elmélkedést, ami szerintem eléggé elgondolkodtatta a fiatalokat. Ezután tovább folytattuk az utunkat. Az idő kezdett rosszra fordulni, egy kis vihar közeledett, de addig nem esett egy csepp eső sem, amíg meg nem érkeztünk az iskolához. Mikor mi hazaértünk, nem csak az itthoni kényelem és egy jó forró zuhany fogadott minket, hanem valami más is: egy torta. A barátom születésnapját ünnepeltük aznap, de minket is meglepett ez a fordulat. Mindezek után visszatértünk egy kis időre az iskolába, ahol a többiek voltak elszállásolva, hiszen nem akartuk kihagyni a vecsernyét, és az azt követő gyónási lehetőséget. Aznap este zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, így a kinti gyóntatás terve meghiúsulni látszott. Legalábbis azt hittük. Az atyák ezt a helyzetet is megoldották: kocsikban gyóntattak.

Nyugodtan beülhettünk az anyósülésre, hogy a bűnbocsánat szentsége által, az „utazás” során újra tiszta legyen a lelkünk. Az időjárás éppen a lelki állapotomat tükrözte. Ahogy az eső mosta a földet, úgy tisztult meg az én szívem is.

Másnap már egészen kivirult az idő, és kezdett újra meleg lenni, de szerencsére egy ponton megállt a hőmérséklet, így éppen kellemes körülmények között sétáltunk be Nyíregyházára, ahol a zarándoklat legkedveltebb programja, a Görkapocs Fesztivál kapott helyet. Ez a rendezvény egy motoros találkozóval kezdődött, ami után számos görögkatolikus intézmény mutatta be magát. Természetesen este a vecsernye sem maradhatott el, amit koncertek követtek, a legvégén pedig akathisztosszal zárult.

zari4.jpg

Pénteken sem gyalogoltunk sokat: Napkorra tartottunk. Ahogy még Oros felé sétáltunk a városon keresztül, rendőrök vigyáztak ránk, irányították a forgalmat, hogy a közel 500 ember gond nélkül elérhesse a következő állomást. Sajnos így is történt egy baleset. Nem a mi fiataljaink sérültek meg, hanem egy idősebb bácsi borult motorral éppen akkor, amikor a zarándokok elsétáltak mellette. Szerencsére az önkéntes mentőseink egyből a segítségére siettek, így orvosi ellátásban részesült.

Miközben sétáltunk, a legtöbben beszélgettek, de volt, aki csotkit kötött. Én is kaptam, nem is egyet. Tényleg igaz az, hogy ha valamit szívből adsz, kétszer annyit kapsz majd vissza.

zari5.jpg

Miután megérkeztünk Napkorra és megebédeltünk, buszok vártak ránk, amik Levelekre tartottak, ugyanis aznap volt a strandos nap. A víz kissé hűvös volt, de még így is elég sokan fürdőztek. Én személy szerint az alvást választottam, de előtte még röpiztünk egyet a többiekkel. Este a vecsernyére értünk vissza. A templomból kifelé menet a helyi asszonyok süteményekkel vártak minket.

Nagyon jól esett, hogy bárhol jártunk, mindig fogadtak minket valamivel. Volt, aki mézeskalácsot sütött, volt, aki palacsintát, és volt, aki gyümölcsökkel kínált bennünket. Soha nem szenvedtünk hiányt semmiben.

Szombaton volt a legfontosabb nap. Akkor értünk be Máriapócsra, akkor köszöntöttük a Szűzanyát, és akkor ért véget a zarándoklat. Még Pócspetrinél megálltunk egy pihenőre, ahol dinnyével, pogácsával, és mindenféle finomsággal vártak minket, aztán folytattuk az utunkat. Ahogy sétáltunk és egyre közelebb értünk a célhoz, már láttuk a templom tornyát. Ilyenkor jön az, hogy összeszorul a szíved, mert tudod, hogy ott már vége, tudod, hogy megcsináltad, és tudod, hogy látod majd a könnyező ikont. Ez a három dolog valahogy olyan hatással van rád, ami a legjobb érzés. Azt hiszem, ez a pont az áttörés és a megtérés pillanata. Ahogy haladsz a templom felé, egyre nagyobb a szívedben az öröm és a meghatottság, na, meg amikor meghallod, hogy miattatok harangoznak, akkor pláne. Nem is lehet elmondani, hogy mi zajlik akkor benned, amikor a többiekkel körbesétáljátok a templomot, amikor alig várod, hogy te is belépj a kapun, aztán mikor sorban állsz a Kegyképhez, végül pedig feljutsz hozzá, hogy egy pillanatra felnézz rá, megcsókold és tovább sétálj, mert a sor ott van mögötted. Aztán hogy gyújts egy gyertyát, és imádkozz. Ez a rész az egészben a legjobb.

zari6.jpg

A másik kedvencem a szombat esti, vasárnap hajnali vecsernye, paraklisz, akathisztosz és utrenye kombó, ami igazából egy virrasztás, és ami olyan nyugodtsággal tud eltölteni, mint semmi más. Persze a vasárnapi nagybúcsú a lényege az egésznek, de nekem akkor is ezek a momentumok azok, amik örökké a szívemben élnek majd.

Ha az emberek azt hallják, Máriapócs, elég sok minden juthat eszükbe: a Kegykép, a templom, a képeslapok, a törökméz, esetleg a csavaros cukorka. Nekem ezentúl mindig a zarándoklat fog eszembe jutni, és az ott szerzett élményeim: a nénike, aki megölelt, a gondoskodó helyiek, az esti komoly beszélgetések, az, hogy mennyire tudtunk örülni egy kútnak, és hogy mennyire odafigyeltünk egymásra. Mindezeknek csak a megkoronázása volt, hogy ott lehettem Máriapócson és újra hálát adhattam Istennek mindazért, amim van.

Azt hiszem, az ember akkor tudja értékelni igazán a fontos dolgokat, amikor kicsit magába néz és elgondolkodik. Ilyenkor jövünk rá, hogy milyen nagy kincset kaptunk a Jóistentől akár a kitartásunk, akár egy másik ember személyében. Szerintem ezért is jó a zarándoklat. Megismerhetsz más embereket, elmélyítheted a hited, és még az irgalmasságot is gyakorolhatod.

Erdélyi Anikó

(Fotó: Brinkusz Bettina, Fodor Fanni, Lakó Antal, Erdélyi Anikó, www.nyirgorkat.hu)