Halál, gyász - és mi jön utána?
SZEMlélek 2016. november 02.

Halál, gyász - és mi jön utána?

Mit jelent a halál? És hogyan változik a szó jelentése, ha egészen közel jön hozzánk? Más-e elveszíteni egy házastársat, mint egy gyermeket? Tegzes Katalin gyászpasztorációs szerzetes osztja meg tapasztalatait.

tegzeskatalin.jpg

Már a rend neve is beszédes, amelyhez a nővér tartozik: A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek közössége (röviden: segítő nővérek). Katalin sok éve személyesen kísér veszteséggel élő embereket, rendszeresen vezet csoportokat és tart lelki napokat gyászolók számára. A Magyar Kurír katolikus portál készített vele interjút, ebből emeltünk ki néhány részletet. A teljes beszélgetés ide kattintva olvasható.

A gyászpasztoráció nem egy terápiás forma. Sokan mondják, hogy a gyászt fel kell dolgozni, de én ezt a kifejezést nem szeretem. A lent meg a kendert dolgozzuk fel. A gyászt elfogadni lehet, együtt élni vele. A gyász szelídülni tud, megszűnni nem.

A gyász eltávolíthat Istentől, főleg ha őt okoljuk, de több olyan esettel találkozom, amikor pontosan a halál hozza közelebb a gyászolót Istenhez. Amikor özveggyel beszélgetek, valóban nem mindegy, hogy az illető fiatal vagy idős, de a gyász mindenképpen megváltoztatja az életállapotát, hiszen addig házasságban élt ez az ember. Viszont házassági esküje „holtomiglan-holtodiglanig” tart, ezért akár újra házasságot köthet a későbbiekben. A gyermeküket elvesztők esetében viszont döntő az a tényező, hogy a gyermek nem pótolható. Lényeges kérdés, hogy mi az, amibe belekapaszkodhat ilyenkor az ember.

Hiszem, hogy ha Isten a teljesség, a mindenség Ura, akkor akár kicsiny gyermekként, akár idős emberként hal meg valaki, mindenki az élet teljességét éli meg e világban. Az Úristennél nincs idő, nincs kilencven év vagy kilenc hónap. Mindnyájan azért születünk, hogy elérjünk teljességünk céljára, Isten örök dicséretére. Célunk eljutni az üdvösségre. Az, hogy ez előbb vagy utóbb következik be, olyan kérdés, amit az Úristen kegyelmére bízok. Ha képes vagyok a Jóistenre hagyni a veszteségemet, akkor lehetőségem nyílik arra, hogy elengedjem a szeretett személyt oda, ahová egész életében készült, tudatosan vagy tudat alatt. Az elengedés azonban nem azonos az elfelejtéssel, semmi köze hozzá. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem a veszteségemet, hanem szabadon átengedem az Istennek, annak, akitől kaptam.

(Fotó: Magyar Kurír/Lambert Attila)