Hardi Richárd: A tetteimmel szeretném elmondani, amiben hiszek
Gégény István 2016. december 01.

Hardi Richárd: A tetteimmel szeretném elmondani, amiben hiszek

Hősies missziót végez két évtizede Kongóban a sok ezer ember látását visszaadó szemorvos, a Nyolc Boldogság szerzetesközösség tagja. Bár a helyiek egy része messiásként tekint rá, szerinte csak a dolgát végzi.

hr_1.jpg

– Sokan csodadoktornak tartanak, én inkább csodák között élő embernek látlak. Helytálló ez a megközelítés?
– Nem vagyok csodadoktor. Néhányan, akik megismerkedtek a munkámmal, elkezdték ezt mondogatni, pedig semmivel sem csinálok többet, mint egy normális szemész. Talán annyi a különbség, hogy nagyon nehéz körülmények között dolgozom. Mindenért meg kell küzdeni: a víz, az áram, a sterilitás, a műtétekhez az emberek megfelelő kiképzése. Nagyon hosszú munka gyümölcsét kezdjük mostanában learatni. Természetesen csodának veszi egy afrikai ember, aki tíz évig nem látott, hogy egyszercsak megnyílik a világ előtte. A szellemi sötétség elleni küzdelem is nagyon fontos – a szemmel kapcsolatban nagyon sok tévhit él az ottaniakban, rettegnek tőle, hogy hozzányúljon bárki. Ennek az az előzménye, hogy rengeteg kuruzsló, „gyógyító ember” járja Kongó belső vidékeit. Beszedik a pénzt, csinálnak valami kisebb metszést a kötőhártyán, bekötik a szemet, másnapra továbbállnak, a beteg meg ott marad. Olyat is láttam, hogy valaki próbálkozott operálni, de nem sikerült, nem varrta össze rendesen a sebet, befertőződött, elveszett a szem. Ha mi megérkezünk, megoperálunk valakit, akkor hatalmas az öröm, tényleg csodaként élik meg sokan.

– Tamáskodnék kicsit, mert a hutuk és tuszik közötti háborúk idején konkrétan lelki falat vontatok magatok köré; a harcok megálltak a város peremén. Ez azért felér egy csodával.
– Valóban nagyon intenzív periódusa volt az életemnek. 1996-ban volt az első ilyen háború, 1998-ban a második. A közösségünkkel Kabinda városában voltunk, s jött a hadsereg, hogy rajtunk átvonulva elérjék a közeli gyémántbányát. A háborúhoz ugyanis a gyémánt fedezte a költségeket. A közösségünk belekapaszkodott az imába – lehetett választani, hogy elmegyünk vagy maradunk. Diplomáciai jelzést is kaptunk, hogy menjünk, mielőbb, amíg lehet, mert komoly a veszély. Ekkor éppen én voltam a helyi közösség vezetője. Úgy voltam, hogy mennünk kell, már itt vannak a kapuban, fel is hívtam a francia rendfőnökünket, hogy ez van, nagy a nyomás, valószínűleg holnap betörnek. Mondta, jó, csináljuk, adjuk le a kulcsokat, menjünk. Letettem a telefont. Gondoltam magamban, teszek még egy kört a kórházban meg a környéken, és akkor megnyugtató, belső biztonságot éreztem, hogy nem szabad menni, maradni kell. Nagyon az Úr felé fordultunk, élő kapcsolatban voltunk. Végül átvészeltük a háborús időszakot. Jelenleg béke van, de szemészeti téren most is sok a teendő. 2003 környékén nagyon sok beteg kezdett hozzám jönni, viszont nagyon kevés műszerem volt.  Alig tudtam vizsgálni, gyógyítani. Emlékszem, egyszer letérdeltem, és mondtam az Úrnak, hogy ha azt akarja, maradjak, ahhoz műszerek kellenek. Telt az idő, el is felejtettem ezt az imát, amikor aztán elkezdtek mindenféle úton műszerek érkezni. Egyik este az asztalomon  találtam például egy ládát, egy minőségi réslámpa volt benne. Pont olyan, amire szükség volt. Amióta belga segítőkkel felvettem a kapcsolatot, még inkább áradnak felénk az eszközök, mintha átszakadt volna valamiféle gát. Most azt sem tudom, hová tegyek dolgokat. Viszont nem szeretek nagyon gyorsan csodának kikiáltani ilyen eseteket.

hr2_1.jpg

– Egyszerre vagy egy szerzetesközösség tagja, orvos, a kongóiak számára idegen, messziről jött ember, fehér ember egy színes bőrű világban. Előfordult, hogy szinte messiási várakozás előzte meg egyes falvakban az érkezésedet. Hogyan kezeled, miként rendezed le magadban ezt a helyzetet?
– Kétségkívül létezik ilyesfajta hozzáállás, de próbálom demisztifikálni a dolgot. Az előbb mondtam, hogy semmivel sem csinálok többet, mint egy szemész, így az a feladatom, hogy visszavezessem a realitásba a betegeket, a velem lévő kollégák felé orientáljam őket. Szeretném, ha megértenék, hogy amit csinálunk, csapatmunka. Nekem is van egy szerepem, az összes többi munkatársnak is. Holnap valószínűleg már nem én leszek itt, hanem egy afrikai, akit én képeztem ki. És nagyon fontos, hogy fenntarthatóan működjön tovább minden. Ez az álmom. Ott vagyok már húsz éve, megoperáltam tízezer szemet, nyolcmilliós körzetem van – mostanában azon töprengek állandóan, hogy miként lehetne megfelelő módon továbbvinni a művet. Az államra nem nagyon tudunk számítani, húsz év alatt nem történt a specialitások terén semmi fejlődés. Rengeteg példa van olyan egykor jól működő kórházra, amit fehérek vittek, aztán elmentek, majd az egész leállt.

– Nem csupán infrastruktúra kell hozzá, hanem valamiféle kultúra, avagy lelkiség, ami az egészet egyben tartja?
– Így van. Szükségesek a falak, eszközök, a test, de kell hozzá agy, aztán szív is. Ezért próbálom családiassá tenni a centrumunkat, amit most felújítottam. A kis egység 25 dolgozójával közösen minden reggel öt perces imával kezdünk, megbeszéljük a problémákat, és mindent, ami adódik, megpróbálunk barátságosan megoldani.

hr1.jpg

– Mennyire kerül előtérbe, hogy nem csupán szemorvos, de szerzetesként lélekgyógyász, ilyen értelemben misszionárius is vagy?
– Arra törekszem, hogy ne beszéljek látványosan, lehengerlő módon Jézusról, inkább a cselekedeteimmel, tetteimmel, és néha, ha alkalom adódik rá, akár szóban, igében közvetítsem az örömhírt, ami bennem lakik. Miért mondom ezt? Körül vagyunk véve  Kongóban mindenféle szektákkal, „hallelujázós”, ördögűzős, rikoltozós, a hang erejével evangelizálni akaró csoportokkal. A ház, ahol lakom, nagyjából tíz ilyen imaházzal szomszédos. Éjjel-nappal, munkaidőben is állandóan megy a zajos imádkozás, ördögűzés, kiabálás. Elképesztő artikulálatlan hangon üvöltöznek ezek a „pásztorok”.

– Keresztények?
– Mind keresztény. Nagyon szeretném, ha megjelenne ezek mellett például a Taize-i lelkiség, így a csöndre is rátalálnának az afrikaiak. A múltkor az egyik barátommal hallottuk, hogy a mellettünk lévő imaházban az egész hívő sereg elkezd üvöltözni. Kérdezem, mi történik odaát. Azt mondja a barátom, szidják az Urat: sorolják, hogy még mit nem kaptak meg tőle. Elképesztő lelkület. Szoktam mondani ezeknek a pásztoroknak, amikor időnként jönnek hozzám, teljesen berekedve: a szelíd és alázatos lelkű Jézussal mit csináltok? Ő nem így üvöltözött a gyülekezetekkel. – Hát, igen, itt, Afrikában be kell fűteni az embereknek, itt melegíteni kell – hangzott egyikük válasza. Én inkább szeretnék a tettekkel, cselekedetekkel tanúságot tenni. De a katolikus egyház sem áll a helyzet magaslatán. Ha egy atya elkezd prédikálni, a beszéd legalább háromnegyed óráig tart. Az első öt percet esetleg követik az emberek, utána már mindenki a szomszédját nézi, esetleg bealszik. Teljesen felesleges ilyen hosszan beszélni.

– Nincs ráhatásod, hogy a klerikusok figyelmét felhívd a dologra?
– Nincs. Elsősorban orvosként vagyok ott.

– Neveltél ki Kongóban orvost?
– Igen, a jövőre nézve is ez az egyik legfőbb célom. És autót szerelek! Mindenfélét szerelnem kell, de az autó a kedvencem. Kell valami, ami kikapcsol teljesen, amikor egészen mást csinálsz, mint amit megszoktál. Számomra ezt jelenti az autószerelés.

– Átvitt értelemben sokan küzdenek látáshiánnyal. A fizikai felől a lelki sík felé kanyarodnék ezzel a felvetéssel: a SZEMlélek blognak is az a küldetése, hogy segítsen nyitottabb szemmel tekinteni a világra. Mennyire tekinthető pszichoszomatikus jellegűnek a szembetegségek területe, vagyis mennyire kell valamiféle belső vakságot is gyógyítanod?
– Ez egy nagyon mélyre menő, igazán érdekes kérdés. Sajnos nincs lehetőségem hosszú követési időre egy-egy beteggel kapcsolatban. Általában megoperálunk valakit, hazamegy, visszajön még szemüvegért, és körülbelül ennyi.

Sokat gondolkodtam azon, hogy bizonyos betegségek a szemnél nyilvánulnak meg, ám más okokat is kellene keresni, orvosolni. Őszintén szólva ezen a területen nem jutottam túl messzire, hiszen időhiányban szenvedünk, a betegek is hamar eltűnnek. Kétségtelen, hogy az illető saját gyógyulásán túl a társadalom számára egy megoperált, látását visszakapott ember nagyon nagy szó. Van egy másik vonzata is a dolognak: általában egy vak mellett állandóan ott egy kísérő, s a múltkor, amikor megoperáltunk egy bácsikát, felkiáltott a segítője, hogy ő mit fog ezután csinálni?

– Azért mégsem jellemző, hogy egy sikeres vakbélműtét, egy seb összevarrása kapcsán táncra perdülnének a rokonok, ismerősök. Eközben a te gyógyításaidat gyakran ilyesféle örömünnepek kísérik.
– Ez pontosan így van. De nem rögtön a műtét után ünnepelnek. Néha lefotózom a műtött embert, erre lemerevedik a bácsika előttem, meg se moccan. Amikor kimegy a helyiségből, amikor körbeveszi a családja, akkor tör ki az öröm, ezeket a táncokat sokszor nem is látom. Annyira, hogy a múltkor, amikor hallottam, hogy kint megy a nagy tánc, öröm, az egyik ápolónak szóltam, hogy menjen ki fotózni, legyen pár kép az ünnepről. Előttem talán leállnának, meg nincs is sok időm velük örülni, rengeteg a munkám. Gondoltam rá, hogy vidéki körutakon kis ünnepséget csinálhatnánk esténként, de még nem sikerült összehozni, mert a nap végére nagyon kimerültek vagyunk.

– Jó, hogy ezt felhoztad, mert az életedet megismerve szinte úgy tűnik, végtelen energiával rendelkezel. Honnan merítesz erőt műtétek ezreihez, a sok utazáshoz, szervezéshez, kórházépítéshez, orvosképzéshez, és ahogy mondtad, a szerelésekhez?
– Nagyon vigyázni kell arra, hogy a kórház, a misszió ne őröljön fel. Gyakran eszembe jut az a szentírási üzenete, hogy szegények mindig lesznek veletek. Kénytelen vagyok kiszakítani magamnak bizonyos időket. Rettenetesen nagy erőt ad, hogy bármennyire fáradt vagyok, ott vannak a betegek, akik várnak rám. Akiknek én vagyok a reménysége. Minden reggel úgy kelek fel, hogy tudom, ma ennyi és ennyi beteg számára én jelentem a megoldást.

– Sport, kirándulás?
– Ilyesmihez nagyon meleg van: amikor az európai ember megérkezik Kongóba, pár napon belül kimerült lesz. Másrészt városi környezetben nagyon nehéz kimenni futni, mert ha te fehér emberként ott szaladgálsz, mindenki megszólít, beszélni akar veled. A házon belüli sporthoz nagy akaraterő kellene, de a sok munka mellett már fáradt vagyok ehhez. Inkább olvasok, rendszer szerinti, beosztott életet élek, aminek az ima az alapja: reggel laudes, délután kis szentségimádás. A közösségünk tagjaival való találkozás is mindig felüdülést jelent. Az életünket az teszi igazán változatossá, amikor orvosi misszióba megyünk, távoli vidékekre. Az utazás eleve izgalommal jár, valamint előre át kell gondolni, hogy mindent vigyél. Nagy munka ez is. Ugyanakkor Afrikában vagyunk, azaz mindenre van idő. Előkészíteni egy utazást: két nap. Odamegyünk, ott vagyunk, közben lehet, hogy egy hetet csúszik az egész program. A betegnek, aki ott vár rám közben, egy nap, egy hét, mindegy. Ilyen szempontból az órák, a napok másféleképpen telnek. Az idő igencsak relatív fogalom arrafelé.

– Láthatóan jól ismered az ott élő embereket, a gondolkodásukat, a törekvéseiket. Legalábbis jobban, mint sokan, akik Magyarországon élnek. A migrációs folyamat kapcsán találkozunk afrikai népvándorlókkal is, akiket nem értünk, akiktől, a szándékaiktól talán sokan félnek az európaiak közül. Milyen gondolatok vannak benned mindezzel kapcsolatban?
– Hol is kezdjem? Az merül fel bennem kérdésként, hogy vajon merünk-e annak az embernek a bőrébe belebújni, aki a Földközi-tengeren hánykolódik? Mi indította el? Van, ahol háború, van ahol rabszolgaság, kizsákmányolás, elkeseredettség. A másik észrevételem, hogy teli vagyunk Magyarországon klisékkel a feketék kapcsán, de az amerikai filmekben is a rossz ember majdnem mindig színes bőrű. Meggyőződésem, hogy nem ismerjük őket. A kongói közösségünkben összesen hárman vagyunk fehérek. Az afrikaiak meleg szívű, befogadó emberek. Segítségre van szükségük, hogy fejlesszük ezeket a területeket. Megéri az energiát, mert például rengeteg nyersanyag van azon a földrészen – sokaknak fáj is rá a foga, sajnos. Amit én próbálok tenni: egy kis kórházat felépíteni, családias légkört meghonosítani. Arra is rá szeretném vezetni az ott dolgozókat, hogy az számukra munkahely, egy eszköz a kezükben, amiből megélhetnek, aminek ezért folyamatosan működnie kell. Nemrég csináltunk egy kis ünnepséget, s mondtuk minden kollégának, hogy hozza el a feleségét, férjét, a gyerekeit. Ott volt vagy százötven ember. Ez az az közösség, amelyik a munkánkból él. Nem kérdés, hogy eközben nagy a korrupció, politikailag nagyon rossz a helyzet, de mi előre tekintünk. Sok helyen megbomlott a béke, menekülnek az emberek tízezrével. Nem tudom, mi az igazi megoldás, de nagyon-nagyon szeretném, ha több empátiával fordulnának a honfitársaink Afrika felé. Ezelőtt három-négy évvel, amikor kérdezték tőlem az afrikaiak, hogy miért vagyok ilyen nyitott feléjük, azt feleltem, hogy Magyarország sosem gyarmatosított más országot, inkább minket gyarmatosítottak, mindenféle elnyomások alatt voltunk. Ezért biztos vagyok benne, hogy ha afrikaiak jönnének Magyarországra, nyílt szívvel fogjuk őket fogadni. Ez most egy kicsit rezeg, de a helyzetért szerintem nem a magyar emberek, hanem a hírek és a híresztelők felelősek. Hiszek benne, hogy a másik igazi arcát megismerve közelebb kerülhetünk egymáshoz.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

Richárd testvér egyike annak a 10 személynek, akit a pannonhalmi Osztás 10x10 kiállítás bemutatott.