Lüke Like, avagy posztirigy lájkvadászat
SZEMlélek 2017. január 20.

Lüke Like, avagy posztirigy lájkvadászat

Nem csupán intézményesült a virtuális lopás a világhálón, de még büszkék is rá a kattintásvadászok, hogy milyen hatékonyan tulajdonítják el mások szellemi alkotását. Jól van ez így? Ugye, nem?

like2.jpg

Enyém a lájk, tiéd a lájkvár – egyre többször botlok bele abba, hogy a saját oldalamon megosztott saját gondolataimat egy másik, az enyémnél sokkal népszerűbb oldal egyszerűen lenyúlja. Magukat hitelesnek és eredetinek beállító oldalüzemeltetők nem is lepődnek meg, mikor rájuk írok, hogy tulajdonképpen örülök is, meg nem is, hogy viszik az árumat, de azért megjelölhetnék rajta az enyémet is. Nekem alapvető dolognak tűnik, hogy akié az érdem, azt megemlítjük.

No, de mit várjon el az ember egy virtuális senkiföldjén, ahol a kattintásra vannak kattanva az emberek? Kérdésemre és egyértelmű szembesítésemre a válasz az oldalaktól: mások is ezt csinálják.

Posztirigyek. Így hívom azokat, akik még azt az egyetlen kattintást, gombnyomást is sajnálják az embertől. Akinek mondjuk köszönhetik, hogy ollózott oldaluk kap még több fényt. Na, és persze ismerősök között is bőven találni olyat, aki bárhonnan leszed, aztán kicsit átír valamit, majd sajátjaként újraosztja.

Régebben az ember ehető vadakra vadászott, manapság együltő helyében vágyakozik a felfelé mutató virtuális hüvelykujjra. A lájk lett a vad.

De mit is gyűjtünk tulajdonképpen? Ki lakik jól 100 ezer lájkkal? Az ócska, mindehonnanbármitponthu és com meg net oldalak, akik kizárólag a reklámjaik miatt halásszák a szerencsétlen bármi iránt érdeklődőket. Ezek az üres, figyelemfelhívó, sabloncímű semmit- vagy nagyotírások közöny-özönnel zúdulnak rá érdemesre, érdemtelenre. A hivatalos oldalaknak pedig azért kell fenntartani a figyelmet, mert ha az lankad, akkor a támogatók utalásai is lankadnak.

Ez a virtuális szeretet-pótszer akkora függőséget képes okozni, hogy simán letiporják az emberek egymást még annak tudatában is, hogy teljességgel lebuktathatóak, mert a nyomaik rögzülnek. Hova gyűjtik a lájkokat? Mennyei kincs lehet-e belőlük?

Keresztény emberként nekem a virtuális közösségi munka nagyon fontos, hiszen a legtöbb embert itt lehet elérni. Hogy megérinteni meg lehet-e, ez már okoz fejtörést. A Facebook számomra egy asztal, ahol az emberek szép dolgokat, gondolatokat, élményeket tehetnek le azért, hogy mások ettől épüljenek, lélekben szépüljenek, örvendjenek legalább egy pillanatig egy olyan világban, ahol az élet ritmusa a padlógáz. És ha valaki még találkozni akar valakivel, annak muszáj nagyobb sebességre kapcsolnia. Ilyen áramlatokban pedig nehezen megy a dicséret, a pozitív visszacsatolás, mert ahhoz ugye több személyes kapcsolat és találkozás illene.

A lájk ezt a nagy űrt, ami már a fb megjelenése előtt is megvolt, hivatott kitölteni. Ugyanis szembesítette az embert azzal, hogy bizony, igen fukarul bánunk azzal a dicsérettel, vállveregetéssel, buzdítással. Egy olyan világban, ahol porzik a szív és a lélek a szeretethiánytól és ahol minden, de tényleg minden van, csak egymást nem érintjük meg. És akkor jött Mark Zuckerberg, és megmutatta a cézár feltartott ujját. Életben maradhatunk.

like1.jpg

Minél jobb egy embernek a saját önértékelése, önbecsülése, annál kevésbé lájkvadász és ez igaz a celebekre is. Ott is néha ízléstelen és haszontalan posztok röpködnek, csak azért, hogy maradjon az állandó kedveltség és támogatás. Az egyik legnépszerűbb oldal Tibi atya oldala – ami sokat elárul a fb fogyasztók többségének lelki világáról. Akik ugyanis az alkoholkultuszt ily nagyon éltetik, azoknak bizonyosan a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy eleget legyenek dicsérve és szeretve. Az önpusztítás bálvánnyá emelése és a nyilvános leborulás előtte ordít az ellenszerért. Országunk egy tizede alkoholista, ami tény. Az oldal kedveltsége is egymillió feletti, ez is tény. Van-e kettő köt összefüggés? Elképzelhető.

Nagyon örültem, mikor Ferenc pápa kijelentette, hogy le kéne szoknia a társadalomnak az ürülékfüggőségről, amit a média minden nap házhoz szállít arra hivatkozva, hogy ez kell a népnek. A kérdés, ha valakinek az az igénye, hogy az asztalára ürítsenek, akkor azt miért kell kiszolgálni?

Fizikai törvényszerűség, hogy egyszer bizony megtelik az emberi elme edénye is főleg így, hogy magas nyomáson engedik bele a nap minden percében a feldolgozatlan, ellenőrizetlen információkat, a vélt vagy valós sérelmeket, indulatokat, perverziókat, megtörtént vagy kreált eseményeket.

Az önpusztítás, az ürülék bálványa minden bizonnyal le fog dőlni és az emberek fejüket rázva nézik majd, hogy Úristen mi is volt ez. Az emberek rá fognak unni, mert nem lesz már semmi szenzáció, semmi hihetetlen, semmi új, se szebb, s e csúnyább, sem undorítóbb, sem felháborítóbb. A megmondók sem tudják mér még jobban megmondani, mert már mindenkinek mindenhol mindenhogyan megmondták és már nem lesz semmi vicces.

Helyett ott lesz a találkozzunk, mondd el, menjünk el, sétáljunk, csináljunk valamit élőben, Együtt. A találkozás, az érintés, az ölelés ugyanis sosem lesz feltölthető a netre. Ahogyan az Ember sem.

Szőke Tibor

(Illusztráció: dailydot.com via Max Sherman)