Tragédia tanár úr
SZEMlélek 2017. február 28.

Tragédia tanár úr

Nem múlik el nap fájdalmas események nélkül, és ha esetleg nem akarnánk rájuk figyelni, akkor valaki biztos az arcunkba tolja.

szt.jpg

A munkahelyen, a buszon, az utcán hangosan beszélnek róla, vagy egy kósza pillantás az újságos standjára… és már láthatjuk a nagy, fekete betűket: horrorbaleset, borzalom, szörnyűség, tragédia, erőszak, terror, gyilkosság. Nagyon erős, nehéz szavak ezek – nehezen emészthetők.

Szinte nem múlik el nap, hogy ne jutnának eszembe különböző tragédiák áldozatai és hozzátartozói. Egyrészt tele van vele a világunk, másrészt néha erre gondolva újra és újra nekifeszülök és „csakazértis” valami jót akarok tenni.

Legfőképpen a gyermekekkel történt borzalmak érintenek meg. Két kisgyermek apukájaként bennem is felmerül ilyenkor egy csomó gondolat és érzelem, amiket magamban a helyére kell tegyek.

Hívőként nagy előnnyel indulok az ilyen történetek feldolgozásában, így sokkal könnyebben kaphat választ is az ember. Mikor valami súlyosabb történik, még a sokat edződött lelkek is felszisszenek (terrortámadás, tömegbaleset) és borzongva teszik fel a kérdést, hogy miért hagyja Isten bekövetkezni a tragédiákat?

Miért? A kétségbeesett lélekből az Ég felé üvölt a kérdés.

Sokan eljutunk idáig más és más életszakaszokban, hívőként és ateistaként egyaránt. A válasz pedig olyan csendesen és lágyan érkezik, ha az ember meg akarja hallani: amiért az ember nem tanul a szép szóból.

Mert egy őrületben élünk. Éhezők mellett főzőshow-kat nézünk, séfekért rajongunk. Kutyákért meg macskákért aggódunk és gyűjtünk nekik, közben gyermekeket nyomorítanak meg a közvetlen környezetünkben (gyerekvédelemben dolgozom).

Nem tudjuk, hova utazzunk, pedig a saját lakóhelyünket sem néztük meg. Focimeccseket nézünk és olimpiákat akarunk látni, közben hagyjuk meghalni embertársainkat háborúk, éhezés, bántalmazások miatt arra hivatkozva, hogy „úgysem tehetünk semmit”. Hosszú lenne ez most.

Az emberi tragédiák nem Isten büntetései, hanem az emberiség tetteinek következményei. Évszázadok óta halmozzuk a bűnöket, az engedetlenséget, az elhanyagolást, az oda nem figyelést, a vádaskodást, az ítélkezést, és hatalmas kegyelem, hogy még mindig életben lehetünk.

Ha valaki hisz, akkor nem kételkedhet abban, hogy jó helyen vannak az elhunytak, és ők már birtokában vannak a tudásnak, miért most és miért így kellett „hazamenniük”, hiszen ott színről-színre láthatnak mindent. Ha valaki meg nem hisz, az sem okolhatja az Istent, hiszen nem is ismeri el a létezését.

Hiszem, hogy minden rossz a jóra kell, hogy neveljen. Azért engedi Isten, mert Ő tudja, hogy ha másból nem is (ezerévek óta ugyanaz a bölcsesség), a tragédiákból talán tanulunk. Ilyenkor ugyanis többen annyira megrázkódnak, hogy akár képesek más utat választani az életükben, az életüknek. Komolyabban veszik az Evangéliumot, számot vetnek addigi sorsukon és Isten felé fordulnak, tudatosabban, mint azt addig tették.

Ami biztos: minden embernek kell abból tanulnia, ha bármiféle rossz történik a környezetében. Végig kell gondolnia addigi életét és jutnia kell valamire. Hiszen nincs más út. Vannak dolgok, amik megtörténnek, ha akarjuk, ha nem. Ha haladni akarunk, akkor le kell vonnunk a következtetéseket, és biztosan mindenki számára hordoz üzenetet egy-egy tragédia, akár a közelében, akár tőle távolabb  történik.

Ember nincs a Földön – hiszen egy nagy család vagyunk –, aki ne lenne érintett valamilyen szörnyűségben. Bárhonnan nézem is, ez rossz. Hogy mennyi jó születik később ezekből, azt most nem tudjuk. De lesznek még gyümölcsei, mert lenniük kell, hiszen az Élet nem áll meg, és mindent belemos az eljövendő Jóba.

Hinni kell, szeretni pedig kötelező. Nem szólhat másról sem a jelen, sem a jövő.

Szőke Tibor