Kit érdekel, ha meghal egy hajléktalan?
Gégény István 2017. március 05.

Kit érdekel, ha meghal egy hajléktalan?

Köztünk élnek. Kerülgetjük, sokszor nem vesszük emberszámba őket. Ki törődik velük? Ki veszi észre, ha többé nem ébrednek fel?

hajlektalan.jpg

Méretes templom áll a fővárosi Horváth Mihály téren, a VIII. kerület szívében. Február utolsó vasárnapjának délutánján alig maradt üres hely a padokban, s aki nem tudta, az is látta, hogy nem szokásos templomjárók töltik meg ezúttal az épületet. A jelenlévők többsége ugyanis az utcán, aluljárókban, padokon él, jobb esetben hajléktalanszállón tengeti napjait. Mégsem róluk szólt elsősorban ez az együttlét, nem is az őket felkaroló, sorsukat gondozni, kísérni igyekvő Szent Egyed Közösség tagjairól, hanem azokról, akik nem voltak ott, legalábbis testben.

Ezen az átlagos, szürkének ható tavaszba hajló vasárnap délutánon egymás után sorolták azon egykori hajléktalanok nevét, eredeti foglalkozását, művelt hobbijait, lelki kincseit, akik az elmúlt időszakban meghaltak, eltűntek. Értük szólt most a harang, ám az, hogy valakik ismerték őket – a nevüket, az életüket –, reményt adott a jelenlévők számára, hogy akkor sincsenek egyedül a magány emberei, amikor látszólag senkit nem érdekel a sorsuk, hogy élnek-e, vagy halnak.

– Három gyerekem van. Egy rosszul sikerült válás után az utcára kerültem. Ennek a közösségnek a tagjai embernek tekintenek. Érzem, hogy szeretve vagyok – mesélte a program végén a SZEMléleknek egy hajléktalan. – Amikor imádkozzuk a Miatyánkban, hogy "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma", akkor ne csak magunkra gondoljunk, hanem azokra is, akik a segítségünkre szorulnak. Törjük meg a rászorulóknak a kenyerünket – bátorítja a hajlékkal, mindennapi betevővel rendelkezőket a szentmisét bemutató Székely János püspök.