Miért félünk a csendtől?
SZEMlélek 2017. március 20.

Miért félünk a csendtől?

Legutóbbi jegyzetem a sajtóval, kommenteléssel és indulatokkal kapcsolatosan sok kérdést felvetett. Egy aspektust azonban nem jártam körül: a televíziót, a rádiót, az internetet akár ki is lehet kapcsolni.

gtg2.jpg

A rosszul alakuló dolgokkal kapcsolatban kétféle lehetőségünk van: megpróbálhatunk változtatni rajtuk, vagy megpróbálhatunk elhatárolódni tőlük. Nyilván üdvös a változtatás igénye, pláne, ha valaki tesz is valamit. Ugyanakkor van az a pont, amikor egyszerűen ki kell kapcsolni. Nem kell minden ingert beengedni, nem kell minden információt befogadni. Természetesen az életünk része a tájékozottság, a teljes elzárkózás biztosan nem egészséges. A lényeg a mérték.

A mérték azért is fontos, mert különben könnyű függővé válni. Egyetlen okostelefonnal – bárhol is vagyunk – megnyílik a világháló. Ha van egyetlen szabad perc, az ember már nézi is, hogy mi történt a világban, jött-e levél, üzenet, vagy bejegyzés a Facebookon és társain. Persze azonnal válaszolni kell, amire jön a viszontválasz, biztos, ami biztos, pittyegéssel együtt, hogy le ne maradjunk. A telefon ma már fényképezőgép, sőt, videokamera is, exponálunk azonnal. Hol van már az az idő, amikor számon kellett tartani, hogy hány kocka van még a fényképezőgépbe befűzött filmen? Ha meg nagyon nem történik semmi, akkor jöhet a zenehallgatás, füldugó a fülbe, nehogy meg kelljen hallani, ha szól a főnök, vagy a szülő. Milyen kiüresedett érzés, ha véletlenül a reggeli rohanásban otthon marad a telefon, az ember szinte tehetetlennek érzi magát! Mintha elvesztette volna egy érzékszervét az illető.

De véleményem szerint elsősorban és legfőképpen nem is a fentiek miatti védekezésképpen kell időnként kikapcsolni. Sokkal inkább azért, mert miközben a legkülönfélébb külső „zajokkal” bombázzuk magunkat, nem marad idő a csendre. Arra a fajta csendre, amikor saját magunkkal beszélgetünk. A körülöttünk lévő információs tenger ugyanis másokról szól. Mi történt másokkal, mit csinálnak mások, milyen ruhát hordanak mások, mit mondtak mások. Pletykalapokat és rovatokat nézünk, hogy belessünk mások életébe. Valóságshow által múlatjuk az időt – ma már olyannal is, amelyikben mindenki meztelen, benézünk a paplan alá is.

Mások vitáit nézzük, hallgatjuk, olvassuk, mások kommentjeivel harcolunk, mások életét minősítjük. De mi van a sajátunkkal? Jobban ismerjük-e magunkat, mint a celebeket? Többet beszélgetünk-e a házastársunkkal, mint amennyit olvasunk mások házasságáról? És ha másodszor és harmadszor is felteszem ezt a kérdést, akkor is határozott igen lenne a válasz?

Mindaz, amit leírtam, egyfajta kórkép és korkép, de nyilvánvalóan általánosítás. Ki így, ki úgy él, van, aki tudatosan kizárja egy mérték után a külvilágot, de van, aki függővé vált. Van, aki fél a saját belső hangjától.

Nem véletlen az imádság, nem véletlen a meditáció, nem véletlen a tűnődés, nem véletlen a szemlélődés, nem véletlen a csend. Mindez arra van, hogy az a hangocska, ami belülről szól, hallható legyen a nagy zajban. Sokszor fáj, amit mond, de ha soha nem hallgatjuk meg, ha elnyomjuk, akkor nem leszünk jobbá.

Ezért komolyan kérdezem: halált megvető bátorsággal nem kéne megpróbálni egyszer direkt otthon hagyni a telefont, egy este nem bekapcsolni a televíziót, az autóban nem bekapcsolni a rádiót?

Miért félünk a csendtől?

Gundel Takács Gábor