Vakok a tömegben
Gégény István 2017. március 26.

Vakok a tömegben

Két érdekes emberrel találkoztam egy percen belül a fővárosi emberáradatban: egyikük kezében fehér bot volt, a másikéban okostelefon.

gegenyistvan.jpg

Siettem, mint gyakran, amikor Budapesten járok, mert általában sűrűn érik egymást a találkozóim. A bal sávot választottam a metró alagútjához vezető mozgólépcső-sztrádán, s már majdnem leértem, mikor hallottam, hogy érkezik a megfelelő irányba tartó szerelvény. Csakhogy utamat állta egy utastárs, aki nem véletlenül tett így: amikor mögé értem, láttam, hogy vak emberbe karol, akinek segít megfelelő tempóban lelépni a mozgólépcsőről.

Rögtön búcsúztak is egymástól, mert a segítőnek jobbra tartott útja, a fehér botos fiatalembernek balra. Épp, mint nekem. Szinte röptében elkaptam az elengedett kart, látássérült felebarátom pedig pár kedves szóval nyugtázta, hogy akkor bizony ezt a metrót ő el fogja érni. Aki az imént akadálynak tűnt, suhanótársammá lett a párlépésnyi szakaszon.

A kocsiba lépve nem fogadott ugyan áthatolhatatlan tömeg, de nagyjából egy ülőhely esett a legközelebb: az is foglalt volt, mint a többi, amelyek az álló utasok miatt csak nehézkesen lettek volna elérhetők. Tettem egy félhangos megjegyzést a kapaszkodás fontosságára, hátha észreveszi a telefonjába mélyedő fiatalember, hogy "helyzet van", de a vak utas reakciója jelezte, hogy ne erőlködjek, megoldja ő, mondván, ügyesen tud egyensúlyozni.

A következő megállónál le is szállt, de a tüske csak megmaradt bennem. A telefonozós fiú volt érzéketlen? Vagy én nem voltam elég határozott, kezdeményező? Netán a vaknak volt igaza? Rövid út ide, vagy oda, egész jól alkalmazkodott a közönyhöz.

Viszonylag hosszú utat tettem meg e morfondírozás során, közben lecserélődött az utasok köre. Továbbra is álltam választott helyemen, a nem nyíló ajtónál, amikor az egyik megállóban egy idősebb hölgy és úr, egymás számára idegenek szálltak fel. A férfi tűnt korosabbnak, lépett is volna az akkor épp üresen álló, korábban a telefonozó fiú által előmelegített hely felé, de egy lépéssel udvariasan félreállt, utat mutatva a hölgynek. – Köszönöm, nem ülök le – mondta az asszony, a férfi pedig nyugodtan pihent le az ülésen.

A következő megállónál már a mögöttem lévő ajtó nyílt, le is kellett szállnom, de megmaradt bennem a felismerés: nem mindenki vak, aki annak látszik.

Gégény István