Érdemes-e temetnünk a családot?
SZEMlélek 2017. május 29.

Érdemes-e temetnünk a családot?

Krízis van. Egymást követik a vészharangot kongató megszólalások. A családszinódus és Ferenc pápa apostoli buzdítása szembenéz az aggasztó tényekkel, és az irgalomra és a családok melletti szolidaritásra szólítanak.

csaladened1.jpg

Közismert a vicc, amelyben arra a kérdésre kell felelni, mi a hasonlóság a villanyoszlop, a vonat és a család között. A villanyoszlop függőlegesen hosszú, a vonat vízszintesen hosszú… – És a család – kérdezi a válaszra váró. – A család, köszönöm, jól van...

Nem, a család, köszönöm, nincs jól. Az európai és magyarországi felmérések egybehangzóan mutatják, hogy a család egyre kevésbé hasonlít évtizedekkel korábbi önmagához. Egyre kevesebben és egyre későbben kötnek házasságot. Növekszik a válások száma, az élettársi kapcsolatban élők száma szintúgy. A gyermekek száma csökken, vagy alacsony szinten stagnál. Akinek kedve van vészharangot kongatni az adatok láttán, annak most valóban érdemes belekapaszkodnia a harangkötélbe.

Ha a családot, még inkább a házasságot azonosítjuk azzal a modellel, amely a modern Európában a legelterjedtebb volt, ahhoz viszonyítva állíthatjuk, hogy ami jelenleg zajlik, az radikális, talán visszafordíthatatlan változás. A hagyományos – bár a hagyomány kifejezéssel érdemes óvatosan bánni – család elsődleges ismérvei: egy férfi és egy nő élethosszig tartó kapcsolata utódok nemzésére és felnevelésére, gazdasági közösség fenntartására és a szexuális gerjedelmek keretek között tartására. A meghatározásból éppen az hiányzik, ami a mai ember értékrendjében a legmagasabb helyet foglalja el: a boldogság.

A modern viszonyok között házasságot általában nem azért kötöttek az emberek, mert ebben látták boldogságuk és kiteljesedésük legnagyobb esélyét. Elsősorban a társadalmi elvárások, a gazdasági előnyök és az utódokról való gondoskodás kényszere jelentette a legfőbb indokot a házasságkötésre és családalapításra. A boldogságot bizonyára sokan megtalálták ebben a családmodellben. Ám a családon belüli erőszak és a kereteken folyton túllépő szexualitás elterjedtsége nagyban árnyalja a régi szép időkről őrizgetett idilli képet.

A család mint tipikus együttélési forma minden krízistünettel együtt is hallatlan stabilitásnak örvend. Harminc évvel ezelőtt Peter L. Berger és felesége átfogó kutatást végzett a családdal kapcsolatos amerikai folyamatokról. A családot fenyegető tendenciák szabatos ismertetését követően mégis arra az álláspontra jutottak, miszerint

a család marad az egyetlen társadalmi intézmény, amelyben a gyermek képes elsajátítani a társadalomban való orientációs képességet és azt az erkölcsi alapállást, amely ehhez szükséges. Ezeket ugyanis sem az iskola, sem az egyházak nem képesek olyan mértékben és olyan hatékonysággal átadni a gyermekeknek, mint amire szükség van.

Véleményük szerint tehát, bár a polgári családmodell jelentős változásokon ment át, és a családmodellekkel kapcsolatos kultúrharc folyik tovább, a társadalom jelentős többsége olyasféle modellt tekint „normálisnak”, ami az egykori polgári család modelljére emlékeztet. Hasonló álláspontot képvisel harminc esztendővel későbben írt monográfiájában Somlai Péter is: „a család továbbra is nagyon erős intézmény, amely változatlanul az értékskálák csúcsán áll. És ma sem csak a devianciák és emberi tragédiák forrása, hanem az önfeláldozásé és a meghitt emberi kapcsolatoké is.”

A katolikus egyház, Ferenc pápa első, az egész világ katolikusságát megmozgató döntése értelmében, szinódust tartott a család témájáról. Már az előkészítő ülésszak heves vitákat szított, melyek bemutatták a családmodellek globális sokféleségét, egyben a katolikus tanítás és pasztoráció előtt álló hatalmas kihívásokat is. Ferenc pápa Amoris laetitia – a Szeretet öröme – kezdetű apostoli buzdítása bátor módon néz szembe a családokat körül vevő társadalmi közeg jellegzetességeivel, és ebben is, mint minden egyéb megnyilatkozásában, a megértés, az irgalom és a keresztény önkritika szellemiségével adja meg útmutatásait. A pápai dokumentumot számos támadás éri mind a mai napig. Elsősorban frusztrált tradicionalista körök dacolnak a megújulásra szólító pápai intésekkel szemben, a katolikus hit és a keresztény erkölcsi tisztaság védelmére való hivatkozással. Olyan egyházat szeretnének, amely változatlan a változó világban, amely tanításából nem enged, kerül, amibe kerül. Megszólalásaikban hol diszkréten, hol egészen nyíltan a pápától féltik az egyházat, ami egyszerre szívszorító és komikus is.

A családról szóló pápai tanítás, az egyház katolikus családok között végzett szolgálata csak akkor válik a mai ember valódi javára, ha az egyház a szinódusok példáján felbátorodva eleven és érdemi vitát folytat a családok mai fenyegetettségeiről, s mindazokról a forrásokról, melyek éppen a keresztény perspektíva révén állnak rendelkezésre. Olyan elemzésekre és eszmecserékre van szükség, melyeket a kölcsönös figyelem, a szakmai és lelki igényesség hatja át, s amelyek tartózkodnak a kirekesztés szellemiségétől. A szinódusi ajánlások és Ferenc pápa buzdítása kiemelten hangsúlyozzák, hogy a családok szakszerű támogatásra szorulnak. A szöveg budapesti bemutatása alkalmával Erdő Péter bíboros is külön kiemelte, hogy “ki kell építeni egy tanácsadó szolgálatot”, és támogatni kell az ilyen célkitűzésű lelkiségi mozgalmakat és közösségeket.

mta_k.jpgMiközben sokan a társadalmi és hitbeli kríziseket hangsúlyozzák, ezeknél sokkal inkább reméljük és joggal várjuk a családokkal való szolidaritás rendszerszintű és spontán találékony megnyilatkozásait.

Máté-Tóth András