Van-e mit ünnepelnünk?
SZEMlélek 2017. június 18.

Van-e mit ünnepelnünk?

Úr Napja van, egyházunkban hivatalosan is megkezdődött a felkészülés a 54. Eucharisztikus Világkongresszusra. Rengeteg érzelem kavargott bennem, míg Jászjákóhalmán plébánosunk a körlevelet felolvasta.

urnapjakep.jpg

Épp elsőáldozás volt templomunkban, a papunk pedig szabadkozott, hogy az elsőáldozók személyes megszólítása helyett körlevelet olvas fel, de ez most rendkívüli kötelessége. A templomunk ráadásul tele volt, szentestén nincsen már tele, nem láttam utoljára így csak évekkel ezelőtt… Engem is meglepett. Tudom, hogy vannak templomok, ahol rendszeresek a teli padsoros szentmisék, sőt, ahol még az állók is alig férnek el, én is járok olyan misékre, de ezek a kivételek. Üresedő templomok, elapadó papi hivatások, és erre rá még megosztottság az egyházon belül. Ez ma a magyar katolikus egyház.

Szorongás fogott el, mikor a plébános egyházmegyei felelősökről, missziós küldöttek érkezéséről olvasott, mikor a körlevél reménnyel szólította meg a plébániai önkéntes segítőket, mikor saját egyházközségünk megismerésére kérlelt minket. Emlékszem, amikor Erdő Péter bíboros tavaly Pünkösdhétfőn Máriaremetén arról beszélt, hogy a Fülöp-szigetekhez képest nekünk milyen előnyeink vannak egy eucharisztikus kongresszus megszervezésében. Azt emelte ki, hogy Budapesten mennyire megkönnyíti majd a szervezést a jól kiépült tömegközlekedésünk. Nos, ez valóban fővárosunk érdeme... De mit tudunk tenni mi, hívek, akikben itt, Magyarországon összehasonlíthatatlanul halványabb lelkesedés buzog, mint Manilában?

De szorongás fogott el a politikai közeg és a történelmi emlékezet miatt is. A Budapesti Eucharisztikus Világkongresszus 2020-ban lesz. A trianoni békediktátum századik évfordulóján. Hatalmas lehetőség és kegyelem nekünk, magyaroknak, hogy ezen a fájdalmas évfordulón figyelmünket ez az örömteli és roppant ünnepség kötheti le. Egyben a kiengesztelődés lehetősége is itt fog bujkálni a körmenetek között, ugyanis a hatalmas rendezvényre a szlovák, a román, a lengyel, a cseh, a horvát katolikus hívek is hozzánk zarándokolnak majd. Vajon gondolunk-e erre, vajon akarjuk-e ezt? Vagy ha ehelyett 2020-ban is a maival azonos emlékezetpolitika határozza meg nemzeti megemlékezéseinket, akkor egy-egy, már a 2022-es választásokra gondoló politikusi beszéd porig rombol majd minden békekezdeményezést? Az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusunkra Hitler már nem engedte el a német katolikusokat, így az a kommunizmus mellett a nácizmussal szembeni ellenállás részévé is vált. A béke reménye és sóhaja volt a pusztító világháború előcsarnokában. Mégis épp a Világkongresszus utolsó napjára esett a magyar jogalkotás történetének egyik szégyenfoltja, ugyanis 1938. május 29-én hirdették ki az első zsidótörvényt.

A budapesti 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus nemcsak az utolsó békeév miatt drámai mozzanata a magyar történelemnek. A magyar katolikus egyház utolsó nagy ünnepsége ezeréves fényében, 1945 után minden megváltozott. A programsorozat hasonlított az 1896-os millenniumi emlékévhez. A magyar katolikus egyház erejének teljében, kudarcok, de annál is több siker után az ország építésébe fektetett teljesítményét ünnepelte meg, nem sejtve, milyen katasztrófa közeleg mind hazánk, mind az egyház számára.

Az 1938-as minta fölénk hatalmasodik, de nekünk nem kell a múlttal versenyeznünk. A katolikus egyház már soha nem lesz olyan, mint ’45 előtt volt. Ez sem nem jó, sem nem rossz, hanem történeti tény.

A helyzetünk aggasztó, de nem külső támadás, „csak” saját hitetlenségünk és hűtlenségünk ostromolja közösségeink jövőjét.

lk.jpgLássuk meg a roppant lehetőséget és a kegyelmet a 2020-as ünnepségekben, ami nem szólhat rólunk, saját vágyainkról vagy fájdalmainkról, saját képzelt vagy valaha volt dicsőségünkről! Az Eucharisztiáról fog szólni, mert „minden forrásunk belőle fakad”.

Lukácsi Katalin