Nyelvében él a nemzet, de melyik nyelvében?
SZEMlélek 2017. július 13.

Nyelvében él a nemzet, de melyik nyelvében?

Természetesen nem arról van szó, hogy nem értem az ismert mondást. De a helyzet egy kissé bonyolultabb.

gtg_nyito.jpg

Nyilvánvaló, hogy a magyar nyelv ápolása, óvása elsőrendűen fontos. Nem csak azért, mert ez a mi nyelvünk, az anyanyelvünk, hanem azért is, mert ez egy különleges nyelv. Egyedülálló, még a nyelvi rokonainkkal sem értjük meg egymást. Ugyanakkor fantasztikusan árnyalt, tele játékossággal, egészen finom árnyalatokkal.

Manapság azonban nem könnyű egy nyelvet óvni, mert a globalizáció egyik hatásaként a mindennapi beszédünkben rengeteg angol szó jelent meg, melyeket olykor nem is lehet jól, frappánsan lefordítani. Persze alig száz évvel ezelőtt még német szavakkal volt tele a nyelvünk, sok közülük máig megmaradt, tehát nem egyedi eset az, ami korunkban megfigyelhető. Tudomásul véve az idők szavát, de nem megadva magunkat kell óvni a nyelvünket. Mert a nyelvünkben is őrizzük a gyökereinket, a szellemünket, a magyarságunkat.

Ez a nyelv azonban – ahogy már említettem – csak a miénk. Nyelvében él a nemzet, de ez a nyelv be is zár minket, mert senki más nem érti. Ha azt akarjuk, hogy a világ megismerjen minket, nekünk kell mások nyelvét megtanulni, hogy elmondhassuk magunkról azt, amit fontosnak, értékesnek gondolunk.

Dédszüleink még jó eséllyel beszéltek németül, az értelmiség mindenképpen. A kötelező orosz oktatás a szocializmusban viszont teljes kudarc volt, nagyszüleink generációjára már sokkal kevésbé jellemző a nyelvtudás. Az orosz nyűg volt, de egy bezárt világban, ahol alig lehetett utazni, nem is volt szükség nyelvtudásra. Magam is nyolc évig tanultam oroszul, érettségiztem is, mégis bajban vagyok orosz nyelvterületen. Gyakorlatilag önszorgalomból tanultam nyelveket, nem az iskolában. A gimnáziumban két év után abbamaradt a német oktatás, mert túl kevesen jelentkeztünk a fakultásra. 1980-at írtunk ekkor.

Mindennek olykor ijesztőek a következményei. Az egyik klinikán a minap egy amerikai állampolgár jelentkezett a betegfelvételen. Csak a jogosítványával tudta igazolni magát, de ez nem okozott problémát. Az viszont igen, hogy a vizsgálat után az orvos csak nagyon nehezen találta meg a beteget a számítógépes nyilvántartásban, mert a kartonozóban Driving Licence néven rögzítették.

De említhetném azt a neves magyar edzőt is, aki előszeretettel igazol külföldi játékost, ám egy kukkot sem beszél semmilyen nyelven. A téli szünet előtti magyarul elmondott ünnepi beszédében Boldog Karácsonyt kíván a magyar csapattagoknak, „a külföldieknek pedig Happy Birthday”.

A fiatalokkal már újra jobb a helyzet: tudják, hogy szükségük van a nyelvekre, ráadásul a feléjük áradó angol nyelvű internetes tartalom folyamatosan edzésben is tartja őket. Ha egy mai fiatal csak egy kicsit is szorgalmas, simán leérettségizhet úgy, hogy közben két középfokú nyelvvizsgát is szerez. Így azután ők már nemcsak befogadhatnak más kultúrákat, hanem a miénket is átadhatják, először például akkor, amikor hosszabb-rövidebb időt töltenek külföldön egyetemi ösztöndíjjal.

Az én állításom tehát az, hogy nyelvében él a nemzet, de nemcsak az anyanyelvében, hanem minden általa beszélt nyelvben is. Mi nem vagyunk olyan szerencsések, mint az angol anyanyelvű világ. Ha csak magyarul beszélünk, akkor a nyelvében él, de egyben magára is marad a nemzet. Magára maradtan, kirekesztetten pedig vajon meddig él?

Gundel Takács Gábor