Miért hárítod a felelősséged?
SZEMlélek 2017. október 20.

Miért hárítod a felelősséged?

Mindig akad egy bűnbak, egy gonosz másik, akit a háta mögött kedvünkre szidhatunk. Külső – képzelt – ellenségek helyett gyakran érdemesebb lenne magunkban keresni a rossz forrását...

asztalosdaniel.jpg

Világ életemben távolsági busszal jártam iskolába és haza. A számos hátrány mellett néhány előnnyel is járt diákéletem kálváriája. Az egyik ilyen előny, hogy bőven volt időm megfigyelni utastársaimat és beszédtémáikat. Egyik alkalommal tettem egy felfedezést, amin azóta is rágódom. Hogyan lehetséges az, hogy amikor munkatársak, szomszédok, ismerősök felszállnak a buszra, mindig van egy közös ellenségük, egy „fő gonosz”, akit általában szidnak?

Szeretünk haragudni és dühöngeni mások gyarlóságain, vagy valamilyen külső körülményen. Szeretjük az összeesküvés-elméleteket és a bűnbakképzést. Megnyugtató érzést kelt, hogy a rosszat nem magunkban keressük, hanem valaki másban.

Olyan jól tud esni, amikor nem mi vagyunk a hibások és felelősök, amikor azt érezhetjük, hogy minden olyan szép és jó lenne, ha a gonosz embereket kiiktatnánk a rendszerből.

Érdekes, hogy ez a népmesei motívum tovább él bennünk felnőttként is. A kicsi, de becsületes főhős küzdelme a hatalmas és gonosz sárkány ellen – ugye, milyen kellemes egy ilyen szerepben tetszelegni?

Ebben a hozzáállásban megfigyelhető egy olyan elem, amely kivétel nélkül mindannyiunkat érinti. Az énünket hősies és erkölcsileg feddhetetlen szerepbe állítva külső ellenségekben keressük a rossz forrását, vagyis a felelősöket a rossz közérzetünkért.

Mi van ennek a hátterében?                     

Mint ahogyan előző cikkemben is írtam, rendkívül megterhelő tud lenni az önmagunkkal szembeni következetes őszinteség, az önkritika. Nagyon fájó érzés, amikor tükörbe nézve azt látjuk, hogy nem vagyunk olyanok, mint amiről álmodozunk. Az új tapasztalat, információ és az előzetes meggyőződés konfliktusát a szociálpszichológia kognitív disszonanciának hívja. Belső feszültség alakul ki, amikor az új ismeret nem egyezik az eddigi meggyőződéseinkkel.

Ettől a ponttól kezdve két út közül választhatunk: vagy tűrjük a fájdalommal járó feszültséget, miközben az új ismeretet beépítjük a gondolkodásunkba, vagy megspóroljuk a fájdalmat, elvetve az új ismereteket és a valóságot elferdítve egy feszültségoldó elméletet gyártunk, megnyugtatva, de becsapva önmagunkat. „Azért nem sikerült a vizsga, mert a tanár nem magyarázta el jól az anyagot, rosszul tette fel a kérdést, mert fájt a fejem stb.” Gondolom, sokunknak ismerős lehet. De sokszor találkozhatunk összeesküvés-elméletekkel is, vagy előszeretettel hibáztatunk népcsoportokat, közösségeket, tudattalanul is bűnbakot képezve ezáltal.

Szeretjük megspórolni az önmagunkkal való szembesülés munkáját, és nem is tudatosítjuk, hogy milyen óriási lehetőségtől esünk el.

Úgy érzem, hogy sokszor hiányzik a felelősségvállaló, autonóm hozzáállás belőlem és belőled! Egyszerűen kispóroljuk az önmagunkkal való munkát az életünkből.

Van egy példaképem, egy sokgyermekes keresztény családapa, aki kisvállalkozást üzemeltet, nem is akárhogyan. Egyfelől jó szakember, másfelől pedig őszinte és felelősséget vállal, ha hibázik. Egyszer véletlenül tolatás közben megrongált egy sorompót a parkolóban. Az őr rendkívül kiakadt, mire az ismerősöm kiszállt és a következőket mondta: „Uram, bocsánatot kérek, én voltam a hibás, vállalom a felelősséget, és kifizetem a kárt”. Ez a hozzáállás jellemzi a munkáját és a vele való beszélgetéseket is. Nem magyarázkodik, hanem az igazságot keresi.

Na, számomra ő egy igazi autonóm, felelősségteljes ember! Olyan felszabadító érzés, ha ilyenekkel találkozhatunk! Hiányzik ez a hozzáállás a közösségeinkből és a közbeszédből.

Szenvedünk az olcsó hazugságoktól, a félrebeszélésektől, a magyarázkodásoktól, de ugyanúgy szenvedünk saját hazugságainktól is. Fullasztóvá és nyomasztóvá teszi azt a teret, amiben élünk. Alig találkozunk olyan vezetővel, aki képes lenne beismerni tévedését, és ezt követően korrigálni döntéseit. Aki erre nem képes, az nem alkalmas a felelősségteljes vezetésre.

Mit tehetünk a panaszkodás helyett?

A tisztulás velem és veled kezdődik: azokkal az emberekkel, akik mások bűnei helyett a sajátjukéval szeretnének szembenézni és megtisztulni. Nem azáltal tisztulunk, hogy a saját sarunkat a másikra kenjük, hanem azáltal, hogy a magunkét sajátunknak ismerjük el, és tisztítjuk le. Tükörbe nézünk és beismerjük hibáinkat, énképünkbe integráljuk a valóságot.

Ebben a szerzetesek évszázadok alatt kikristályosított tapasztalatai nagyon sokat segítenek nekünk. Ahogyan Anselm Grün is írja: az igazi spiritualitás mélyből forrásozik, lentről építkezik. Nem egy eszményképet kergetünk, hogy milyennek kellene lennünk, hanem azzal kezdjük, hogy megtanuljuk magunkat elfogadni úgy, ahogy vagyunk. Istentől kaphatjuk a bátorságot, aki végtelenül szeret bennünket, a hibáink ellenére, aki folyamatosan hív a nagyobb jóra.

Ez a felnőtté válás kezdete.

Mindaddig, amíg mások hibáival, vagy a kifogásokkal foglalkozunk, addig a kognitív disszonanciánkat – ezt a belső sárkányt – etetéssel csillapítjuk, ahelyett, hogy a szembenézés fegyverével legyőznénk. A belső sárkány pedig egyre csak nő, nő helyettünk, eközben mi töpörödünk. És könnyen akkorára nőhet, hogy egyszer azon vesszük magunkat észre, hogy már nemcsak ránk, hanem a környezetünkre is óriási veszélyt jelent, amit mi kényelmességből inkább etettünk, ahelyett, hogy legyőztük volna.

Zárásként szólaljon meg Ady Endre kevésbé ismert verse:

A ló kérdez

„Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

Asztalos Dániel