#MellettedÁllok
Gégény István 2017. október 25.

#MellettedÁllok

Óriási értéket hordoz a "#MeToo" folyamat – épp ezért képes ilyen gyorsan terjedni, ennyire nagy hegyeket megmozgatni. Lehet, hogy nagyobbakat, mint egyesek szeretnék.

gegenyistvan.jpg

A szégyen az első kifejezés, ami eszembe ötlik a napok óta egyre több forrást felfakasztó sajátos közösségi kampány kapcsán. Aki látta Alinda műsorában Sárosdi Lilla vallomását, pontosan tudja, hogy a könnyek forrásait fakasztja fel elsőként ez a kezdeményezés. A szégyennel nézünk szembe, közvetlen és közvetett áldozatok, elhallgatók, szemlesütők és távolabbról érintettek – mindannyian tanúk vagyunk valamiképp. A szégyen azért játszik kiemelt szerepet, mert ezt a láthatatlan üvegfalat törik át egyre többen, ez a gyalázatos építmény ölt meg, öl meg oly sok értékes emberben annyi szép lelki kincset. A szégyen természetes emberi érzés – ezt használják ki, ezzel élnek vissza az elkövetők.

A második szó épp ezért a felszabadulás. Nem véletlenül létezik és úgy létezik a katolikus egyházban a gyónás intézménye, ahogyan: a bűnök legyőzésének, lemosásának fontos lépése azok kimondása. A #MeToo ráadásul csak részben szól mások bűnéről: benne van az is, hogy eddig hallgattam, de megtöröm a saját ki-nem-mondásom fájó csendjét.

A harmadik velejárója a kampánynak – és ez már igazi érték – az együttérzés, amit idegen szavakat idézve kom-passiónak, együttszenvedésnek is nevezhetnénk. Engem nem ért olyan zaklatás, mint a vallomások alapján a színésznőket, de ha már létezne olyan hashtag, amivel megvallhatnám, én is szívesen vállalnám: #MellettedÁllok. Ha áttöröd a szégyen falát, azzal még nem szolgáltat neked senki igazságot, de sokan megtudhatják, hogy áldozat vagy, aki szeretetre, gyógyulásra vágyik. És akkor melléd tudok állni, közösen vihetjük a terhed.

Talán a legfontosabb maradt a végére, ez pedig a felszabadítás. A "#MeToo" világhódító ereje valószínűleg főként abban áll, hogy aki rést üt a szégyen falán, ezzel bátorságot, reményt ad a társainak, hogy ők is csapjanak oda: az a fal igenis áttörhető. Ezt az odaszántságot, beleállást tartottam észreveendő értéknek a KFC és az étterem biztonsági őre által bántalmazott újságíró részéről egyaránt egy korábbi történetben is.

A bátorság továbbadható, a közös szembenézés mindig könnyebb a külön-külön küzdelmeknél. A szégyen felett győzelmet arató áldozatok fontos segítséget nyújtanak minden további áldozatnak, egyben közvetve meg is előzhetik, hogy mások áldozattá váljanak.

A hogyan ne reagáljunk egy ilyen kampányra hazai megosztott aranyérmét pedig máris begyűjtötte Stohl András és Oroszlán Szonja. A börtönt is megjárt színész durva általánosítása szerint "bármelyik hivatalban, vagy egy csapatépítő tréningen" minden főnök szexuálisan kihasználja a beosztottait, a színésznő pedig nagyjából úgy javasolja megoldani a problémát, hogy a tiszteletlen, nyomulós férfit "ott kell hagyni, ahol van" – megalázva ezzel az áldozatokat, mintha ez az ötlet nem jutott volna eszükbe.

Ha bronzérmet nem is, egy költői kérdést mindenképp megérdemelnek a SZEMlélek azon olvasói, akik nemhogy nem értik, de egyenesen félreértelmezik Bolyki Lászlónak a témában megjelent írását. Az a bizonyos bejegyzés nem vesz el semmit a bűnök elítéléséből, hozzáad viszont a közös gondolkodáshoz két fontos szempontot. Az egyik üzenet szerint nem biztos, hogy az az áldozat, aki annak mondja magát. Nem kell bibliai időkig visszamennünk gondolatban, hogy belássuk, miért fontos erre is tekintettel lenni. A másik új aspektus arra mutat rá, hogy amíg a "#MeToo" lavinája eddig egyértelműen gaz férfiakról és kihasznált nőkről szólt, a helyzet fordítva is fennállhat. Sőt, gyakran fennáll, csak mi, férfiak, másként "nyelünk". Amíg köztudott tény, hogy férfiak gyakran erőszakoskodnak nőkkel, a családon belüli erőszak kapcsán is rendre ilyen felállásról szólnak a cikkek, hírek, valamiért szőnyeg alá söprünk egy másik helyzetet: amikor a nő az erőszakos, nem elsősorban fizikálisan. Igen, zaklatni lehet ám szavakkal is, sarokba szorítással, a másik kihasználásával és még százféle módon. Akinek nyitott füle és nyitott szíve van, rengeteg ilyen történetet ismer. A költői kérdés pedig ezek után így hangzik: vajon miért kizárólag hölgy olvasók "fújjoltak" eddig Bolyki László írására?

Kérem, engedjük, hogy felszínre hozza ez a szégyenfaldöntő áramlat mindazt, aminek felszínre kell jönnie, s elfogult ítélkezéssel ne akadályozzuk a közös gondolkodást, az elfogadást, a sebek gyógyítását!

Melletted állok, ha bántalmaztak, zaklattak – akkor is, ha nő vagy, akkor is, ha férfi. Ellene mondok a zaklatás minden formájának, s ezúton bocsánatot kérek azoktól, akik számára valaha én voltam "túl sok", nyomulós, szinte levakarhatatlan. Könnyű akár tudtunkon kívül is megbántani másokat – bárcsak be mernénk vallani, akár csak saját magunk számára: én is tudok lelki sebeket okozni másoknak. Bizony: én is.

Gégény István