Polkorrekt karácsonyi ünnepeket!
SZEMlélek 2017. december 15.

Polkorrekt karácsonyi ünnepeket!

Inkább birka leszel, vagy olyan nyáj tagja, amely tudja, kit követ, és erről bátran, meghívó szeretettel tanúságot tesz a közéletben?

asztalosdaniel.jpg

Rendszeresen felüti a fejét egy-két hír, amelyben arról számolnak be, hogy Európában bizonyos állami intézményekben eltávolítják a kereszteket, reklámokról lesatírozzák a keresztény szimbólumokat, kiüresítik az ünnepeket, így például a karácsony helyett „téli ünnepet” mondanak sok nyugati országban. Ezek kapcsán mi, keresztények tiltakozni szoktunk. Elgondolkoztam, hogy vajon nem túlzás-e a keresztényeknek reklámokon és szobrokon "lovagolni"?

Milyen jó ez a kifejezés: "lovagolni"! Talán pont arra mutat rá, hogy a "hintalovainkon" való lovaglás közben beleéljük magunkat egy hős lovag szerepébe, hadonászunk a fakardjainkkal, csak éppen sehova nem megyünk vele. De tényleg csak gyermeteg küzdelem az egész?

Részben vitázva, részben egyetértve ezekkel a keresztény tiltakozásokkal, szeretném kifejteni saját álláspontomat, hogy szerintem hogyan közelíthetnénk meg jól az ideológiailag semleges vagy éppen keresztényellenes megnyilvánulásokat, hogyan adhatunk erre hiteles válaszokat.

Létezik-e egyáltalán ez a probléma, amit felvetettem, vagy csak a keresztények túlérzékenységéről lenne szó?

Talán mi még itthon nem annyira érezzük az ún. "polkorrekt", ideológiailag semleges beszéd térhódítását, azonban Nyugat-Európából ide is kezd beszivárogni ez az áramlat. Lényegét tekintve a "polkorrektség" és "ideológiai semlegesség" az értékítéletek ellen igyekszik kifejteni a tevékenységét, ezzel is odafigyelve a más etnikumú, vallású, felfogású, szexuális orientációjú stb. csoportok érzékenységére.

Alapvetően a kereszténységtől nem áll távol a tapintatosság és a szeretetteljes elfogadás, azonban nem árt, ha egy kicsit megállítjuk azt a bizonyos nászmenetet a toleranciát és elfogadást illetően, mert néha úgy látom, hogy a keresztény értelmiség is félreértelmezi a nyáj fogalmát, és könnyen átmegyünk bégető birkába.

Vannak olyanok, akik gond nélkül átveszik az ideológiai semlegesség elemeit, mások pedig egy reklám hatására is a végítélet napjait vizionálják. Szerintem egyik szélsőséges álláspont sem reális.

Érdemes megvizsgálni, hogy milyen filozófiai emberképek húzódnak meg ezen társadalmi viták mögött. Létezik egy olyan liberális álláspont, miszerint a társadalom számára a legfontosabb érték az egyén szabadsága, éppen ezért az egyén szabadságát semmilyen tekintély, hatalom vagy vallás nem korlátozhatja. De ezen túlmenően már értékítéletet sem mondhatunk mások döntéseiről, mert ezzel súlyosan sértjük a személy "méltóságát", ha mégis, kis túlzással "zaklatást" követünk el. Ennek szélsőséges megnyilvánulása például, hogy bizonyos munkahelyen tilos vallásos meggyőződésekkel előhozakodni. Sőt, mi több, értékrendünknek ellentmondó cselekedetekhez asszisztálni kell. Például a pszichológus papírforma szerint nem segítheti homoszexuális páciensét annak "gyógyulásában", akkor sem, ha az emiatt kér szaksegítséget. Kanadában továbbá már törvény kötelez, hogy a férfi és a női nemen kívül további hat nemet kellene megkülönböztetően használni. Aki ennek nem tesz eleget, bíróság elé állíthatják, mondván, hogy megsérti mások személyes méltóságát gyűlöletbeszéd által. Ezen támadások közismert céltáblája jelenleg Jordan Peterson, a kanadai pszichológus, egyetemi tanár, amiért ennek a kitételnek látványosan nem akart eleget tenni.

Hogy ez mennyire valós probléma, tanúsítja az alábbi videó (itt egy cikk is az esetről):

De ugyanígy, amikor arról hallunk, hogy sok helyütt már nem szabad „karácsonyt” emlegetni, nehogy más vallásokat megsértsünk ezzel, vagy nem beszélhetünk keresztény erkölcsökről, nehogy ezzel megbántsunk olyanokat, akik ezt magukra nézve nem tartják kötelező érvényűnek, vagy amikor a pedagógus ún. értéksemleges nevelésre van kötelezve, akkor észrevétlenül is olyan ideológiákat szolgálunk ki, amelyek ellentétesek a keresztény állásponttal, ugyanígy filozófiai szempontból sem igazolhatók következetesen. A mainstream pszichológia például az értéksemlegesség ideológiájára úgy hivatkozik, mintha ez egy abszolút tudományos álláspont lenne. Sokan odáig jutnak – miközben az értékközvetítés ellen harcolnak –, hogy maguk is normatív kijelentéseket tesznek, előírva, mi mindent kell normálisnak tekinteni. Ezzel önellentmondásba ütköznek. Személy szerint nem vagyok meggyőződve, hogy ez tudományosabb lenne, mint a keresztény értékrend – szerintem éppen annyira „vallásos” meggyőződésen alapszik az értéksemlegesség is, mint a keresztény hit.

Egyszerűen kifejezve: az értéksemleges ideológia egyetemes állítása, hogy nincsen egyetemes érték, vagyis az az igazság, hogy nincs igazság. De ez a kiindulópont egy akkora logikai bukfenc, hogy beletörik a hintaló nyaka. Ez a mondat eleve önellentmondásos, tehát ésszerűen nem tagadhatjuk az egyetemes igazság létét. A "polkorrekt" ideológia első számú igazsága inkább az, hogy a legfontosabb érték az egyén szabadsága és a szabadságon alapuló választása, amely a tapasztalás által teljesedik ki. Tehát szabadság és egyéni tapasztalat, önmegvalósítás az, ami meghatározza ezt a nézőpontot.

Számomra nem világos, hogy milyen érvek alapján állítjuk az egyén szabadságát a legfőbb helyre és miért utasítjuk el a közösségi dimenziót az egymás iránti szeretetteljes felelősséggel együtt. Ki és milyen alapon mondja meg, mi legyen a személyes és közösségi cselekvés normája?

Weissmahr Béla filozófiai érveit követve – miszerint ésszerűen nem tagadható, hogy létezik olyan ismeret, amely nem a tapasztalatból származik, tehát létezik valamilyen módon elvont értelemben az "igazság" –, arra az álláspontra lenne észszerű helyezkedni, hogy léteznek egyetemes igazságok. Intellektuális erőfeszítésekre van szükségünk, hogy megismerjük őket, és nyitottá kell válnunk arra, hogy a rajtunk kívül létező igazság formáljon és gyarapítson minket. Nem elégedhetünk meg tehát a "minden egyaránt értékes és egyenlő" megállapításokkal. Nincs egy súlyban a hűség a hűtlenséggel, a becsületes munka a csalással, a döntés két kimenete nem lehet egyenlő. Van jó és van rossz döntés. Viszont mivel a hit és az igazság egyetemes léte sem bizonyítható problémamentesen, nem árt, ha megfontoljuk a következőket.

XVI. Benedek pápa írja, hogy a hívőt és a nem hívőt éppenséggel az a bizonytalanság köti össze, hogy mi van akkor, ha a másiknak van igaza. Ezáltal vagyunk képesek párbeszédbe kerülni egymással:

"…ebből az életidegen, magyarázkodó kereszténységből hiányzik a nem keresztények kérdésével szemben vállalt őszinteség. Az ő ››talán mégsem‹‹ kételyüknek legalább annyira komolyan kellene szorongatnia bennünket, mint ahogy tőlük elvárjuk, hogy a mi ››talán mégis‹‹ szavunkat komolyan vegyék."

Ez a meglátása szerintem érvényes a mi témánkhoz is, tehát amikor a személyes és társadalmi döntések értékítéletéről beszélünk, akkor a két tábort összeköti az, hogy elgondolkodunk a másik "igazán" is. Ez nem önfeladást és összeolvadást jelent, hanem a másik gondolatának komolyan vételét.

Rowan Williams (egykori Canterbury érsek) figyelemre méltó felvetése alapján a vallás nem csak magánügy, hanem a „civil térbe” kellene behozni mindenkinek a meggyőződését, ami egyfelől garantálja a kritikát, és amely nem az erőszakon, hanem az érvelésen alapul.

"Pluralizmusnak nevezzük azt, ha az állam elismeri, hogy a civil társadalom különféle csoportokból áll, amelyek különféle meggyőződésekkel és szokásokkal, erkölcsökkel és rituálékkal rendelkeznek, ezért az állam feladata az együttélésük és az interakcióik optimális módjának elősegítése az olyan jó célok érdekében, amelyekre önmagában egyik csoport sem lenne képes. Pluralizmusnak nevezzük annak a felismerését is, hogy a vallási sokféleség se legyőzendő problémát, se megfékezendő veszélyt nem jelent."

Mi, keresztények tehát nem mainstream, polkorrekt birkákká, hanem a Jó Pásztor okos nyájává szeretnénk válni, akik tudják, kit követnek, és erről bátran, meghívó szeretettel tanúságot tesznek a közéletben. Hiszünk abban, hogy az az értékrendszer és hit, amit ajándékba kaptunk, valóban a javát szolgálja közösségeinknek.

Egyfelől le kell szállnunk a magas lóról, hagyjunk fel a dogmatikus kijelentésekkel, másfelől viszont ne dőljünk be a "tudományosan" semleges polkorrekt beszéd csapdájának, amely kiüldözi közösségeinkből az egészséges és észszerű vitákat.

Legyünk észnél: nem bűn, hanem érték, ha komolyan vesszük a hagyományainkat, elődeink tapasztalatait, vallásunk bölcs tanításait.

Gyakran eszembe jutnak Papp Miklós szavai, aki élesen rámutat, hogy a keresztény erkölcsi tanítás mögött nem csak az egyház tekintélye szól, hanem rengeteg élettapasztalat és dráma. Miért kellene ezekről az életbölcsességekről hallgatnunk? Mi nem akarjuk részvéttelenül végignézni mások rossz döntéseit, szenvedéseit, hanem fontosnak tartjuk megosztani azokat a kikristályosított bölcsességeket, amelyek az igényes élethez segítenek mindannyiunkat.

Egészen egyszerűen nem értünk egyet azzal a felfogással, hogy az egyén csakis a saját tapasztalata révén teljesedhet ki. Ne fosszuk meg egymást a hagyomány kikristályosított tapasztalataitól, mély meggyőződéseitől, de tanuljuk meg úgy átadni ezen meggyőződéseket, hogy valódi alternatívát jelentsen a másik számára, megvilágítva azt a többletet, amit hordoz!

Ti mit gondoltok, hogy látjátok ezt a témát?

Asztalos Dániel

* * *

Felhasznált, továbbolvasásra ajánlott irodalom:

Weissmahr Béla: A szellem valósága
Kairosz Kiadó, Budapest, 2009, 49-51

Benedek pápa: Bevezetés a keresztény hit világába
Vigilia Kiadó, Budapest, 2007, 47.

Rowan Williams: A hit szerepe a mai világban
Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2014, 163