30 éves a pápa kedvenc filmje
SZEMlélek 2017. december 27.

30 éves a pápa kedvenc filmje

Az ünnepi időszakban kifejezetten előtérbe kerül a konyha, az étkezés, ezért ajánlónkat a szakácsnő, a rendező és az egyházfő különös találkozását hozó filmhez nem is vezetnénk be másként: jó létvágyat kívánunk!

babett01.jpg

Sok mindenre jó egy interjú. Például arra, hogy általa behatóbban megismerhessünk olyan embereket, akikhez amúgy nem egykönnyen juthatnánk közel. Így akár azt is megtudhatjuk például egy pápáról, hogy melyek a kedvenc filmjei. Persze valahogy csak elboldogulnánk az életben az efféle információk nélkül, de még egy ilyen apróság is sokat elárulhat egy ember lelkiségéről, legmélyebb valójáról. S az bizony üdvös lehet számunkra.

Kevéssel a megválasztása után – egy korábban készült interjúkötete felértékelődésének köszönhetően – kiderült Ferenc pápáról, hogy legkedvesebb filmes élményei között tartja számon az idén harminc esztendeje készült Babette lakomája című alkotást. Ha ilyenkor kapja magát az érzékeny magyar lélek, mert emlékei közt hiányt észlel e franciás főzőcskeműsort ígérő értesülést hallván, s igyekezne felzárkózni filmtörténeti vonalon, hamar akadályokba ütközik. Idehaza ugyanis – a forgalomból rég kikopott, egyébként is leharcolt műsoros videokazettákat nem számítva – nem beszerezhető e mű. Az internetes filmletöltések bozótos világát pedig most borítsa jótékony félhomály.

Ha valakit kevéssé érintett meg a pápa filmes ízlése, annak még mindig felkeltheti a figyelmét, hogy a Babette lakomája – a dán termésből elsőként – 1988-ban elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. S még egy adalék: amikor 1995-ben a mozi születésének centenáriumát ünnepelte a fél világ, a jeles évforduló alkalmából szakemberek bevonásával a Vatikán kiadott egy címlistát, amely segítheti a hitre nyitott szemmel tájékozódó embert, hogy például mely filmekről nem érdemes lemaradni. Nos, Babette lakomája is szerepel az étlapon.

babett02.jpg

A 2018-ban száz esztendeje született Gabriel Axel dán rendező nevét a szóban forgó művéről ismerték meg világszerte. E halk, különös hangulatú alkotásról, amely többek közt arra figyelmeztet szelíden: legyünk mindig résen, hiszen sosem tudhatjuk, milyen irányból érkezik mellénk a kegyelem. Aztán hogy mit kezdünk vele, már rajtunk is múlik. Álljunk hát készen a fogadására. S ha nem állnánk készen, még mindig van remény. Mindezt ízlésesen, mondhatni ínycsiklandó módon rajzolja elénk a történet, melyben egy ultrapuritán, a „világ hívságait” visszafogott, de riasztó szívóssággal megvető protestáns gyülekezet tagjai alapító lelkészük születésének századik évfordulóján összegyűlve azon kapják magukat, hogy sajnos jól megszokott, s nem egyszerűen a nekik jutott kellemetlen éghajlat miatt kihűlt életű keresztényekként is van mire ébredniük, még itt, e földön is, és ennek akár egy ünnepi vacsora is lehet a kiváltója. A nem pusztán a testet tápláló, új életre megnyitó lakoma lelkét, a francia és katolikus és immár csak titkon konyhaművész Babette-et a lelkész pártában maradt, kétségtelen tisztességben megőszült két leánya fogadja be, miután az asszony összeomlott élete romjai közül Dániába menekül. A szolgálatukba szegődik, majd egy nap az idegen testként-lélekként jelen lévő özvegy egy busás nyereménynek köszönhetően gazdagon megvendégeli a „krisztusi megváltást az e világi dolgoktól való teljes elfordulásként” értelmező sápatag gyülekezetet, melynek tagjai „féltek a szeretettől” (a két röpkén is súlyos idézet Ferenc pápától való). És kezdetét veszi az átalakulás...

Azzal azért csínján bánjunk, hogy a történet mondandóját a katolikus és a protestáns szellem különbözőségének dobozába gyömöszöljük. A sótlanságban pácolt életszemlélet s az ízehagyott viselkedés nem pusztán a túlhajtott puritanizmus veszélye, nem volna egészséges letagadni, hogy ezekre bizony katolikus példákat is tudnánk sorolni. Ezen a téren már nagyon izmos az ökumené.

Úgyhogy a szálkákat csak az elénk kerülő halacskákból szemelgessük szorgosan, a magunk gerendáit meg továbbra is tartsuk szemmel. S ízlelgessük csak a filmbeli keresztyénekkel: nem mind romlott, ami szokatlan.

babett03.jpg

Az öröklét távlatába testesült emberélet tanmeséjeként is nézhető történet Isak Dinesen elbeszéléséből született. Az persze sejthető, hogy e szikár tény említése még kevés a hazai szemek felcsillantásához. Na, de ha hozzátesszük, hogy a Távol Afrikától című filmnek köszönhetően sokak szívébe beköltözött Karen Blixen rejtezik e szerzői álnév mögött, akkor mar más a helyzet. A korábbi életét és szeretett kávéfarmját feladni kénytelen, élete derekán íróvá érett dán asszony a szigorkodó keresztényekről szerzett saját zord emlékeit is beleszőtte elbeszélésébe, melyet 1950-ben írt, de csak nyolc évvel később jelent meg egy gyűjteményes kötetében. Az eredeti művet híven dolgozta fel Axel, de hangvételében mindenképp egyedit alkotott. Az emelkedettség és a pajkosság határán egyensúlyozó film mindvégig igényt tart a figyelmünkre. „Többször nézős” alkotás, mely látszólagos egyszerűsége dacára nem adja könnyen minden zamatát. Olyan bújócskázósan, mintha csak egy kobold mesélné újra egy szent legendáját.

Miközben falakat mesterkélünk test és lélek, világ és egyház, profán és szent közé, sose feledjük, hogy az, akitől az életet, az evangélium örömét kapjuk, nemegyszer terített asztal köré gyűjtötte (nem csak) tanításra éhes követőit. S ezt teszi ma is – az eucharisztiában. Azt az örömhírt pedig szintén az ő tanúságukból tudjuk, hogy feltámadása után is velük falatozó Mesterük az alaposan rakott falak, zárt ajtók dacára is egészen a szívekig hatolt. Hát, a többi közt ilyesféle ízeiért hív meg minket is Ferenc pápa Babette lakomájára.

Szigeti László