Akinek Isten szeretetből elküldte a halált
SZEMlélek 2018. május 30.

Akinek Isten szeretetből elküldte a halált

Deák Ferenc István a Grantis pénzügyi tanácsadó cég egyik tulajdonosa. Majdnem meghalt. Most boldog ember. Saját maga meséli el történetét.

1_21.jpg

Nem vallásos családból származom. Megkereszteltek születésem után, de a vallásgyakorlás nem volt az életünk része. Van olyan emlékem, hogy 8-9 éves koromban néha összetettem a két kezem és kértem valamit, egy ajándékot, vagy egy jó jegyet. Tudtam, van Isten, de úgy éreztem, amúgy nincs dolgunk egymással. Így nőttem fel. Mindig is úgy gondoltam, hogy minden rajtam múlik. Az én dolgom, hogy elérjem azt az életben, amit el lehet érni. 14 éves voltam, amikor édesapám egy baleset miatt hosszú időre kiesett a munkából, ezért már nagyon fiatalon diákmunkát vállaltam. 2008-ban diplomáztam, a gazdaság és az informatika vonzott. A főiskola életem egyik legszebb időszaka volt.

Egy barátom bekerült egy nagy német pénzügyi tanácsadó céghez. Eleinte szkeptikus voltam, de kezdett egyre vonzóbb lenni, amit láttam. Először ügyfele lettem, a diploma megszerzése idején pedig kiváltottam a vállalkozói igazolványt és én is beléptem. Pénzügyi tanácsadó lettem. Sokat tanultam és tetszett, hogy szolgálhatom az embereket. Lassan azonban rájöttem, hogy a cég érdekei nem feltétlen szolgálják az ügyfelek érdekeit. Ez egy MLM-rendszerű cég volt, de engem nem érdekelt a hálózatépítés – olyan pénzügyi megoldásokat akartam értékesíteni, amelyek segítenek az embereknek. Eleinte azt hittem, hogy hálózatépítés nélkül is lehet boldogulni. Nem lehetett, mert a felettem lévők – akik közül hatból ötöt nem is ismertem – igazi bevétele a hálózatépítésből származott. Ezért a magam elvei alapján egy kollégámmal, aki a barátom is volt, 2009 tavaszán létrehoztuk a saját vállalkozásunkat.

Nagyon lelkesek, de nagyon tapasztalatlanok voltunk. Rengeteget dolgoztunk, ám szélmalomharcot vívtunk: havi 30-40 ezer forintom maradt. Próbáltam közben egy online-marketing céget is csinálni egy másik barátommal. Jó egy évig 8-tól délután 4-ig ebben a cégben dolgoztam, utána este 9-10 óráig a másik céggel foglalkoztam. Kemény volt, de nagyon akartam. A pénzügyi tanácsadó cégben időközben egyre több feladat hárult rám, mert a barátom és üzlettársam nem a fő projektjének tekintette a vállalkozásunkat.

A nehézségek, a kudarcok, a sikertelenség, a stressz és egy szakítás miatt időközben az alkoholhoz fordultam.

2008-ban kezdődött, szép lassan. Akkor szakítottam az első igazán nagy szerelmemmel. A főiskola alatt ismertem meg és két évet küzdöttem érte. Végül 2 és fél évig voltunk együtt. Gyönyörű időszak volt, de nem becsültem meg. Nem tettem meg mindent azért, hogy a kapcsolat megújuljon. Inkább egy új kapcsolatba ugrottam volna és eszembe sem jutott, hogy nem mehetek vissza bármikor. Egy üvöltözős szakítás után két héttel találkoztam vele a villamoson, ahol közölte hogy már egy másik sráccal van. Én két évet küzdöttem ezért a lányért, most meg két hét után egy másik fiúval van? Kétségbe estem, és azonnal vissza akartam szerezni. De nem lehetett. Az érzéseim ezért gyűlöletbe fordultak. A gyűlöletet alkoholba fojtottam, ami hajnalra sírásban végződött.

Mindeközben rengeteget dolgoztam, de ott is sok volt a kudarc. 2010-ben már heti 4-5 alkalommal ittam. Munka után elmentem edzeni, aztán pedig buli. Volt, hogy pénteken elindultam, és hétfőn mentem haza. Nem az a magányos alkoholista voltam, aki mindjárt felvágja az ereit. A buli azért kellett, hogy ne kelljen foglalkozni a kudarcaimmal, a kilátástalansággal, a gyűlölettel. Magam elől menekültem az alkoholba. Most úgy látom, mindez luxusprobléma volt. Egészséges voltam, dolgoztam, cégem volt –semmi nem indokolta, hogy ilyen mélyre süllyedjek. Hiába szóltak a haverjaim, hogy már annyit iszom, hogy nézni is rossz, igazából nem is akartam abbahagyni. Vitt lefelé az örvény. Teljesen vak voltam. 

2010. augusztus 8-án Siófokon nyaraltunk egy baráti társasággal. Rossz idő volt, ezért bent maradtunk a házban. Akkor már napi fél-egy liter rövidet és 10-12 sört ittam meg, plusz energiaital és cigi. Alig ettem, alig aludtam. Ez volt a nyaralás ötödik napja. Már egy kanál levest sem tudtam lenyelni, annyira ki voltam ütve. Émelyegtem az ételtől. Aznap érkezett néhány újabb barát. Levest már nem tudtam enni, de nyissunk ki még egy sört! Soha nem felejtem el, hogy amikor álltam az asztalnál és ittam az újabb sört, ahogy lement a korty a torkomba, elkapott egy érzés. Olyan volt, mintha messziről jönne felém valami, ami most el fog vinni, és én össze fogok esni – meg fogok halni. Meg fog állni a szívem, azonnal. Mindez a másodperc tört része alatt, de olyan ijesztő volt, hogy a szívemhez kaptam. Annyira megijedtem, hogy mondtam a barátaimnak, vigyenek be a kórházba. Az autó hátsó ülésén feküdtem és végig fogtam a szívemet, mert rettegtem, hogy meg fog állni. Ha nem fogom, meg fog állni. Nem tudom, hogy mi volt ez, a halál érintése, vagy az Isten ujja, de egy végső jel volt, hogy nem vagyok ura a testemnek. Nehogy azt higgyem, hogy amit addig gondoltam, hogy bármit megtehetek magammal, az úgy van. A kórházban persze úgy fogadtak, hogy na, már megint egy hülye alkoholista. Én meg annyira féltem, hogy mondtam: bármit aláírok, csak adjanak valamit, hogy ne haljak meg! Kaptam nyugtatót, infúziót. Nagyon rosszul voltam és nagyon féltem. Nyilván alapvetően alkoholmérgezés volt, de az idegosztályra vittek azonnal. Látták, hogy ez rosszabb az alkoholmérgezésnél.

Volt ott egy csodálatos, fiatal nővér, Edit. Közel hajolt hozzám és olyan szeretetteljesen beszélt hozzám, mintha az anyukám lett volna. Betakart, megkérdezte, hogy van-e bármire szükségem. Csodálkoztam, mert mindenki úgy tekintett rám, mint valami közellenségre, ő meg ennyire más, ez nem lehet igaz... Akartam adni neki egy kis hálapénzt, annyira kedves volt. De ő azt válaszolta, hogy nem fogadhatja el. Azt mondta, ő ezt Jézus Krisztusért teszi. Olyan mélyen hatolt belém ez a mondat, hogy hirtelen ráébredtem: mit csinálok én, mit csinálok két éve? Azért is ment mélyre az a mondat, mert az a barátom, akivel az online-marketing céget csináltuk, nagyon sokat járt Medjugorjéba. Már többször is hívott, hogy menjek vele. Elhívott misére, „térített”. Jó volt. Akkoriban már felnőtt hittanra is kezdtem járni. Amikor ott voltam, mindig fantasztikus nyugalom öntött el. Pedig nem történt semmi más, csak hallgattam, ami elhangzott. Ennek ellenére nem volt fontos az életemben. Inkább bulizzunk, igyunk! Jó ez a hit dolog, de nem segítség a problémáimra. A jó Isten azonban már elkezdett hívni. Valószínűleg azért volt rám az a mondat akkora hatással, mert akkor döbbentem rá, hogy ez Ő volt. Az Ő jelzése volt. Ha most nem vetek véget ennek, akkor még fájdalmasabb lesz. Akkor mindennek vége lesz.

Ha 26 évesen a halálba iszom magam úgy, hogy igazából semmi problémám nincs, az vicc. Amíg egyedül feküdtem a kórházban, volt időm gondolkodni: ez így nem mehet tovább, az biztos. 2-3 nap után elengedtek, de az érzés a szívemről nem múlt el. Mintha jött volna egy angyal, aki a szívemre rakta a szorongást, ott hagyta és elrepült. – Köszönöm, ezt nem kértem! – De kérted, a tetteiddel...

Ekkor kezdődött el az igazi pokol. A jó Istennek nagyon jó a humorérzéke, mert ha egészséges vagy és mégsem tudsz nyugton maradni, akkor megmutatja, hogy hogyan ne tudj nyugton maradni, ha akarsz se. Kijöttem a kórházból, felírtak gyógyszereket, de nem múlt el a szorongás. Ez ugyanis csak a kezdet volt, itt csak azt értem el, hogy megkapjam azt, amiért küzdök, hogy tényleg rosszul legyek. A halálfélelem ugyanis egy sokk volt, amiből nem lehet egy szempillantás alatt kijönni. Nagyon erős poszttraumás stressz maradt bennem. A szorongás velem maradt és mindig attól féltem, hogy a szívem le fog állni. Nagyon nehéz korszak volt, napi öt nyugtatóval. Ott volt a zsebemben, és úgy, hogy senki ne vegye észre, három óránként bevettem. 8-9 hónapig nem ittam semmit, de mivel nem lettem jobban, lassan megint elkezdtem sörözni. Ittam a gyógyszerre, amitől persze szintén nem lettem jobban. Volt, hogy ültem a munkahelyemen és annyira féltem, annyira remegtem, hogy fognom kellett valamit, miközben alig kaptam levegőt. Pánikbetegség, bár nem szeretem a betegség szót, mert ez egy természetes evolúciós válasz. Rendszeresen felriadtam arra, hogy meg fogok halni. Volt, hogy nem tudtam kimenni az utcára, mert kerestem egy kapaszkodót, de nem volt, és vissza kellett mennem. Röhögtem magamon, hogy nem merek kimenni az utcára. De közben megijedtem a nyeléstől, a csuklástól. Mindenben a halálfélelmet láttam. 

Közben jártam a lelki atyámhoz beszélgetni, aki a hittanfoglalkozásokat is tartotta. „Cserkó atya” – Csernáth Zoltán – sajnos már nem él. Mindig megnyugodva jöttem el tőle. Ő készített föl a szentáldozásomra is. 2011-ben a barátom sokadik hívására elmentem Medjugorjéba. Azt se tudtam, hogy mi az. Korábban mindig azt gondoltam, hogy lesz ott ötvenezer ember, 40 fok, egész nap imádkoznak – dehogy megyek! Viszont azt láttam, hogy mindig úgy jött vissza, hogy hihetetlen élmény volt számára, teljesen kicserélődött.

Egy évvel Siófok után azt mondtam, hogy jó, elmegyek Medzsuizébe, nézzük meg, mi ez! Nyugtatókkal, pálinkával és alvással enyhítve a szorongást elmentem. Először nagyon feszengtem, de volt egy varázsa. Már a település is szerethető volt. Amikor hazajöttem, három hétig egy darab nyugtatót sem szedtem be. Megszületett az agyamban a bizonyosság, hogy a jó Isten nem fog megölni. Nem azért mentett meg, hogy megöljön.

Ott kaptam meg először ezt az érzést. Ez kegyelem. A zarándokhelyekre nem azért megy az ember, mert ott jobban ott van Isten, hanem azért, mert én vagyok ott jobban. Annyira intenzív a napi 8 óra program, szentmise, áldozás, imádkozás, a figyelem annyira Istenen van, hogy sokkal jobban meghallod, amit mondani akar. Még soha nem voltam olyan helyen, ahol a kegyelmet ennyire harapni lehet. Amikor hazaértünk, azt éreztem, hogy mennék vissza.

Lassan visszatértek a világi dolgok és problémák, három hét után a gyógyszert is újra elkezdtem szedni, de tudtam, hogy ide vissza fogok menni. Valami megváltozott bennem akkor, fantasztikus kegyelem volt számomra. De akkor még három hét után visszacsúsztam a szorongásba. Próbáltam magamtól letenni a nyugtatót, le is szorítottam napi egyre, de az utolsótól képtelen voltam megszabadulni. 2011 végén akadt a kezembe Szendi Gábor Pánik című könyve. Letaglózott. Ez a könyv rólam szólt. Pontosan azt írta le, amin végigmentem. Már a könyv elolvasása is sokat segített. Megtudtam például, hogy azért nem tudom letenni a nyugtatót, mert a tabletta csak mesterséges nyugalmat ad, de az ember agya nem nyugszik meg. A pánikkal mindig szorongás jár, ami állandó félelem valaminek a bekövetkeztétől. Az agy jogos félelemnek érzi, és meg akar tőle védeni. Meg kell tanítani az agyat, hogy nem kell félni. Tudtam, hogy nekem találkoznom kell Szendi Gáborral. 2012 év elején elkezdtem járni hozzá. Teljesen lehozott a nyugtatóról, letettem a cigarettát is. Nem voltam nagy dohányos, de valamennyire megnyugtatott a cigaretta, ugyanakkor a légszomjamra kifejezetten káros volt. Szendi Gábort az agyam szaktekintélynek fogadta el és megtanulta tőle, hogy nem kell félni. Kezdtem jobban lenni. Nem gyógyultam meg teljesen, de le tudtam jönni a gyógyszerről.

Ami nagy változás volt, hogy azóta a siófoki nap óta felnyílt a szemem. Rájöttem, hogy a szorongást a halálfélelem váltotta ki, de nem az tartja fent, hanem az életmódom és a felfogásom. Rádöbbentem: szidom azt a lányt, elmondom mindennek, de hogyan bántam vele? Mintha egy felhő mögül kisütött volna a nap. Miközben küzdöttem a pánikkal, elkezdtem világosan látni. Világossá vált, hogy csak akkor fogok rendbe jönni, ha megváltozom. Ennek az önismereti változásnak az alapja, hogy közelebb kerültem Istenhez. 2012-ben háromszor mentem el Medjugorjéba. Azt éreztem, hogy Isten engem megtartott valamiért. Nem engedte, hogy az önpusztításba belehaljak. Nem ezt a sorsot szánta nekem. Láttam, hogy van értelme az életemnek. Láttam, hogy a szorongásnak is van értelme, elkezdtem tudni hálát adni a szorongásért. Ez az én barométerem, vagy inkább baromméterem, hogy ez a barom ne csinálja többé, amit csinált. Nagyon szerencsés vagyok, mert bármit csinálok, ami nem az én utam, attól rosszul vagyok. A dohányzás, az alkohol, a stressz, a kialvatlanság, az aggódás mind a mai napig erősíti a szorongásomat. Azt mondta Szendi Gábor, hogy a szorongás nem múlhat el, csak elnyomva lehet tartani. Már nem krónikus, hat éve nem szedtem nyugtatót. Az alkohollal még hajlamos vagyok néha-néha elszállni, de nem az életem része. Többször tudom megállni, mint ahányszor nem, de olyankor a másnap kegyetlenül rossz és halálfélelemmel teli. Kapaszkodva fekszem gyakorlatilag. A másnap megment engem, mert emlékeztet.

2_14.jpg

De nem csak fizikailag, hanem lelkileg is jobb ember lettem. Teljesen áttisztított a lélek. Rossz ember nem voltam régen sem, de olykor arrogáns, szemellenzős, egoista. Nagyon sokat változtam. A baráti köröm egy része kicserélődött. És most már azt is gondolom, hogy nekem erről beszélni kell. Ha a jó Isten arra hív, mondjuk, általad, hogy én erről beszéljek, nekem megtiszteltetés, hogy elmondhatom: engem a jó Isten megmentett, mert megmutatta a fényt.

Nélküle az életem a pusztulás felé visz. Amikor beszélek, a Lélek beszél általam. Mindig azt mondom: csak 1 embert adj, Uram, aki meghallgat! De nem csak 1 ember szokott meghallgatni... Jó azt látni, hogy a sebeimen keresztül lehetek másoknak a segítsége.

Biztos vannak annál érdekesebb történetek, hogy egy hülye gyerek szétrombolta magát, és az Isten megmentette, de hátha ez ad valakinek valamit, amire szüksége van. Nem dolgom senkit megtéríteni – nekem csak beszélni kell, mert ezt a történetet hitelesen tudom elmondani. Medjugorjéban pedig azóta minden évben voltam, negyedik éve pedig már szervező is vagyok. Nem szoktam senkinek arról beszélni, hogy ez egy Szűz Mária kegyhely, Szűz Mária megjelenési helye, mert sok emberben visszatetszést kelt. Nem kell ebben hinni. Csak gyere el és legyél ott! Szűz Mária nem azért jelent ott meg, mert csodát akart csinálni ebből a helyből, hanem azért, mert ebben a háború sújtotta kisvárosban akkora hitet tapasztalt, hogy megjelent öt fiatalnak. A mai napig érezhető, hogy itt mennyire erős és mennyire letisztult a hit. Élő és színes. Mindenkinek azt mondom, hogy nem kell hinni semmiben. Istenben sem. Csak gyere el, és engedd meg, hogy ami benned van, az feltörjön belőled! Mert biztos vagyok abban, hogy senki nem tér haza ugyanúgy, mint ahogy elindult. 

Azt a lányt, akit elvesztettem, megkerestem három év után. Találkoztunk, pedig tudta, hogy miket mondtam róla. Elmesélte, hogy soha nem haragudott, inkább mosolygott, hogy durcázgatok. Mondtam nevetve, hogy nekem ez nem volt ennyire egyszerű, én élet-halálra vívtam ezt a harcot magammal. A sors iróniája, hogy aztán össze is jöttünk, de természetesen nem ugyanaz volt, mint régen. Már mindketten más emberek voltunk. Talán mindkettőnknek arról szólt, hogy megnyugodhassunk, és békében lezárhassuk a kettőnk történetét. Ő azóta megházasodott, gyermeke is van. Tartjuk a kapcsolatot.

2013-ban megismerkedtem a mostani üzlettársammal, Andrissal. Eleinte kifejezetten ellenszenves volt, de szép lassan kiderült, hogy nagyon egyformán gondolkozunk. Egyre többet beszélgettünk a szakmáról. Ő is megélt egy nagy szakmai csalódást, a biztonsági őrök dobták ki az előző cégétől. Megtudtam, hogy az önhibáján kívül okozott veszteséget saját zsebből fizette vissza az ügyfeleknek. Ő is túl volt egy szakításon, ő is kipróbálta az alkoholt. Ugyanakkor hihetetlenül egy hullámhosszon voltunk szakmailag és nagyon jól kiegészítettük egymást, mert másban voltunk, vagyunk jók. A nehézségek idején annyit imádkoztam azért, hogy a jó Isten küldjön egy ilyen srácot. 2013 tavaszán beszállt a vállalkozásba. A barátom és üzlettársam ezt elég rosszul élte meg, miközben már alig csinált valamit. Nehéz döntés volt, de végül kivásároltuk. Ma a vállalkozásunk, a Grantis független pénzügyi tanácsadó cég közel 60 munkatárssal havi 600-800 ügyfélnek segít eligazodni a pénzügyeikben.

Hálás vagyok a jó Istennek mindenért, hogy így történt. Látta a szívemnek a sötétségét: – Te hülye, te! Mit csinálsz? Nem látod, hogy milyen vak vagy. Mit küldjek neked? A sokadik havert, aki megkérdezi, hogy nem kéne-e kevesebbet inni? Hogyan rúgjalak fenékbe úgy, hogy megváltozz?

Hát, így. Elküldte a halált. Személyre szabott szeretetet küldött nekem. 

Lejegyezte: Gundel Takács Gábor

 

adomanybanner_600.jpg