Így szabadultam ki a drog fogságából #1
SZEMlélek 2018. augusztus 22.

Így szabadultam ki a drog fogságából #1

A SZEMlélek állandó szerzője, Szőke Tibor kis könyvecskében írta meg lelki utazását a függőségek világába, majd onnan vissza. A "nincs függőség" kötetből közlünk részleteket.

szt1.jpg

A kicsi, aki megindul a nagyobbak felé és csodát kap odafentről

Apró kölyökként széltiben is, hosszában is kevés területet foglaltam el az engem körülvevő világból, apróléka voltam csak családomnak. Szüleimmel és testvéremmel éldegéltünk egy két és fél szobás panellakásban, mint a legtöbb gyermek, mióta világ a világ. Tettük ezt Pakson, amely épp ekkoriban nőtte ki magát kis halászfaluból várossá, afféle startupper-ként, a Paksi Atomerőmű jóvoltából. A lakótelep állandóan hangos volt a gyerekseregtől, mást nem is hallottam, én is mindig ott voltam közöttük. A nagy hangommal és a kis testemmel. Szerettem ott élni. Nekem az atomerőmű valami felfoghatatlan nagy rejtély volt, annyit tudtam csak, hogy az országban itt van ilyen. Itt egyedül. Ez csak valami nagy dolog lehet.

Apám, aki aktív bokszoló volt, csatlakozott egy paksi sportegyesülethez. Ezért költöztünk ide, nagyjából 1983ban. Panelházunk második emeletéről, és a ház százméteres körzetében ismerkedtem a világgal. A nővéremmel közös szobánk ablaka egy üres telekre nézett, a telepre. A telep tele volt izgalmas dolgokkal. Mindenféle alkatrészekkel, csövekkel, autógumikkal, vasakkal, lemezekkel. Fiúgyereknek maga volt a mennyország. Néha a lánynak is. Rendszeresen portyáztunk és keresgéltünk valami ismeretlen tárgyat, amivel játszhattunk. Mindig adtunk neki valami fantázianevet, mert minden ócskavasat illik elnevezni.

Virágoztak a csodálatos nyolcvanas évek, még épült a szocializmus, de a háttérben már egy új világ készült belépni elhanyagolt kis országunkba. Persze nekem erről – akárcsak más komoly dolgokról – halovány gondolatom sem volt, mindössze annyi érdekelt az engem körülvevő világból, hogy milyen játékkal akarok játszani aznap, milyennel másnap. Milyen játékokat vehetnénk még? Milyen édességet ehetnék? Az ovinak mikor lesz már vége, és mikor jön értem az anyukám? Mikor leszek én is iskolás, mint a nővérem?

A legkevésbé az jutott eszembe, hogy egyszer majd kábítószerfüggő leszek. Hosszú évekig. Ezen nem gondolkodik az ember óvodás korában. Később sem sokat.

Apám a boksz mellett karosszérialakatosként dolgozott, anyám az atomerőmű alkalmazottja volt. Imádtam őket. Nagy, erős, dolgos apával, csodaszép anyával és gyönyörű lánytestvérrel büszkélkedhettem. A környéken bizonyára mi voltunk a legszebb család. Az egész világot jelentették nekem, ők és a játékaim. Apám és anyám is sokat dolgozott. Anyámnak minden nap az óvoda mellett vitt az útja munkából hazafelé. Ha megláttam, vége volt a világnak. Az nem lehet, hogy a legelső dolga nem én vagyok. Miért nem visz haza? Nem számít, hogy még nincs annyi idő… Üvöltve vártam, hogy értem is eljöjjön valaki. Apám egy dupla garázst bérelt a munkájához. Amikor csak tehettem, ott voltam mellette és buzgó segíteni akarással hátráltattam a munkáját. A garázssor már a falurészen volt, hosszabb gyalogút vezetett a lakóteleptől odáig, arrafelé még több lehetőség adódott a játékra. Mindig akadt valami legelészni való gyümölcs, vagy megmászandó fa, kerítés. És boltok, az egyik játék, a kirakatában el lehetett veszni. El is vesztem, venni mindig akartam valamit. Hiába van már, legyen még egy. Ha pedig nincs, akkor mielőbb. Vigyázni persze nem vigyáztam rájuk: jöttek-mentek az életemben, ártatlan leszaromság, hanyagság, gyerekharag miatt. Könnyen kaptam őket, s könnyedén is adtam rajtuk túl.

A nővéremmel sokat lógtunk együtt, és néha bizony külön is, ha nem tudtunk jól megférni egymás mellett. Előfordul az ilyesmi testvérek között. A legtöbbször papás-mamást játszottunk, húztuk és vontuk a babáit, és rakosgattuk őket oviba, bölcsibe, no meg tisztába. Ő volt az idősebb, nem volt nagy beleszólásom. Néha bizony csúnyán összevesztünk azon, ki mivel játszik előbb és hogyan folytatja. Gyakran hallgattuk az ablak alatt a szomszéd lányt, aki zongorázni tanult. Mindig A börtön ablakában-t kértük tőle.

Gyakran szomszédoltunk: hol itt voltunk, hol ott a korunkbeli gyerekekkel, sosem unatkoztunk. Mindig volt valahol palacsintát várni, vagy más finom süteményt. Lassabban telt az élet, mi pedig imádtuk minden pillanatát. A temérdek játékkupacom tetején boldogságban úsztam, a nap szinte minden szakában.

Nem szenvedtünk hiányt semmiben. Nyaranta rengeteget fagylaltoztunk együtt, a három örökzöld gombóccal édesítettük az életünket. Csoki, vanília és puncs. Kellett ennél több? Fagyiból biztosan. Néha citrom, pisztácia, na meg eper. A közelben lovarda is nyílt. Gyakran lovagoltunk pónikon, sétahintóztunk is a városban sokat. Vagy fociztunk, bújócskáztunk az utcán a szomszéd gyerekekkel. Telente addig szánkóztunk, míg az overálunk át nem ázott a sok hóba borulástól. A Jézuska még síléceket is hozott.

Nagyon szerettem az ünnepeket. A születésnapomat, amikor tortát kaptam és ajándékokat, a Mikulást, a temérdek édességgel, a Karácsonyt, meg a Húsvétot, amiket alig bírtam kivárni. Megesett, hogy a karácsonyfa húsvétig ott állt hősiesen, egyre ritkuló tűlevélzettel a szobánkban. Jóval az ünnepek előtt már írtam a kívánságlistámat gondolatban, hogy miket is szeretnék kapni. Játékot, játékokat, játékokkal. Játszani. Mint minden lurkó, aki boldogan él, míg meg nem hallja a szüleit veszekedni. Egyre gyakrabban, egyre hangosabban.

Egy ideje már emelt hangon társalogtak csak egymással, dallamtalanul és rímtelenül. Olyan szavakat adogatott egyik a másiknak, amelyeket egyikük sem kért, így hát mindig vissza is adott. Válogatott csúfságokat mondogattak, egyre csak cifrázva. Újra és újra felrobbantak. Repült a tányér az ebéddel. Ordibálás. Káromkodás. Ajtócsapkodás. Éreztem, hogy ami körülöttem történik, az nem jó. Anyám nem olyan, mint lenni szokott. Apám sem. Már valahogy az sem tűnt olyan jónak, hogy mennyi mindenem van.

Anyám sokat volt ideges. Ha nem tettem el a játékaimat, nem jöttem fel időben a ház elől, vagy ha valamit véletlenül, esetleg szándékosan eltörtem, megesett, hogy kaptam néhány pofont. Aztán néhányat még azért, hogy ne hisztizzek. Állandóan szorongtam, esténként a fürdőszobában égnie kellett a villanynak, csak akkor mertem elaludni. A nővérem sokszor mesélt olyan dolgokról, amiktől még tovább nőtt bennem a félelem. Sokat beszélt a halálról, úgy láttam, élvezi, hogy rettegek és félek. Többet tudott a világról a köztünk lévő három év korkülönbség miatt, ittam a szavait és elhittem mindent, amit csak mondott nekem.

„Anyu és apu el fognak válni” – mondta egy nap, amikor épp a veszekedésüket hallgattuk. Hallotta, ahogy erről beszélnek. Álltunk az előszoba folyosóján, és valami hihetetlen szomorúság kúszott belém, megrengett bennem a lélek. Az nem lehet. Ők a mindenség, nem lehet, hogy többé nem leszünk együtt, mi négyen. Hosszú hónapokig egyezkedtek a felnőttek, a nálunk nagyobbak, erősebbek és okosabbak azon, hogyan menjen életük útja tovább. Ahhoz, hogy külön, mégis szeretetben éljenek, sajnos nem voltak sem elég nagyok, sem elég erősek, sem elég okosak. Nem jutottak egyezségre egymással, egyre csak pöröltek, keményen; még a hatéves fejemnek is kihallatszott, hogy ez nem tréfadolog.

Sok dolgot képes voltam elgondolni, de azt semmiképp, hogy a szüleim hirtelen megkeserednek, hogy anyám és apám többé nem egy. Eddig mindig együtt voltunk. Tévéztünk, társasoztunk, táncoltunk, kirándultunk is közösen. Sem enni, sem inni, sem kirándulni, sem birkózni, sem táncolni nem fogunk már? Fájlaltuk ezt a viszálykodást, s vártuk már a végét, nagyon. Ők is egyre inkább kimerültek a csatározásban. Egy őszi este, 1987ben, amikor apám nem volt otthon, anyám különös dolgot mutatott nekem. Azt mondta, úgy hívják, ima. Az a lényege, hogy mondani kell, mondani a Jóistennek, aki fent van az égben, vigyáz ránk és figyel. Megörültem ennek, mert a szomorúság ekkorra már nagyon reám tekeredett, szinte fojtogatott a kétségbeesés, hogy mi lesz velem, velünk.

Elmondtuk hát a Miatyánkot. Anyám, a nővérem és én. Együtt. Addig még soha nem hallottam a Jóistenről máshogy, csak cifra káromkodásokban. Sosem mondta nekem senki, hogy ez a szó mást is jelent. Úgy éreztem, nagy titokba lettem beavatva, a Jóisten mindig meghallgat majd és segíteni fog nekem. Talán elveszi a fájdalmamat és csalódottságomat. Befoltozza a megszakadt gyerekszívet, és összeboronálja megint a szüleimet. Ekkor még nem tudtam, hogy mennyire hatalmas dolog ez, hiszen kevés gyermeknek mutatják be a Jóistent ilyen kicsiny korában. Kevés kisember mondhatja el, hogy reményt kapott. Gyakran gondoltam ezután a Jóistenre. Mintha valami kis gyertyaláng gyúlt volna a szívemben, ami azóta sem aludt el soha teljesen, még ha néha oly sötétség támadt is bennem, hogy nagyon kellett keresnem a kiutat. A lángocska emléke örök maradt. A nagy kutakodásban erősödtem meg, s lettem én is nagyobbá.

Hisz az a kicsik sorsa, hogy egyszer naggyá váljanak. Olyan törvény ez, amit nem lehet felülírni, mert attól a Jóistentől való, aki által kicsik és nagyok lehetünk ebben az óriási nagy és végtelen mindenségben.

Ima imát, szóváltás szóváltást követett, de csak nem jött a kiegyezés. Szüleim faképnél hagyták egymást, mindketten rájöttek, hogy sehogy se illik a másik mellé egyikük sem, és nem is akarták már próbálgatni ezt az illeszkedést. Nem volt mit tenni: a nagyobbak – erős indulatokkal – útjaikat külön választották. Egyik ment balra, a másik jobbra, és haragos szívük mélyén azt remélték, hogy többé nem is kell találkozniuk. Apámmal kevesebbet találkoztunk, ritkábban járt haza, én pedig csak vártam és vártam, egyre többször hiába. Nem jött. Feltették a kérdést, hogy kivel akarok maradni, de csak sírni tudtam. Egyszer el is mentem vele, de hazahozott még aznap este. Képtelen voltam dönteni, ők meg együtt maradni.

Hétéves voltam, mikor a világ, amelyet ismertem, kifordult a sarkaiból, karácsony havában. Sose felejtem el, ahogy kigyalogoltunk összeomlott életünkből, és a nővéremmel anyánk kezét fogva elindultunk az otthonunkból. Csak egy pár szatyor volt nálunk, minden játékom ott maradt. Egy másik élet ajtaján kopogtattunk. Zörgettünk, és megnyittatott.

Szőke Tibor

* * *

Ide kattintva rendelhető meg a Nincs függőség című kötet.

book_cover3.png