Túlélte a vonatszerencsétlenséget, pap lett belőle
SZEMlélek 2018. szeptember 03.

Túlélte a vonatszerencsétlenséget, pap lett belőle

Kovács Zsolt abban a vasutasházban lakott, amit a Szajolnál 1994-ben kisiklott vonat letarolt. A tragédia 31 halálos áldozatot követelt, de az akkor 6 éves kisfiú ma él, és lelkipásztorként szolgál.

szajol.jpg

A katolikus pap a Magyar Kurírnak mesélt a baleset túléléséről és arról, hogy miként hatott személyes életére a szörnyűség. A teljes interjú ide kattintva olvasható a Magyar Kurír oldalán, az alábbiakban néhány gondolatot idézünk Kovács Zsolt válaszaiból.

...minden évben megemlékeztünk a családban erről. Számunkra – ahogyan édesanyám mondta mindig – ez egy kicsi újjászületés, mert a Jóisten megmentett minket ott, s ez abszolút hatással volt a mi hitünkre. Ez későbbi reflexiókból is kiderül: amikor az ember a saját életéről gondolkodik, akkor ott van benne, hogy igen, Isten minket megmentett, épségben kimentett, s biztos valami célja van az életünknek. Biztos, hogy valami olyan dolog van, amit be kell teljesítenünk. Kiderül, hogy kedvesek vagyunk Isten számára, és hogy Isten egy szabadító Isten. Amikor tinédzserkoromban vagy bármikor máskor lázadoztam a hitem, illetve a vallásosság ellen, mindig visszatérített ez a gondolat, hogy Isten engem megmentett, ezért igazán nem tudtam elszakadni sohasem.

A halál sokszor eszközzé tud válni az Isten kezében, és sokszor megmentésként is fel lehet fogni, hogy Isten ezáltal valami nagyobb rossztól mentette meg őket. Az isteni sík az mindig magasabb az emberi síknál. Ami az emberi síkon tragédia, az nem biztos, hogy az isteni síkon is az. Gondoljunk csak Jézus Krisztus megtestesülésére: Szűz Mária szempontjából ez egy eléggé tragikus helyzet: egy fiatal lány, aki várandós lett, megszomorította a vőlegényét, apját, anyját; hirtelen teljes egzisztenciális válságba került, hiszen a régi világ felfogásában kinek kell egy leányanya, aki könnyűvérűnek tűnik? Mária teljesen megdöbbentette az egész környezetét, a falu megbotránkozott, Isten mégis ezt az utat választotta ki arra, hogy elhozza nekünk az üdvösséget. Ami emberi szinten tragédiának tűnik, az az isteni perspektívában nyerhet egy új értelmet, amelynek hosszú távon lehet pozitív hatása. Nagyon sajnálom a tragédia áldozatait. Nem ismertem őket, és nem is fogom megismerni... Isten nyugosztalja őket! Néhány túlélőre emlékszem a kórházból, ahogyan őket kezelték, operálták és hangosan kiáltoztak... Kemény időszak volt. Másrészt pedig nincs minden miértre válasz. Az ember elvárná azt, hogy mindenre kapjon választ, de erre nagyon jó példa Jób könyve. Mikor Jób barátai megérkeztek, csak leültek mellé, és egy hétig ott ültek a hamuban, ezzel is vigasztalták őt. Nem adtak semmilyen választ, hogy miért történt vele az a katasztrófa, ami történt. Nincs mindenre válasz emberi szinten.

A baleset előtti állapotot visszahozni nem tudják, meg nem történtté tenni nem tudják, viszont az újrakezdéshez szükség van a megbocsátásra. Azoknak pedig, akik az ő környezetükben vannak, az együttérzésre és a vigasztalásra kell törekedniük. Isten folyamatosan meg akar minket vigasztalni, erőt akar adni az újrakezdéshez, meg akar menteni minket. A kérdés az, hogy elfogadjuk és hagyjuk-e, van-e bennünk ráhagyatkozás és bizalom az Isten iránt.

Egyikünknek a szentté válása sem gyerekjáték. Senkinek sem könnyű az úton levés; rengeteg kínt, fájdalmat, betegséget el kell szenvednünk, miközben a miértek folyamatosan bennünk visszhangzanak: miért kell szenvednünk, miért kell veszítenünk, miért kell meghalnunk? Vagy akár azáltal, hogy egy szerettünk hal meg, s ez a kapcsolat innentől kezdve meghal… Ezek miért történnek, miért nem lehet minden olyan rózsás, mint amilyennek mi elképzeltük? Ilyenkor én azt tudom javasolni, hogy keressük Isten látószögét ebben a történetben. Ha megbízunk Isten bölcsességében és üdvösségszerző akaratában és a szívünkben rá bízzuk elvesztett szeretteinket, akkor benne megnyugszik a lelkünk. Elhisszük-e, hogy nála vagyunk a legjobb helyen már itt a földön és a halálon túl is? Keressük az isteni perspektívát, hogy ő hova akar minket ezáltal eljuttatni. Az életben és a halálban titkok rejlenek. Ezekre nem fogunk tudni olcsó válaszokat adni.

Isten a papi hivatást az ember szívébe rejti. Olyan ez, mint a prófétai hivatás: „már anyád méhétől fogva kiválasztottalak”. A mai napig hiszem, hogy Isten kiválasztott engem erre a hivatásra, erre az életformára. Pontosan erről szól az isteni meghívás mindannyiunk számára: Isten kijelölt számunkra egy utat, ami a mi boldogságunk útja. A mi dolgunk az, hogy ezt kikutassuk, felfedezzük… Izgalmas dolog felfedezni, hogy mi lesz az én boldogságom útja. Egyrészt vágyakozni kell rá, mert Isten mindannyiunknak a lelkébe ad egy nagyon mély vágyat, amit nem mi magunk találunk ki, hanem ő ültet belénk. Szociológiát és szociálpolitikát tanultam, teljesen más karriert akartam magamnak, azonban valahányszor a papságról hallottam, mindig megrezdült a lelkem. A papság az jó esetben olyan, mint a szerelem: az ember beleszeret az Istenbe, és van egy nagyon mély vágy, hogy ott akar lenni vele. Ez a szerelem sokkal inkább szellemi, mint a két ember közötti. Ez a személyes szeretet szabaddá tesz Krisztusban. Isten rabul ejt, hogy én szabad legyek. Ez a szerelem-kép azért is fontos, mert felhívja a figyelmet arra, hogy nem kell görcsölni. A kereszténység nem a görcsösség vallása, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozásé. Az Ő szeretete tesz alkalmassá a boldogságra, a krisztusi útra.

(Forrás és fotó: magyarkurir.hu)