Ne hagyjuk elveszni a függőket!
SZEMlélek 2019. január 07.

Ne hagyjuk elveszni a függőket!

Magyarországon az alkoholizmus népbetegség. Rengeteg család érintett, köztük az enyém is.

essential-oils-for-alcoholism.jpg

A függőségnek rengeteg formája van, és természetesen az sem mindegy, mitől és milyen szinten függ valaki, de azt érzem, hogy a társadalom nem kezeli helyén ezt a jelenséget és ezeket az embereket. Még mindig csak elmegyünk mellette, félrefordítjuk a fejünk, viccet csinálunk belőle, vagy ami a legrosszabb, ítélkezünk. Pedig rendbe kellene már tenni a fejekben, hogy ez egy nagyon súlyos betegség, rabság annak, aki beleesik. Létezik erre való hajlamosság, olyan közeg, ami efelé visz valakit. A sok-sok kívülről elítélendő tett, ami ebből az állapotból következik, többnyire annak köszönhető, hogy a betegség eltorzítja a személyiséget és az ítélőképességet. Kiszakít az emberek közül, egy szinten túl mindenféle közösségből.

Egy dolgot leszögeznék: az erőszak, és ezen belül a családon belüli erőszak semmilyen formáját nem tartom elfogadhatónak, és nem gondolom, hogy van olyan szintje, ami „belefér”, akkor sem, ha a bántalmazó függő. Ezzel együtt el tudom fogadni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor már a család nem tud kiállni a beteg mellett. De így is azt gondolom, ideje felébrednünk, és összefognunk ezekért az emberekért. Első körben családi, kisközösségi, utána pedig munkahelyi és nagyközösségi szinten, mert a kiközösítésük következtében sok-sok értékes emberi élet veszik kárba.

Ideje lenne rendbe tenni a fejekben, hogy nem humoros, ha egy egyetemista a sokadik egyetemi buli során is öntudatlanra issza magát (vagy drogozik), és nem tudja, hogyan jutott haza!

Nincs rendben, ha egy munkatárs rendszeresen leissza magát a munkahelyi bulikon, mi meg csak röhögünk rajta!

Ehelyett beszéljünk velük: ne tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre, vagy nem számítana a sorsuk! Ne kioktassunk vagy ítéleteket mondjunk, próbáljunk megérteni és lehajolni hozzájuk! Azoknak, akik a bőrükön tapasztalják a problémát, ideje túllépniük a szégyenérzeten és beszélni a gondjukról a titkolózás helyett (én is tudom, milyen nehéz ez). Ideje felülbírálni az ítéleteinket is: a függőség nem akaratgyengeség, hanem betegség.

Tudom, hogy nem lehet megmenteni minden beteget, de azt remélem, ha sikerül megtennünk ezeket a helyenként nem is apró lépéseket, ha végre beszélünk a problémáról és helyretesszük magunkban, ha nem söpörjük a szőnyeg alá, akkor lassan, nagyon lassan elindul a változás. Talán ezzel kevesebb embertársunkat veszítjük el ilyen módon.

Anik Barbara