Méltóság a hajléktalanoknak, párbeszéd a menekültekkel
SZEMlélek 2019. január 14.

Méltóság a hajléktalanoknak, párbeszéd a menekültekkel

Szalma Balázs a Jezsuita Menekültszolgálat szociális programokért felelős koordinátora a hajléktalanok közterületi tartózkodását szabályozó rendeletről és a menekültügy jelenlegi helyzetéről nyilatkozott.

jezsumene.jpg

A teljes interjú a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a M.I.N.D. téli – a rend szociális munkájával foglalkozó – számában jelent meg. Ide kattintva olvasható a digitális változat, amelyből néhány gondolatot szemlézünk az alábbiakban.

Ez a rendelet azért az ő hajléktalanságukat nem oldja meg. Az ugyanis, hogy a belvárosi részekről ki lettek tiltva, nem jelenti azt is, hogy valamilyen fedett helyre mennek be. Nagy valószínűséggel a többség kijjebb költözött, olyan területekre, ahol nem jutnak még el a hatóságok. Kérdés, meddig fognak elmenni ebben a kiszorítósdiban. Olyan területekről is elküldik majd őket, ahol senkit nem zavarnak?

Úgy látom, ha minden rászoruló be akarna költözni hajléktalanszállóra, akkor nem volna elég hely. Egyébként különböző okokból nem mennek be. Sokan azért, mert néhol olyanok a körülmények, aminél még az utca vagy az erdő is komfortosabb. Másokat a rossz tapasztalatok tartanak vissza: esetleg meglopták, fizikailag vagy verbálisan bántalmazták őket. És bár paradox, olykor nagyobb biztonságban érzik magukat a közterületen, amit kiismertek, mint a hajléktalanszállón. Belátom, ha ezt laikusként nehéz megérteni. Én is csak úgy értettem meg, hogy négy éve dolgozom hajléktalanszállón, és látom, milyen folyamatok zajlanak.

Aki régóta hajléktalan, már nem is gondol olyan életre, ami nekünk van – lakásra, munkára, meleg otthonra –, az ellátórendszerekben pedig sokszor épp az az elvárás, hogy ilyen életvitel kialakítására törekedjenek. Kérdés, mennyire elvárható tőlük, hogy így gondolkozzanak. Ha mondjuk valaki most ötvenéves, és gyerekkorától kezdve így él. A legtöbben egyébként is pszichés és mentális problémákkal küzdenek.

Kétszáz forintot adni egyszerű, és magunkat is megnyugtatjuk vele. De inkább úgy kellene segíteni, még ha nem lehet is radikális változást elérni ezzel, hogy megpróbáljuk emberszámba venni őket, és beszélgetünk velük. Így legalább néhány pillanatra visszakaphatnak valamit abból a méltóságukból, amelytől a helyzetük megfosztotta őket.

Mi azokkal [a menekültekkel] foglalkozunk, akik státuszt kaptak. Azt szeretnénk képviselni – az Európai Jezsuita Menekültszolgálatnak is ez az álláspontja –, hogy a befogadás mindkét oldalt gazdagító folyamat lehet. A befogadó társadalomnak érték lehet, hogy különböző embereket ismer meg és találkozik az értékeikkel. Hasznos lehet a munkabírásuk, és az, ahogy megbecsülik a dolgokat. A menekültek számára pedig a legfőbb érték, hogy otthon érezzék magukat ebben a társadalomban. Az integráció ugyanakkor mindig kétoldalú folyamat. Nemcsak a társadalom részéről fontos a nyitottság, hanem az ő oldalukról is. Egyébként nem lehet általánosságban a menekültekről beszélni. Egyéni történetek vannak. Bár nyilván fenntartásokkal kell kezelni, amit mondanak, sokuktól halljuk: nagyon kimerültek, mire státuszt kaptak, és ezt a helyzetet úgy becsülik meg, hogy itt maradnak legalább néhány évig. De rengeteg nehézséggel kell szembenézniük, így érthető az is, ha végül úgy döntenek, máshol keresnek új életet. Szerintem úgy is meg lehet őrizni a kultúránkat, hogy közben párbeszédben vagyunk, és ránézünk arra, mások milyen hagyományok szerint élnek. Nem jelenti a saját értékeink elvesztését, ha megismerjük a másikét.

(Forrás és fotó: jezsuita.hu)