Mintaapából alkoholista
Rab Krisztina 2019. április 18.

Mintaapából alkoholista

Utólag már szégyellem magam. Szégyellem, de megnéztem, lehet-e alkoholt kapni a belvárosi teázóban, ahova a találkozónkat szerveztük.

boros.jpg

A baj a miénk, a probléma rendszerszintű

Ismeretlen számról érkezett hívásom.
– Segítségre van szükségünk - vágott a közepébe, miután megfutottuk a szokásos "hogy vagytok?... mi is..." udvariassági kört, és tisztáztuk, melyik közös ismerősünktől kapta meg a telefonszámomat. – Tudom, hogy indulatokat fog szítani, amiről beszélni szeretnék veled, de indulataim nekem is voltak, és semmire nem mentem velük, túlvagyok rajtuk. Túl vagyok azon is, hogy szégyenkezzek. Lehet a helyzetemen, a családunk helyzetén csámcsogni, lehet erkölcsi, szellemi és mindenféle fölényből ítélkezni, észt osztani, de ez nem visz közelebb a megoldáshoz. Mert megoldásra van szükség. Bajban vagyunk, és ez felvet egy problémát. A baj a miénk, mi élünk benne, mi szenvedjük meg, de a probléma túlnő rajtunk, rendszerszintű, vagyis nem csak a miénk. De nincs időnk kivárni, amíg a probléma eléri a illetékesek, a megoldani tudók ingerküszöbét! Utat keresünk, ötletekre, tapasztalatokra lenne szükségünk, de az is segít, ha csak kidumálhatom magamból.


– Mit iszol? – tette fel a kérdést mosolyogva, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam "egy 's mást"...

De ő is csak teát kért.

Mindig ismertem Reginát, együtt nőttünk fel, egy utcában. Barátnők nem voltunk, talán csak játszótársak, de az utcából, az utcánkból útnak indulva, az elmúlt évtizedekben is tudtuk a másikról, melyik fejezetét írja éppen az életének. Ő is beszélget az én szüleimmel rólam, én az övéivel róla, a szüleink viszont már évek óta csak köszönnek egymásnak.

Pedig ahogyan mi, egyívású kölykök, úgy a szüleink is jóban voltak. Hol egyik udvaron sütöttek tárcsán húst, hol a másikon szalonnát, egyszer az ő anyukája ugrott át hozzánk lisztért, máskor az enyém szaladt át hozzájuk tojásért.

Reginára mindig irigy voltam egy kicsit. Nekik Zsigulijuk volt, nekünk Wartburgunk, ők az Adrián nyaraltak, mi a Balatonon, neki volt Alföldi papucsa, nekem csak papucsom volt.

De leginkább a családját irigyeltem. Ők voltak nekem a mintacsalád.

– Nem voltunk mintacsalád – mosolyodik el -, de az biztos, hogy a gyerekkoromra gondolva egy rakás boldog emlék jön elő: a karácsonyok, amikor Apu mindig összeszerelte a PIKO kisvonat sínjét, és újra gyerekké válva állítgatta a váltókat, a tél, amikor befogta a szánkónk elé Zita kutyát, aki úgy meglódult velünk a dombon lefelé, hogy a patakban kötöttünk ki, de Apu csak annyit tudott mondani, hogy "na, mit kapunk ezért anyádtól", mert utána csak röhögtünk, és mire felértünk a dombra, haza, ránkdermedt a ruha, de mi akkor is csak röhögtünk, a húsvétok, amikor Nagyihoz kellett menni, de Apu nagyon utálta a locsolkodósdit, és grimaszolt, ha Anyu nem látta, és Anyu nem látta és nem tudta, min kacarászok, a kártyacsaták, ahol mindig látványosan próbált csalni, a tollaslabdázás a kerítés felett, az első vezetés, ahogyan fogta a fejét, amikor balra fordultam jobb helyett, vagy fordítva, erre nem emlékszem... De emlékszem az otthoni vitákra, amikor Anyu bezárkózott a fürdőszobába sírni, én meg rettegtem, hogy el fognak válni. Bárcsak akkor megtették volna…

Mert most pokol a szülei élete. Mindenük megvan, az apróbb, időskori nyavalyákat leszámítva az egészségükkel sincs semmi baj, de Regi apukája néhány éve iszik.

Nem keveset.

Konkrétan addig és annyit, ameddig és amennyit a nyugdíja engedi.

Sajnos jó nyugdíja van…

– Nekem fáj legjobban kimondani, hogy Apu, az én okos, mély érzésű, imádnivaló apukám alkoholista. Nem kocsmába járós, dülöngélős fajta, hanem az otthon, magában iszogatós. Sokáig titkolni próbálta még előttünk is, de az alkohol sok mindent old - leggyorsabban a gátlásokat. Mára masszív alkoholista lett, tulajdonképpen nincs józan pillanata, mert éjszaka is meghúzza a flaskáját. Ezzel szokott poénkodni, hogy ő bizony egyetlen pohárral sem ivott…

Ennek ellenére cseppet sem vicces Regináék élete. Leginkább anyukáját viseli meg a helyzet, mert egy alkoholistával egy fedél alatt létezni embert próbáló feladat. Ráadásul Regi anyukája a "tanácson" dolgozott, mindenki ismeri és kedveli - ezért is szégyelli a szárnyra kapott pletykákat.

– Az a legrosszabb, hogy már én is csak egy leépült, szakadt alkoholistát látok apámban, de a fejemben lévő, az emlékeimben élő kép egészen más. Ha nem lenne ekkora a kontraszt, nem lenne ekkora a dráma sem, amit megélünk.

Regina apukája, a mérnök úr, vasalt nadrágban, fehér ingben van előttem, ahogy nagy, fekete táskáját autója hátsó ülésre rakja, becsapja az ajtót, és mosolyogva odaint apámnak a szomszédba, mielőtt munkába indul. Sosem hallottam őt mérgelődni, sokkal többet nevetni. Mindenhez hozzá tudott szólni, műszaki kérdésekben ő volt az agy a társaságban. És soha, egyetlen alkalommal sem láttam még csak spiccesen sem. Inkább csak törődöttnek mondtam volna most is, amikor néhány napja megláttam őt a kapujukban.

De már Regi sem a régi.

– Te jól vagy?

– Hogyan lennék jól? Hiába imádom apámat, nem lehet őt elviselni. Mindenkit tönkretesz a környezetében. Félünk és féltjük.

– Azért kérdeztem, hogy jól vagy-e, mert ha egy alkoholista van a családban, könnyen lesz több is...

– Az a szerencsém, hogy a gyerekkoromat nem ez határozta meg, nem ebben nőttem fel, most meg már csak nem hat rám a szülői minta... –  mosolyodik el, jelezve, érti a célzást –  Ezen egyébként én is gondolkodtam, mert a szüleinkben saját magunkat látjuk 20-30 év múlva, de én magamat anyuban látom. Ráadásul nem azért nem iszom egy kortyot sem, mert "elveim vannak", hanem mert nem ízlik. Olykor engedjük, hogy az elveket felülírják a körülmények, de az ízlésem csak nem tud annyira megváltozni. Apu akkor kezdett inni, amikor nyugdíjba ment, és akkortájt szakadt meg a barátság is a szüleink között. Szinte egyszerre vesztette el a munkahelyi és a baráti társaságát. Anyu még dolgozott, Apu sokat volt itthon egyedül. Imádta, most is imádja az unokáját, de már nem volt babusgatnivaló kisbaba ő sem. Rövid idő alatt szétcsúszott minden, ami jó volt, hirtelen feleslegesnek érezhette magát, és ezt nem tudta elviselni. Erre gondolunk, amikor az okokat keressük. De ezek csak okok, nem mentség…

Anyukája, ha találkozunk, még ugyanúgy mosolyog, de a tekintete fáradt, szomorú – eddig az évek nyomának gondoltam. Regina szerint teljesen összeroppant. Nem bírja elviselni a mindennapi megalázást, a fenyegetéseket, a trágárságot, a közönségességet, az agressziót, a kontrollnélküliséget, a „semmi nem jó!”-t, a mosdatlanságot, a rendetlenséget, a kiszámíthatatlanságot, a szégyent.

– Egyszer sírva hívott fel anyu, hogy apu adott neki egy pofont. Rohantam át hozzájuk, de addigra apu elaludt. Felkeltettem, de semmire nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni. Néha mostanában is előfordul, hogy dühében anyuhoz vág dolgokat. Gyerekkorunkban mi nem beszélhettünk csúnyán, most apu szájából ömlik a mocsok… Szörnyű ezt átélni… Egyetlen szerencséje van Anyunak: Apu rengeteget alszik napközben. De Anyu rettegésben él, soha nem tudja, mire számíthat…

– Miért nem költözik el anyukád? Miért nem válnak el?

– Ezt én is mondtam már neki… Korábban egy-egy napra átcuccolt hozzánk, de aztán visszament, és megértem őt: öreg fát nem lehet átültetni. Mostanában, ha apu nagyon őrjöng, inkább felköltözik az én lányszobámba az emeletre, oda apu nem tud, vagy nem mer felmenni. De ott sincs nyugta, hallja, ahogyan lentről kiabál neki. Elválniuk korábban kellett volna, ma aput már egyedül hagyni sem merjük.

Múltkor ki kellett hívni a tűzoltókat, mert Regi apukája gazt égetett az udvaron, de leégett a szomszéd nyúlólja is, nyulastól. Azóta nincs náluk otthon sem gyufa, sem öngyújtó. Néhány hete, mikor Regina elvitte anyukáját bevásárolni, arra értek haza, hogy vágni lehet a füstöt a lakásban: apukája odatette a pörköltet a villanytűzhelyre, és elvonult aludni. Napokon át szellőztettek, de a bűz mindenbe beleette magát. Nemrégen apukája, míg egyedül volt otthon, az utcákat hangszórós kocsival járó, fémhulladékot gyűjtő „urakat” invitálta be, hogy nézzenek szét nála – szinte minden mozdíthatót elvittek az udvarról.

– Ősszel lejárt apu jogosítványa, a háziorvos pedig különböző vizsgálatokra küldte, azok eredményétől függ, hogy meghosszabbítja-e neki. Persze, sosincs olyan állapotban, hogy normális laboreredményeket produkáljon, ezt tudja ő is, ezért el sem megy vérvételre, de ez nem akadályozza meg abban, hogy vezessen. Ittasan, jogosítvány nélkül… Rettegünk…

Regina úgy érzi, már mindent megtettek, ami tőlük telik. A szép szavakon, a kérésen, a beszélgetés-próbálkozásokon, az ordibáláson rég túlvannak. Nemrég eltüntették apukája bankkártyáját, mintha elhagyta volna – azonnal csináltatott másikat. Az első pénzfelvételnél annyira a kártyájára koncentrált, hogy otthagyta az automatában a 49 ezer forintot. Néhány hete szóltak a rendőrjárőröknek, figyeljék az autót, szondázzák, igazoltassák - Reginát kapcsolták le, amikor kölcsönkérte a kocsit. Most azt tervezik, valami apró hibát okoznak az autón, de akkor használná a másikat, az meg feltűnő lenne, ha mindkettő egyszerre menne tönkre.

– Ki kell mondanunk, hogy ön- és közveszélyes. Próbáltunk segítséget kérni, de mindenhonnan azzal ráznak le, hogy amíg Apu nincs gyámság alatt, vagy nem csinál valami orbitális hülyeséget, maga dönti el, hogy szüksége van-e segítségre, kér-e segítséget. Pedig nem csak a saját, hanem a környezete, a család életét is tönkreteszi. Ő azonban vagy nem akar, vagy nem képes szembenézni ezzel… A fenébe is, ezt a „nem képes”-t még nem vagyok képes felfogni, nem akarom elfogadni. De nem akarom, nem tudom elfogadni azt sem, hogy egy nagyszerű embernek, egy csodás apának, egy fantasztikus életútnak ilyen méltatlan vége lesz.