Hajdú D. András: Érdemes megtanulnunk rácsodálkozni az életünkre
Gégény István 2019. április 20.

Hajdú D. András: Érdemes megtanulnunk rácsodálkozni az életünkre

A díjnyertes fotós épp Afrika szívében tartózkodik, onnan adott interjút a SZEMléleknek zsákba rejtett kígyókról, 200 kilós mosolyról és egy energikus magyar misszionáriusról.

hajdud2.jpg

– Mit csinálsz pontosan Kongóban?
– Jövőre lesz negyed évszázada, hogy dr. Hardi Richárd a Kongói Demokratikus Köztársaságban gyógyítja a szembetegeket. Azért utaztam ki közel két hónapra, hogy dokumentumfilmet készítsek az ő elképesztő és áldozatos munkájáról. Nem hagyományos film készül, hanem multimédia, azaz fotózok, hangokat rögzítek és filmezek, és ennek az "egyvelegéből" jön létre majd egy multimédia.

– Szerinted mi lehet Richárd testvér titka – hogyan képes egy ember egy ilyen missziót létrehozni, fenntartani?
– Erre egy mondatban tudnék válaszolni: erős a hite! Bár pont tegnap mesélt nekem arról, hogy tele volt kétségekkel, amikor évekkel ezelőtt belevágott a szemészeti centrum megépítésébe, de amihez nekikezd, azt onnantól elképesztő energiákat mozgósítva csinálja és csinálja. Nem is értem, hogy bírja, hiszen másnak egy több százmilliós kórház felépítésének komplex levezénylése is sok lenne, de ő emellett több hetes esőerdei missziókon gyógyít, kapcsolatot tart a vidéki városok kórházaival, berendezéseket javít, tervez, könyvel, eszközbeszerezésekkel foglalkozik, és hát az itteni kórházban főállású sebészként operál nap mint nap. Elképesztő! Azt hozzá sem tettem, hogy itt a hétköznapi dolgok elintézését – bankba menni, élelmiszert beszerezni – nem úgy kell elképzelni, mint odahaza, Magyarországon. Ezek is mind komoly energiákat emésztenek fel.

hajdud1.jpgBalra Richárd testvér, jobbra András április 20-án reggel, misszióba indulás előtt (fotó: Toussaint)

– Fotósként, operatőrként mire figyelsz leginkább, miként lehet vizuálisan átadni az ottani valóságot?
– Nehéz erre válaszolni. Megyek Richárddal folyamatosan és megörökítem, ami velünk történik. Ez önmagában is meglehetősen érdekes. Emellett próbálom nagyon személyesre venni a filmet, mert azt gondolom, az ő kisugárzása a kulcs ebben a negyedszázadon átívelő misszióban. Nyilván, ha lesz rá mód, bemutatok majd egy-egy személyes gyógyulásról szóló történetet, hogy még plasztikusabb legyen az itteni valóság, de hát ezt (is) kvázi lehetetlen előzetesen megtervezni. Ez itt Kongó, majd lesz valahogy – mondaná erre Richárd. Amúgy meg igyekszem követni a doktor "stratégiáját", azaz hiszek a projektben, és próbálok rengeteg energiát mozgósítani én is...

– Talán megfogalmazódik benned ezekben a napokban, a munkád során, hogy volna mit tanulnunk nekünk, kényelmes életet élő európaiaknak ezektől az emberektől. Ha igen, mit tanulhatnánk tőlük?
– Az biztos, hogy Kongó vissza szokott rántani egy másik valóságba. Alapvetően gyakran aggodalmaskodom bagatell dolgokon odahaza, idegesít egy jogtalannak érzett parkolási bírság, vagy frusztrál, ha egy orvosi rendelőben másfél órát kell várnom az ellátásra. Itt meg, ugye, szembesül az ember azzal, hogy odahaza kivételezett helyzetben vagyunk. Tényleg csak kliséket tudnék mondani, ha belekezdenék. Maradjunk annyiban, hogy érdemes néhányat hátra lépnünk a hétköznapokban, hogy jobban rá tudjunk csodálkozni a minket körülvevő dolgokra. De a kérdésre válaszolva, talán azt mondanám, hogy

amíg odahaza gyakran stresszes emberek vesznek körül, itt van egy általános derű a légkörben, amit jó lenne eltanulnunk az itteniektől. Ez talán pont abból fakad, hogy nem olyan kerek a világ itt, mint nálunk, és kevésbé nyomják össze a civilizációs nyűgök a kongóiakat.

De megkérdeztem erről az imént Richárd testvért is, elvégre ő ismeri jól az itteni embereket, ezt válaszolta rá: "Tolja a srác a 200 kilónyi zsákkal megpakolt biciklijét a negyven fokban, szakad róla a víz, de amikor felnéz és meglát, széles mosollyal üdvözöl."

hajdud3.jpg

– Te magad milyen fontosabb élményeket említenél meg szívesen a kongói ottléted kalandjai közül?
– Még csak most indulunk el az "ismeretlenbe", egy vidéki misszióra, ezért azt gondolom, a legnagyobb izgalmak hátra vannak... Illetve már harmadjára dolgozom Afrikában, úgyhogy az első utakon jelentkező sokkszerű élmények már kevésbé jelennek meg. Ettől függetlenül eddig is akadt néhány dolog, ami az egekbe repítette a pulzusszámomat. Kezdjük azzal, hogy a hetvenes években készített kisrepülőgéppel trópusi viharon átrepülni több mint izgalmas. Ilyenkor a gép úgy ráz, mint egy ócska kávédaráló, az ember meg bőszen fogadkozik, hogy soha többé Afrika közelébe sem jön... A másik egy teljesen ártatlan történet volt: poroszkáltam az úton Basankusuban a kórház felé, amikor odajött hozzám egy tinédzserkorú srác, hogy vegyek meg tőle valamit. Gondoltam, avokádót vagy banánt kínál eladásra, esetleg mogyorót, így belehajoltam a tágra nyitott táskájába, hogy megnézzem az áruját. Rég ugrottam ekkorát, ugyanis két élő kígyót rejtett a táska mélye...

Beszélgetőtárs: Gégény István

Dr. Hardi Richárd 2016 decemberében adott interjút a SZEMléleknek, amely a képre kattintva érhető el.

hr_2.jpg