Egyenlők és egyenlőbbek – az oktatási rendszer anomáliái
Rab Krisztina 2019. május 21.

Egyenlők és egyenlőbbek – az oktatási rendszer anomáliái

Esélyegyenlőség. Megvalósítani nem lehet, de próbálkozni kötelező.

tan1.jpg

Rámpát építünk a lépcső mellé, Braille-írással pontozzuk a gyógyszeres dobozainkat, kedvezményeket és támogatásokat adunk, integrálunk és reintegrálunk.

Az esélyegyenlőség biztosításának ugyanakkor lehetnek, vannak is kárvallottjai.

Kettős mérce

Józsikának papírja van: BTM-es, vagyis beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarral él. Nem mondanám, hogy küzd, mert ő vígan elvan – a környezete, az osztálya, na, ők küzdenek.

Józsika ugyanis a szakértői vélemény szerint integráltan oktatható: egy normál általános iskola harmadik osztályába jár, lassan 10 éves. Az átlagosnál valamivel gyengébb képességű, és – finoman fogalmazva – meglehetősen öntörvényű kisfiú: a szabályokat diktálni, és nem követni szeretné. Ma például első órán beült a pad alá, ott evett, utána négykézláb átmászott a tanári asztal alá, és onnan csak kicsöngetéskor jött elő.

– A mai produkciója miatt rá sem szóltam, mert egy idő után nem zavart, és így viszonylagos rendben meg tudtam tartani az órámat – mondja Józsika osztályfőnöke. – A probléma az, hogy a többiek ezt látják, és azt tapasztalják, hogy elfogadom, nem szólok rá, ergo ez helyénvaló viselkedés. 9-10 éves korban nem várható el tőlük, hogy elfogadják a kettős mércét, ha abból nekik csak hátrányuk származik. Nem várható el tőlük, hogy megértsék, hogy azért tolerálom Józsikának ezt a fajta viselkedését, mert amíg az asztalom alatt volt, addig legalább csend volt, és egy keveset tudtunk haladni a tananyagban. Mert tegnap például lehetetlen volt tőle tanítani: csapkodta a padját, kiabált, aztán a "Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás"-t énekelte a székére állva. Persze, ezen elkezdtek nevetni a többiek, és tény, én is elmosolyodtam, de most a taps után sem hagyta abba a "műsorát": elkezdte lesöpörni a padokról a könyveket, füzeteket, ezért elpakoltattam velük, és beszélgetni próbáltunk. Fegyelmezni, megkérni őt, hogy fejezze be a rendbontó viselkedést, felesleges, olaj a tűzre, ha pedig hozzányúlok, hogy a helyére vezessem, éktelen ordításba kezd, hogy "engedj el, ne nyúlj hozzám!". Nem látom a megoldást...

Pedig az integráció mint az esélyegyenlőség biztosításának egyik eleme alapgondolatnak kimondottan nagyszerű, azzal elviekben mindenki egyetért. A gond az, hogy a gyakorlat során felmerülő problémákkal a rendszer nem néz szembe, a megoldás keresését az iskolára hagyja.

Az iskola viszont nem tud mit kezdeni Józsikával, egyetlen "józsikával" sem, akiről menet közben derül ki, hogy nem integrálható. Ha az iskolát jelölték ki befogadó intézménynek, ha a szülő ragaszkodik az intézményhez (mert pl. neki ez esik útba munkába jövet-menet), akkor a kör bezárul, a rendszer minden további észrevételt lepattint.

– Nem látom a megoldást... Szeretnivaló gyerek, de ekkora közösségben képtelen létezni. Ez neki sem jó, senkinek sem jó. Ő sem fejlődik optimálisan, mert egyrészt nem én vagyok számára a megfelelő szakember, hiszen én nem vagyok fejlesztőpedagógus, másrészt lényegesen kisebb létszámú közösségre, nagyobb odafigyelésre lenne szüksége. Ugyanakkor maximálisan megértem a többi szülőt, akik folyton azt kérdezik tőlem, hogy mi lesz az ő gyerekeiknek a tanuláshoz való jogával, mi lesz az ő esélyeikkel? Miért engedjük, hogy egy nyilvánvalóan elfuserált integrációs kísérlet miatt tönkremenjen a közösség? Azzal nincs probléma, aki gyengébb képességekkel rendelkezik, vagy lassabb a haladási, érési üteme. Miattuk is differenciálok: ők más úton, más tempóban jutnak el nagyjából ugyanoda. De aki nem akar, vagy nem tud beilleszkedni, nem képes elfogadni a közösségi normákat, annak jelenleg maximum másik lehetőséget, másik iskolát tudunk kínálni, amit vagy elfogad, vagy nem. Iskola, gyerek, pedagógus - ilyenkor mindannyian kiszolgáltatott helyzetben vagyunk.

Hetente 1 órán beül Józsika mellé a fejlesztőpedagógus, egy másik óráról ki is viszi, ilyenkor ő egyéni fejlesztést kap, a többiek meg egy, egyetlen nyugodt, tartalmas tanórát. A szakértői vélemény alapján dolgozatírásnál – az esélyegyenlőség biztosítása érdekében – több időt kell neki biztosítani, mint normál ütemben fejlődő társainak.

Nemrégiben azonban Józsika viselkedése a szokásosnál is erősebben kiverte a biztosítékot a tanítónál: a dolgozatírás ideje alatt végig rendetlenkedett, kiabált, zörgött, zavarta a többi gyereket, ezért a pedagógus nem engedte, hogy tovább "dolgozzon", óra végén beszedte az ő dolgozatát is.

Másnap, mondhatni, természetesen, Józsika anyukája számon kérte a tanítónőt a többletidő hiánya miatt. Tény, a pedagógus nem mérlegelhet, hogy biztosítja-e a nevelési tanácsadó által a szakvéleményben megfogalmazott kedvezményeket, vagy sem, úgyhogy azóta Józsika újult erővel teszi tönkre a tanórákat.

Nem csak a tanítónő, a többi szülő is tehetetlen. Átírathatnák másik iskolába a gyereküket, de igazságtalannak érzik, hogy egyetlen gyerek esélyegyenlőségének biztosítása miatt 23 joga sérül, ők veszítik el az esélyt a normális tanulásra, közösségi együttlétre. Ez az osztály ugyanis nem megy sehova: nem mennek kirándulni, nem mennek színházba, de nem vettek részt az egyébként kötelező úszásoktatáson sem, mert senki nem vállalja a felelősséget Józsikáért.

– A nagyobb fiam osztályában is van problémás gyerek, de ott a szülő partner: ha zavarja az órát, hívhatja őt bármikor az osztályfőnök, órára sem rest bejönni helyretenni a lányát; ha iskolai program van, a gyerekével tart, vagy eleve el sem engedi, nem rontja el a többiek szórakozását – mondja egy elég indulatosnak tűnő apuka. – Józsika viselkedésében az is dühítő, hogy nem elég, hogy az órai viselkedésével akadályozza a gyerekek és a tanárnő munkáját, még ő kap plusz figyelmet, majdhogynem magántanárt, a fejlesztőpedagógus személyében az iskolában. Vagyis többet, sokkal többet költ az állam Józsikára, mint az én gyerekemre.

– A mi osztályunkban nem a rosszaságával tűnik ki a "papíros" gyerek, nincs magatartási problémája, hacsak az nem, hogy meg sem szólal. Viszont bántja (szerintem jogosan) a gyerekeim igazságérzetét, hogy kivételeznek vele – mondja egy hetedikes iker fiúkat nevelő anyuka. – Felolvassák neki a feladatot, megbeszélik vele, hogyan is kéne megoldani, és tőle sokkal kevesebbet vagy egyszerűbbet kérdeznek ugyanazért a jegyért. Ez alsóban még nem volt baj, de most, felsőben már lázonganak, hogy nekik rosszabb lesz az év végi jegyük matekból, így kevesebb pontjuk lesz a felvételinél, pedig nyilvánvalóan többet tudnak, csak hendikepesek, mert átlagosak, vagy éppen jobbak. Azt mondtam nekik, hogy nyugi, titeket az életre nevelnek az iskolában is, mert valóban életidegennek érzem, ahogyan kivételeznek, bocsánat, esélyegyenlőséget biztosítanak a "problémás" gyerekeknek. A postán, amikor majd a csekket kell kitölteni, nem fogja nekik senki felolvasni...

Józsika és a harmadik osztály problémája tehát egyáltalán nem egyedi – számos pedagógus és szülő tudna mesélni az esélyegyenlőség biztosítása címszóval kapott jogokkal és kedvezményekkel visszaélő, a többség jogait sértő, esélyeit rontó tanulóról.

A ma működő rendszert mintha a félelem irányítaná, pedig a másság tisztelete nem szabadna, hogy egyenlő legyen a deviancia elfogadásával, a pozitív diszkriminációnak nem lehetnének szélesebb körű negatív következményei.

start1.jpg

Feneketlen kút

– Szerintem fordítva ülünk a lovon – mondja egy neve elhallgatását kérő, nyugdíjazás előtt álló tanár. – Tudom, hogy nem szimpatikus, és még kevésbé píszí, amit mondani fogok, de amit ma esélyegyenlőség biztosítása jelszóval művelünk az iskolákban, az katasztrófa, az semmi jóra nem vezet. Felzárkóztatunk, irdatlan pénzt, időt és szaktudást dobunk egy feneketlen kútba, ahelyett, hogy a későbbi nagyobb társadalmi hasznosság tudatában a felfelé kilógókat, a tehetségeket segítenénk ugyanilyen vehemenciával. Ne értsen félre, nem modernkori Taigetoszt szeretnék, nem gondolom, hogy "hulljon a férgese"! De abban biztos vagyok, hogy ha az átlagosan jó képességű gyerekeink folyamatosan azt látják, hogy a tanár, a fejlesztőpedagógus, a gyógypedagógus, a pszichológus, és ki tudja, még ki mindenki, az órát folyton zavaró, rendetlen, nem tanuló gyerekkel foglalkozik, őt ugrálja körbe, rá szánja az idejét, az nem megfelelő értéket közvetít számukra. Sokkal példamutatóbb lenne, ha a gyerekeket körülvevő szakemberek hada a felfelé kilógókat tüntetné ki figyelmével, ha ők kapnának kiscsoportos, ne adj Isten, egyéni foglalkozást a jelenleginél nagyobb volumenben. Meg kellene fordítani az arányokat: befektetett pénzben, időben, energiában és szaktudásban egyaránt.

Az esélyegyenlőség biztosításának ideája azonban nemcsak a közoktatásban fejti ki romboló hatását.

Ki is a hátrányos helyzetű?

– Olyan, mintha az én bűnömért a gyerekem fizetne. Olyan, mintha bűn lenne, hogy anno tanultam, diplomát szereztem - ha csak nyolc általánosom lenne, Kata most, érettségi és felvételi előtt, 40 ponttal jobban állna. De ugyanígy negyven plusz pontot érne, ha a fő- és a két másodállásom helyett munkanélküliként üldögélnék itthon, vagy ha ahelyett, hogy a fizetésem több mint felét kifizetem az albérletre, élnénk egy olcsó, igénytelen putriban – sorolja ingerülten a három gyerekét egyedül nevelő Katalin.

Valóban, a hátrányos helyzet többletpontokra jogosítja az egyetemre felvételizőket, az a diák pedig hátrányos helyzetűnek számít, ahol mindkét szülő, vagy a gyerekét egyedül nevelő szülő maximum alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezik. Hátrányos helyzetű az a gyermek is, akinek felmenőjét legalább 12 hónapja álláskeresőként tartják nyilván, vagy aktív korúak ellátására jogosult, és az is, aki szegregátumban, vagy az egészséges fejlődésre nem alkalmas lakókörnyezetben él.

Katalin lánya, Kata igazságtalannak érzi, hogy sok vele együtt érettségiző - szülei "érdemei", illetve inkább annak hiánya miatt – előnyben részesül, így nagyobb esélyt kap bejutni az egyetemre.

– Rengeteget tanultam, hogy meglegyen a két nyelvvizsgám. Amíg készültem, esélyem sem volt pihenni, vagy a barátaimmal szórakozni, pedig megérdemeltem volna egy kis kikapcsolódást. A két nyelvvizsgám 40 pontot ér – ugyanannyit, mint amennyivel az egyértelműen negatív társadalmi jelenségeket díjazza a felvételi rendszer.

Édesanyja, Katalin nem tartja jó üzenetnek az sem, hogy gyermekgondozás jogcímén is 40 többletpont jár, hiszen ezzel szerinte a felelősen gondolkodó, életüket tudatosan szervező fiatalok kerülnek hátrányosabb helyzetbe.

– Persze, tudom, előfordulhat az is, hogy valaki évekkel az érettségi után, gyerek mellett szánja rá magát a diplomaszerzésre. Amikor én felvételiztem, az érettségit és a felvételit külön kezelték, külön kellett készülni a felvételire - akkor lett volna értelme a gyerekneveléssel járó terhek pontbéli kompenzálásának. A mai felvételi rendszerben azonban ennek nem látom indokát, hiszen a pontszámítás alapját a középiskolai és az érettségi eredmények jelentik.

– Esélyegyenlőségesdit játszunk, csak közben jó képességű, értékes gyerekeink vesznek el, mert a nagy igyekezetben lehúzzuk őket, hogy egyenlők legyenek – mondja a nyugdíjazás előtt álló tanár.

– Társadalomban betöltött szerepünket alapvetően meghatározzák tanulással megszerzett jogosítványaink, és segítse is a társadalom e jogosítványok megszerzését, de nem szabad, hogy ez a segítés bárkinek a rovására, esélyeinek és jogainak csorbításával történjen.