Mi van, ha nincs bocsánat?
SZEMlélek 2019. május 25.

Mi van, ha nincs bocsánat?

Egész Lengyelországot megdöbbentette a nemrégiben bemutatott dokumentumfilm, melynek címe “Ne szólj senkinek”, s fő témája a lengyel papok által elkövetett szexuális visszaélések. A szabadon hozzáférhető, már angol felirattal is ellátott filmet 10 nap alatt több mint 20 millióan nézték meg. Mit gondoljunk?

neszolj.jpg

Az USA, Németország és Chile után Lengyelországban is robbant a pedofil-bomba. Tomasz Sekielski filmje néhány áldozat szemszögéből tárgyalja a súlyos témát. Igyekeznek fölkeresni az elkövetőket, akik általában nyolcvan vagy még több évesek. Valamint próbálják bemutatni azt a mechanizmust, ahogyan a lengyel püspökök, illetve maga a lengyel püspöki kar ezeket az ügyeket kezelte. A professzionális szerkesztéssel, operatőri munkával és kiélezett hangsúlyokkal dolgozó film elsődleges üzenete egyértelmű: az elkövetett vétkek elszenvedői egész életükkel fizettek. Az egyház illetékeseinek pedig az a kötelessége, hogy határozottan és egy pillanatig sem vonakodva eljárjanak az elkövetőkkel szemben.

Már az elő képsorok láttán voltak, akiknek könny szökött a szemébe, másoknak ökölbe szorult a keze. Egy középkorú nő felkeresi azt a papot, aki molesztálta és fajtalankodott vele, amikor a hölgy még kislány volt. Az öregek otthonában élő, bottal is nehezen mozgó pap láthatóan megrendül. Valójában nem keres kifogásokat, és az áldozat bocsánatáért esdekel. A hölgy újra és újra belekezd elbeszélésébe, számonkérésébe, vádjaiba. Jól érezhető, hogy egyre felindultabb, majd végül felpattan és kivonul a szobából. A néző érezheti, mennyire mélyről szakadnak fel a kimondott szavak, s mennyire nehezen képesek megérkezni a bocsánatkérés szavai.
Egy másik, mélyen megindító jelenet a filmből, amint három meglett férfi ledönti egy nagy tiszteletben álló és közismert pap szobrát, aki a Szolidaritás ismert papi vezetője volt, de ezzel párhuzamosan kisfiúkat molesztált. A földön fekvő szoborra gyerekruhákat helyeznek el az áldozatok, majd oldalt állva, könnyek között megölelik egymást. A szobor ledöntésével valamelyest belső történetükkel is megküzdöttek.

A filmben megszólalnak szakértők is. Pszichológus, aki elmagyarázza a Stockholm-szindrómát, amely érthetővé teszi, hogy az áldozatok miért ragaszkodtak az elkövető papokhoz, akik gusztustalanságokra kényszerítették őket. Jogi szakértő, aki az egyházjog és még inkább a civil jog alapján vázolja, hogy milyen eljárási lehetőségek és kötelezettségek hárulnak az egyházi és a civil bíróságokra, s milyen jellegű és súlyú hibákat lehet felfedezni.
A szerzők megvallják, hogy ők maguk is érintettek, egyikőjük sok év óta igyekszik megtalálni és szóra bírni az ilyen jellegű áldozatokat, mert maga is tudja, hogy a legszörnyűbb az, hogy nincs és nem is nagyon lehet senki, akinek erről beszélni lehet, s a rettenetes emlékek mintegy belülről őrölik fel az áldozatot. Nagyon is érthető, hogy hasonlóan a megerőszakolt nőkhöz, a molesztált kisfiúk és kislányok csak évtizedek múlva képesek feltárni a történéseket.

A film akkor a legkritikusabb, amikor a püspöki kar sajtótájékoztatóját közvetíti, s mutatja, hogy milyen rigid arccal kommentálják az illetékesek a tényeket. Az utolsó snittekkel pedig II. János Pál egykori személyi titkárát, Stanisław Dziwisz bíborost próbálják mindhiába elérni. Utolsóként őt akarják kifaggatni arról, hogy II. János Pál pápa hogyan és miért úgy foglalkozott a pedofil ügyekkel. A film nem hagy kétséget a szerzők véleménye felől, miszerint

az egyház tanítása, struktúrája, a papok képzése és az ügyek eltussolása vezethettek oda, hogy a tettesek közül mindenki ismételten és folytatólagosan elkövethette ezeket a visszaéléseket. Ezt támasztja alá végül a hosszú lista azokról a megkeresett püspökökről, akik nem voltak hajlandók nyilatkozni, akár arra sem, hogy a megkeresésre válaszoljanak.

Krakkóban írom ezeket a sorokat, ahol ezen a héten számos lengyellel nem igen lehetett másról beszélgetni, csak erről a filmről. Bár a vélemények megoszlanak, s vannak bőven, akik az egyház és a vele szorosan együttműködő lengyel kormány elleni támadásnak tekintik a filmet, ám a hatása alól senki nem képes kivonni magát. Volt olyan is, aki a film megnézése után elhatározta, hogy soha többé nem megy templomba és nem fog gyónni, mert nem lehet tudni, hogy az illető pap nem követett-e el már hasonlókat.

Alighanem sovány vigasz, hogy a filmben megemlített esetek száma nem kimagasló, különösen ahhoz képest, hogy milyen hatalmas létszámú a lengyel papság, s milyen volt különösen 30-40 évvel ezelőtt. Az sem vigasztaló, hogy csak régi esetek került szóba, s az sem, hogy a püspöki kar a maga eszközeivel igyekezett kezelni a problémát, még ha ezek az eszközök esetenként nem bizonyultak hatékonynak, ugyanakkor a maguk idejében szinkronban voltak az egyházi rendelkezésekkel. Természetesen egyetlen eset is sok. S ezek mind akár magyarázkodásnak is tűnhetnek.

A filmet követően a lengyel püspöki kar nyilatkozatot adott ki, melyben megvallják, hogy nem kezelték megfelelően ezeket az ügyeket, s nem tettek meg mindent, hogy megvédjék a kiskorúakat.

Mégis a nagy kérdés számomra az, hogy mi van, ha nincs bocsánat. Nem arra gondolok pusztán, hogy mi van, ha az érintettek nem képesek megbocsátani. Ugyan, ki lenne képes számon kérni az áldozattól a megbocsátást. S nem is arra, hogy mi történik a (lengyelországi) katolikus egyházzal, ha a katolikusok jelentős része nem képes, vagy nem hajlandó megbocsájtani az egyház vezetésének. Voltak nem kevesen, akik a chilei püspöki karnak a pedofil ügyek miatti kollektív lemondásának követését tekintenék első lépésnek a hitelesség visszanyeréséhez vezető hosszú úton. Arra gondolok, hogy ezek és más szörnyűségek kezelése lehetséges-e megbocsátás nélkül. Mert lehet, talán kell is azt kívánni, hogy súlyos büntetést kapjanak az elkövetők és az ügyek eltussolásában részt vevők. Ám mit segít ez az áldozatokon? Visszakapják tönkretett életüket? Aligha – amint a filmben el is hangzik.

Lehet, talán kell is követelni, hogy az egyház legyen élenjáró a megelőzésben, dolgozzák át a papképzést, vezessenek be erőteljesebb kontrollt, gondoskodjanak a pedofil hajlamú papok kezeléséről és elkülönítéséről. Az elmúlt évtizedek azt mutatják, hogy az ilyen törekvések az egyházon belül komoly eredményekre vezettek.

Az összes eddigi vizsgálat azt igazolja, hogy radikálisan visszaestek az ilyen jellegű papi bűntények. Ezek a szükséges intézkedések a probléma mintaszerű kezeléséről tanúskodhatnak, de önmagukban vajon képesek-e visszaadni az egyház hitelességét, s helyreállítani a szétfoszlott bizalmat. Talán valamelyest igen.

Összességében azonban az egyház és a keresztények nem járhatnak más úton, mint a megbocsátásén. S nem azért mert az egyház lelepleződött, s nem azért, mert ez a külső elvárás, hanem azért, mert ez az Evangélium tanítása. Csak ehhez visszatérve van remény.

Máté-Tóth András