Szilvásy László SP: Leépülhet az oktatás, ha nincs pedagógiai megújulás
Gégény István 2019. június 04.

Szilvásy László SP: Leépülhet az oktatás, ha nincs pedagógiai megújulás

Márciusban a magyarországi piaristák tartományi káptalana új tartományfőnököt választott, akivel képzési innovációról, az „ipari” iskolai rendszer végnapjairól, korszerű forrásszervezésről és a piaristák jubileumi évtizedéről beszélgettünk.

6_13.jpg

– Sokféle szerzetesrend működik világszerte. Ha kimondjuk azt a szót, hogy ferences, bencés, hamar egy-egy kép, habitus, fő tevékenységi kör jut eszünkbe. A piaristák esetében talán nem ennyire egyszerű a dolgunk.
– Ha röviden kellene megfogalmaznom, mivel is foglalkoznak a piaristák, akkor azt mondanám: minden olyan dologgal, ami kapcsolatos az ifjúsággal. Ez elsősorban az oktatást jelenti, de ide tartozik számos iskolán kívüli, nem formális tevékenység is, mely a fiatalok világát érinti. A piarista szóról tehát nem elsősorban valamiféle habitus, ruházat juthat az emberek eszébe, hanem a fiatalok nevelése.

– A „piár” becenév kapcsán néhány neves gimnáziumra gondolnék magam is elsőként, de ennél sokkal szélesebb a rend hazai oktatási tevékenysége: óvodát, szakképző központot is fenntart. Össze lehetne foglalni röviden a teljes képzési kínálatot?
– Nyolc magyarországi helyszínen vagyunk jelen, ezen belül sokféle intézménnyel. Van, ahol igen széles a paletta, óvodától gimnáziumig oktatunk, máshol 6 és 8 osztályos gimnáziummal rendelkezünk. Sátoraljaújhelyen középiskolai, Szegeden egyetemi kollégiumot működtetünk, az előbbi helyen szegény sorsú gyerekekkel foglalkozik a 2016 őszén nyílt tanodánk.

– Ha jól tudom, van egy Kilátó nevű módszertani központjuk is. Kiket képeznek majd ott?
– A Kilátó Központ jelenleg ideiglenes helyen működik néhány munkatárssal, de a végleges helye és szervezeti felépítése még kialakítás alatt áll. Az intézményben azoknak a 13–30 év közötti fiataloknak próbálunk segítséget nyújtani, akik fogyatékossággal vagy olyan más tanulási problémával küzdenek, amely nehézséget okoz életpályájuk megtervezésében, tanulmányaik, szakmájuk kiválasztásában, munkaerőpiaci és társadalmi beilleszkedésükben. Ehhez a Kilátó különböző munkadiagnosztikai, pályaorientációs, munkaerőpiaci és mentorszolgáltatásokat kínál; egyéni élethelyzetekre egyéni megoldásokat keres. Mindezek mellett a központ módszertani, kutató-fejlesztő és mentorképzési intézményként is működik.

– Amikor erre a beszélgetésre készültem, számos teológiai téma merült fel bennem. Mégis hamar a gazdaság, a munkaerőpiac irányába kanyarodtunk el, ami arra utal, hogy nem csupán egyházon belüli a piaristák tevékenysége, hanem a társadalom számára állítanak pályára alkotó szellemeket.
– Iskoláink közoktatási tevékenységet végeznek, munkánk társadalmi hasznosságra irányul. Ez nem véletlen, hiszen rendalapítónk, Kalazanci Szent József arra törekedett, hogy

a piaristák tevékenysége a társadalom megváltoztatását, jobbá tételét szolgálja.

Azt is tapasztaljuk, hogy iskoláink tanulóinak egy része nem áll túl közel az egyházhoz, a hagyományos értelemben vett vallásossághoz. Vannak, akik nálunk kezdenek megismerkedni a hit alapjaival, s van olyan is, aki itt keresztelkedik meg. Természetesen mi is támasztunk felvételi követelményeket a középiskolába jelentkezők esetében, de lényeges szempontnak tekintjük az illető motiváltságát, azon vágyát, hogy ehhez az iskolai közösséghez tartozzon. Ebben komoly szerepet játszanak a szülők, nélkülük ugyanis egyetlen iskola sem működhet igazán jól. Hangsúlyoznom kell, hogy – mint minden iskola – nem átvállalói, hanem kiegészítő szereplői vagyunk a szülők nevelő tevékenységének.

5_15.jpg

– Azt feltételezem, hogy jelentős tudástőke halmozódhatott fel a piaristáknál arra vonatkozóan, hogy milyenek „ezek a mai fiatalok”, hogyan lehet őket felkészíteni a felnőtt életre. Mi jellemzi a mai magyar oktatási helyzetet?
– Óriási kihívás, hogy az egész közoktatási rendszer egy ipari társadalomra lett tervezve, miközben jelenleg információs társadalomban élünk. Nehezen küzd meg a pedagógusszakma ezzel az átállással. Konkrétan arra gondolok, hogy az ipari termelés logikája szerint betesszük az „alapanyagot” a folyamat elején, majd a futószalag végén kivesszük a „készterméket”. Lényegében uniformizálás jellemezte az oktatást: 6 évesen beiratkozott a kisdiák, majd 18 évesen kijött az intézményből az érett „eredmény”. Így működött az oktatás, mert így működött az egész társadalom. Hozzászoktunk ehhez, pedig nem olyan régóta létezik ez a rendszer. Például rendalapítónk életében, a 17. században, Kalazanci Szent József a saját iskoláiban az ellenkezőjét várta el a tanároktól: azt, hogy minden egyes diákot személyre szabott módon juttassanak el ahhoz a tudáshoz, amelyre szüksége van. Volt, aki két év alatt végzett a tanulmányaival, míg más öt év alatt. Úgy látszik, ma ismét hasonlóra lenne szükség, hiszen nagyon eltér a gyerekek felkészültsége, képessége, ugyanakkor ennek megvalósítása nagy kihívást jelentene a mai körülmények között. Hatalmas lehetőséget hordozna magában: előtérbe kerülhetnének a diák egyéni tulajdonságai, képességei, miközben megtaníthatjuk arra, hogy a saját adottságait miként használja ki a lehető legjobban közösségi kereteken belül.

Az atomizálódott társadalomban az iskola lehet – távlatokban is gondolkodva – az a hely, ahol másokkal közösen megtapasztalhatják a fiatalok az együttműködést, a célok együttes elérését.

– Hamarosan 300 éves lesz a magyar piarista rendtartomány. Miként készülnek a kerek évfordulóra?
– Igazából ez egy folyamatos ünneplés, hiszen már 1711 óta létezett a mai Magyarország területén piarista iskola – a történelmi Magyarország területén pedig már fél évszázaddal korábban is jelen voltak a piaristák. 2021-ben annak a jogi aktusnak lesz a 300. évfordulója, hogy a különböző hazai intézmények egy közös rendtartományba szerveződtek. Ebből fakadóan folyamatosan ünnepeljük különböző iskoláink alapításának 300. évfordulóját. Amikor véget ért a Rákóczi-szabadságharc, sorra alakultak olyan helyeken is oktatási intézmények, ahol erre nem állt rendelkezésre hatalmas tőke, a piarista rend pedig vállalkozott arra, hogy szerényebb anyagi háttérrel is elindít iskolákat. Veszprém, Vác, Kecskemét, Budapest, Szeged, Debrecen... Kevés kivételtől eltekintve 1711-1721 között alapították meg az összes ma is működő magyarországi iskolánkat. Így tehát leginkább jubileumi évtizedről beszélhetünk, amelyet igyekszünk méltó módon megünnepelni. Ebben az időszakban jeles esztendő volt a 2017-es, hiszen akkor volt a piarista rend megalapításának 400 éves, Kalazanci Szent József szentté avatásának 250 éves évfordulója, emellett abban az évben ünnepeltük a budapesti Piarista Gimnázium 300. tanévét is.

– Egy ilyen kerek évforduló nem csupán a visszatekintésre, hanem a jövőbe tekintésre is alkalmat ad. Ilyen szempontból kérdezem: van-e mit ünnepelni, hogyan tekintenek a magyar piaristák a holnap felé , ha például a hivatások számát nézzük?
– Hasonló a helyzet nálunk is, mint általában a többi magyar szerzetesrendnél: nincs annyi hivatás, mint száz évvel ezelőtt, de mindig vannak,és remélhetően lesznek is, akik ezt az életutat választják. Nem nevezném se soknak, se kevésnek a magyar piaristák jelenlegi létszámát: a kereszténység nem mennyiségi kérdés.

– Sokak elképzelése szerint a piarista iskolák esetében épp az jelentheti a hozzáadott értéket, hogy minden intézményben jelen vannak azok a szerzetesek, akik a rendalapító lelkiségét képesek továbbadni, az élő példa által nevelve.
– Nyugodtabb lennék, ha minden iskolánk esetében 5-6 rendtagunk aktívan részt venne a helyi nevelői tevékenységben. Ennyi tagja jelenleg nincs a közösségünknek, de lehetséges, hogy majd lesz. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy aki piaristaként éli az életét, minél inkább ki tudja bontakoztatni talentumait. Vagyis a minőség e téren fontosabb a mennyiségnél.

– És ki az, aki piaristaként tudja legjobban kibontakoztatni a tehetségét – kinek érdemes elgondolkodnia, hátha erre az útra hívja őt Isten?
– Azt gondolom, azok jelentkeznek piaristának, akiket megragad a tanári, papi és a szerzetesközösségi hármas hivatás. Egyszerre igyekszünk jó nevelők lenni, szeretnénk lelki értelemben is kísérője lenni a jövő társadalmának, eközben szerzetesközösségben élve tanúságot teszünk az evangéliumról, a tanítványságról. Szép kihívást jelent mindhárom területen egyszerre helyt állni. Rendtagjaink többsége valamikor maga is piarista diák volt, ami érthető, hiszen iskoláinkban ismerhető meg igazán az említett hármas élethivatás.

3_21.jpg

– Elhangzott, hogy a magyarországi iskolákat szerényebb körülmények között indították el a piaristák. Ehhez képest jelenleg itt ülünk Budapest belvárosában, egy rendkívüli igényességgel felújított épületkomplexumban. A több sebből vérző hazai oktatási rendszer ismeretében mennyire nehéz előteremteni napjainkban a szükséges anyagi forrásokat, biztosítani a fenntarthatóságot?
– Ez az épület valóban impozáns, de több olyan iskolánk is van, amely kevésbé szép látványt nyújt. Ha nem is csalóka, de vegyes az összkép. A rendszerváltást követően örömmel vette az állam, hogy bekapcsolódunk a közoktatásba, ezért az egyházak minden olyan épületet visszakaptak, amelyek ezt a cél szolgálták, ám az érintett épületek többsége jelentős mértékű felújításra szorult. Lényegében az egyházra, a rendekre volt bízva, hogy miként gazdálkodnak ezzel a vagyonnal, ingatlanállománnyal. A szerzetesrendek próbáltak forrásokat szerezni, talpon maradni – ki ügyesebben, ki kevésbé sikeresen oldotta meg ezt a kérdést. Mi, piaristák az iskoláinkat kértük vissza, és ma is iskolaként használjuk ezeket az épületeket. Meg tudjuk oldani a fenntartásukat, a megújításuk viszont már sokkal nehezebb feladat.

Azt látom, az egész oktatásügyben elsősorban nem a működéssel van gond, sokkal inkább a megújulás lehetősége korlátozott.

– Vagyis „túlélésre játszik” az oktatásügy?
– Lényegében igen. Ez pedig azért sem jó, mert ha nincs biztosítva a megújulás lehetősége, akkor az oktatás leépülhet. A gyerekek folyamatosan változnak, 5-10 évente változnak a diákgenerációk. Alkalmazkodnunk kell hozzájuk, nekik kell segítenünk, nem az előző korosztálynak. Ehhez innovációs folyamatra van szükség, az pedig költséges. A legnagyobb forráshiány az oktatás fizikai és szellemi tereinek megújításánál jelentkezik ma. Mi próbálkozunk, ahol tudunk, pályázunk, minden ajtón bekopogunk. Ha az államtól lehet kérni, ott kérünk, ha az egyháznál van lehetőségünk, akkor pedig hozzá fordulunk. Végül is ugyanezt tette rendalapítónk is: az iskoláira kért pénzt. A mostani kormányzat támogatja az egyházi oktatást. Hogy ez miként hasznosul, az más kérdés. Azt tudom, hogy amit mi kapunk, azt a pénzt teljes egészében az intézményeinkre fordítjuk. Ha ez a ráfordítás például azt is eredményezi, hogy most szép környezetben beszélgethetünk, annak őszintén örülünk.

– Olvasni, hallani olyan véleményeket, hogy könnyű mostanában az egyházi iskoláknak, mert pozitív diszkriminációt élveznek a központosított állami fenntartású oktatási intézményekkel szemben. Valóban így lenne?
– Elvileg ilyen diszkriminációra a jog, a törvény keretei között nincs lehetőség, ugyanakkor tény, hogy az egyházi iskolákban mintha koncentráltabban jelennének meg az oktatásra fordított források. Az is lehetséges, hogy az állami iskolák ugyanabból a keretből több dologra költenek, de ebben nem vagyok biztos, hiszen nem ismerem a pontos adatokat, mert nem találkoztam még pontos kimutatásokkal. Szerintem, aki ebben a témában cikket ír, csak találgatni tud, mert nem teljesen világos, hogy az állam mire és mennyit költ az oktatásban Magyarországon.

– Nagy utat tettünk meg képzeletben: bejártuk az egész országot, évszázadokat utaztunk az időben. Érkezzünk el az itt és most állapotába, hiszen az egész beszélgetés kiindulópontja az volt, hogy az Ön személyében új tartományfőnököt választottak a magyar piaristák. Mi az, amit szívesen továbbvinne, min kíván változtatni a korábbi időszakhoz képest?
– Szerencsére nem ennyire elrugaszkodott a valóságtól a rendünk működése, nincsenek „szabadjára engedve” a tartományfőnökök, hogy azt tegyék, amit csak szeretnének. (Mosolyog.) A tartományi döntéshozó testületünk, a káptalan meghatározott egy négy évre szóló jövőtervet, azt kell most konkrét és végleges formába öntenünk, majd végrehajtanunk. Ebben adódhatnak számomra fontosabb hangsúlyok, de az irányt nem én döntöm el.

2_26.jpg

– Melyek lennének ezek a hangsúlyok?
– Az ifjúságpasztorációban, iskolai evangelizációban elkezdett tevékenységet szeretném, ha folytatnánk, hiszen nagyon pozitívak az eddigi visszhangok a fiatalok részéről. A másik szívügyem iskoláink pedagógiai megújítása, ezt szeretnénk ebben a négyéves ciklusban elindítani.

Olyan pedagógiai stratégiát kívánunk kidolgozni, amely önmaga folyamatos megújítására épül, igazodva az aktuális diákgeneráció sajátosságaihoz.

– Miért épp piarista iskolába adja a gyermekét egy szülő?
– Minden szülőnek azt javaslom, hogy azt az iskolát válassza, amelyik az ő gyermekének a lehető legjobb. Valószínűleg azok választják a piarista iskolák valamelyikét, akik szeretnék olyan közösségben tudni gyermeküket, ahol fontos a szellemi teljesítmény, de ugyanilyen fontos minden más pozitív emberi és társas tulajdonságnak, így például az együttműködésnek, a bizalomnak, az egymásra figyelés képességének fejlesztése.

Beszélgetőtárs: Gégény István