Emberkísérlet zajlik a magyar vasúton?
Gégény István 2019. június 20.

Emberkísérlet zajlik a magyar vasúton?

A hazai vonatozás időnként több élményt, kalandot kínál, mint aminek jó szívvel örülni tudnánk.

vonatos.jpg

Nem vagyok nagy világutazó, de néhány ország vasúti szolgáltatását már volt lehetőségem kipróbálni. Franciaországban hálás voltam azért, hogy még a személyvonaton is folyton bemondják a következő állomás nevét, így nem kell az állomásokkal matekoznom a leszállást illetően. Az osztrák vállalat (ÖBB) éjszakai járatára szívesen emlékszem vissza: rég pihentem olyan nyugalmasan utazás közben. Németországban igen széles kínálat van vonattípusokból, és bár elsőre az ICE (Intercity Express) sebességkijelzése jut eszembe, ennél jóval alaposabb tájékoztatásban részesülhetünk. Persze, ők sem tökéletesek – jót mulattunk például az utastársakkal, amikor a hangos tájékoztatást végző személy nagy lendülettel kezdvén az üdvözlést hirtelen hosszú hatásszünetet tartott annál a résznél, hogy mi is a végállomása ennek a járatnak. Mikor pár másodperccel később kibökte a helyes választ, egyesek már-már megtapsolták. El is hangzott valaki részéről: igen, eltalálta! Viszont a jegykezelő 3-4 nyelven folyékonyan beszélt.

Egészen más típusú élményeket garantál a magyar vasút, erről bizonnyal sokan rendelkezünk személyes tapasztalattal. Nem szívesen cserélnék például azokkal, akiket nemrég otthagyott a semmi közepén egy "szellemjárat", az emeletes vonatok gyártóhelyére ellátogató újságírói stábnak pedig őszintén bevallotta a MÁV kommunikációs igazgatója: "egyelőre nem az volt a szempont, hogy befér-e az alagútba", azt "vizsgálni kell". Aztán jött a felismerés: nem fér be.

Pedig ez már a 21. század, nem az az időszak, amikor Nyíregyháza és Budapest között egyetemistaként gyakran vonatozva annak is örültem, ha ülőhelyem akadt, a mellékhelyiség állapotával pedig inkább nem törődtem (férfiként nyilván könnyen beszélek). Ez a 21. század, amikor immár saját fejlesztésű vagonnal büszkélkedhet a magyar vasúttársaság. Bár aligha nevezhető hitelesen tömegközlekedésnek egy olyan szolgáltatás, amely akár két fő esetén is drágább, mint ugyanazt a távot autóval megtenni, nemrég mégis vonatra szálltam, s épp ilyen vagonba kaptam helyjegyet. Önmagában kalaplengetést érdemel, hogy ezeken az IC+ kocsikon léteznek kerekesszékesek számára kialakított helyek, az viszont kevésbé szívderítő, ha ezeket az ülésmentes részeket másoknak kiadják. Így történt velem is: "állóhelyet" kaptam ülőhelyként, több útitársammal együtt – ne feledjük: amiről beszélünk, az elvben a magyar vasúton a prémium kategória, feláras szolgáltatás, helybiztosítás, Intercity plusz.

A kalauz érdeklődésemre tehetetlenül nézett körül, majd azt tanácsolta, üljek oda, ahol van szabad hely. Nem sok lehetőség adódott, egy megálló múlva pedig kiderült, hogy nincs annyi ülés a vagonban – sőt, a nem túl hosszú kocsisorban sehol –, amennyi személy érvényes helyjeggyel ott tartózkodik. Akár én is felálltam volna, de két lány megelőzött: nyárias, táborozós hangulatban leheveredtek az immár fekvőhellyé előlépett állóhelyekre, s még azt is megengedték, hogy fotót készítsek róluk (ez látható nyitóképként). Merthogy időközben élénk diskurzus alakult ki arról, hogy nincs ez így jól, de hát mit lehetne tenni. Jeleztem, én annyit tudok segíteni, hogy beszámolok a kalandról, hátha ez is hozzájárulhat a hasonló helyzetek elkerüléséhez.

Visszaúton ismét IC+ kocsiba szólt a helyjegyem, emiatt volt is bennem némi aggodalom, hogy vajon milyen testhelyzetben fogok hazafelé utazni. Megnyugodtam: ezúttal ülés is tartozott a jegyen szereplő számhoz. Ez az út sem múlt el azonban élmény nélkül: miután a hangosbemondót kezelő személy – ha jól sejtem, talán a kalauz – elmondta a kötelezően elmondandót, valószínűleg "félretehette" a berendezést. Ebből mi annyit érzékeltünk, hogy ébresztőórákat idéző zaj áradt a hangszórókból, de nem pár másodpercig, hanem hosszú perceken át. Egy idő után meguntam a dolgot, felvettem egy közel két perces részletet a nem túl változatos opuszból – ide kattintva lehet próbálkozni, ki meddig bírja hallgatni.

– Mintha emberkísérletet végezne valaki rajtunk – állapítottuk meg a közelben ülőkkel közösen. Arra mindenképp jó volt ez a zajongás, hogy legalább szóba elegyedtünk egymással. Amikor egy ismerősömnek utólag meg terveztem mutatni a hangfelvételt, kérte, kíméljem meg ettől, mivel pontosan ismeri ezt a "dallamot", többször is kénytelen volt azt hosszan hallgatni.

Hogy miért írtam le mindezt? A legkevésbé sem azért, hogy megbántsam azokat, akik ebben a szakmában dolgoznak, próbálnak a körülmények ellenére minőségi munkát végezni, helytállni. Bizonnyal sok ezer ember napi szinten szembesül azzal, amibe én most rövid időre ismét bepillantást nyertem. Nem is egy bizonyos vállalattal szemben kívánnék ellenérzéseket kelteni. Ugyanis a probléma mélyebb és összetettebb szerintem. Az a gondolat fogalmazódik bennem, hogy egy adott ország társadalma némiképp leképeződik a helyi vasúti közlekedésen is. Mit kapunk a pénzünkért? Meddig viseljük el szó nélkül, ha az elvileg minket szolgáló szolgáltató hibát hibára halmoz? Mit lehet velünk megtenni? Tehetnénk-e ellene? Miért nem teszünk ellene?

Talán tényleg emberkísérlet zajlik az országban, de nem csupán a vasúton – noha ott könnyebben tetten érhető. Mi a kísérlet célja? Mi lehet a kifutása? Az olvasóra bízom ennek továbbgondolását.