Pálinkás József: Nagy szükség van ma kéznyújtásokra
Gégény István 2019. június 24.

Pálinkás József: Nagy szükség van ma kéznyújtásokra

Egyes híradások szerint új párt alapításra készülődnek a "Fidesz-árvák". A kezdeményezés elindítóját – egy korábbi Orbán-kormány oktatási miniszterét, az MTA volt elnökét – kérdeztük, hogy valóban így van-e.

0_6.jpg

Az alábbi beszélgetés alapvető szándéka az volt, hogy közvetlenül az ötletgazda számolhasson be egy új közéleti kezdeményezés alapjairól, miután a különböző sajtótermékek az elmúlt napokban közreadták a maguk olvasatát.

Pálinkás Józseffel megállapodtunk abban, hogy tisztelettel, de nagy nyitottsággal, egészen őszintén, a problémák mélyét érintően fogunk kitérni az MTA és a kormány közötti feszült helyzet hátterére, a hazai értelmiség hallgatagságának okára és a remélt változás előmozdítására.

– Előkerült egy új kifejezés a közbeszédben – még a sajtó is csak találgatja, mit takar a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés. Civilek csoportja? Olyan közéleti összefogás, ami akár párttá is alakulhat? Segítsen feloldani a dilemmát!
– Olyan közösségi kezdeményezésről van szó, amelynek elsődleges célja az, hogy intellektuálisan hatást gyakoroljon, mert a mai világban egy ember szava pusztába kiáltott szó – korábban is így volt ez. Széchenyi István szavai jutnak eszembe: „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. Abból indultunk ki, hogy ma Magyarországon teljesen széttöredezett a társadalom közössége. Nincsenek olyan fórumok, lehetőségek, ahol mód lenne arra, hogy a politikai és felfogásbeli árkokon átlépve tudjunk egymással beszélni azokról a kérdésekről, amik igazán fontosak. Ehelyett most napi szintű, állandó pártpolitikai kampányban élve, kampánystábok által megfogalmazott leegyszerűsített üzeneteket kapnak az emberek. Azt szeretnénk, hogy egyre többen érzékeljék: világunk összetett, nem lehet tőmondatokban elmondani, hogy miként tudjuk megoldani az előttünk tornyosuló óriási problémákat. Ezekről nagyon sokan nem szeretnek részletesen beszélni, mert nem szeretnek szembenézni a valósággal. Mi úgy gondoltuk, hogy elindítunk egy olyan kezdeményezést, amiben őszintén próbálunk szembenézni ezekkel a kérdésekkel, és őszintén megvitatjuk, hogy mit tartunk valódi problémának, mit tartunk valódi megoldásnak. Hogy hol látjuk azokat a lehetőségeket, ahol az értelmiségnek véleményformálóként meg kell jelennie. A véleményformálás ma nagyon bonyolulttá vált. Kialakultak buborékok a társadalomban, ezt a közösségi média is nagy mértékben elősegíti. Ilyen és olyan csoportok egymás között megbeszélnek dolgokat, s akiknek a véleménye eltérő, kicsit összetettebb, azok kirostálódnak. Így megmaradnak ezekben a buborékokban az egymás véleményét erősítő, nagyon gyakran téveszméket valló csoportok, akik nem igazán vesznek tudomást a világ más csoportjairól, az övéktől eltérő véleményekről, gyakran a tényekről sem. A társadalomnak ez a széttöredezettsége óriási veszélyeket rejt magában. Hogy egy extrém példát mondjak: olyan ez, mint ha a laposföld-hívők csak a laposföld-hívők médiáját olvasnák, csak azt fogadván el valóságnak. Van egy másik tendencia a világban, amely sajnos hazánkra is jellemző, ez pedig a társadalom kétosztatúsága:

van barát és ellenség, „mi” és „ők”, a táborok között pedig nincs átjárás. értelmes és méltányos párbeszéd sem. Ezt a politika tette ilyen végletesen megosztottá.

– Az iménti helyzetleírás nyilván nem ismeretlen az olvasók jelentős része számára. Amikor azon gondolkodunk, hogy mit lehetne tenni, akkor a "felelős értelmiség" igénye kapcsán nem az jut eszembe, hogy felelőtlenné vált az értelmiség, sokkal inkább hallgatagság, beletörődöttség, apátia jellemzi a kiművelt emberfőket – az értelmiség elvesztette szellemi iránytű szerepkörét. Amennyiben egyetért ezzel, hogyan lehetne Ön szerint ezt a csendet megtörni?
– Valóban ez az alapvető kérdés. A csendet úgy lehet megtörni, ha egyre többen vagyunk, akik hajlandóak megszólalni közéleti kérdésekben. Az a fő üzenet, hogy ha az értelmiség valamely tagjának véleménye van egy dologról, akkor meg kell szólalnia – minél többet lát valaki a világból, minél szélesebb tapasztalati bázissal rendelkezik, annál nagyobb a felelőssége. Ez akkor is így van, ha az adott téma nem tartozik az illető szűken vett szakterületéhez. Felmerülhet a kérdés, hogy például én fizikusként miért szólalok meg társadalompolitikai témákban. Az értelmiségnek van egy olyan adottsága, hogy alaposan rálát a világ folyamataira, nem a végletekig leegyszerűsített politikai üzenetekből tájékozódik. Magam rendszeresen olvasom a Foreign Affairs, a Washington Post, a New York Times, az Economics írásait is. Kétségkívül sokkal könnyebb az egyszerű politikai üzeneteket kritikátlanul befogadni, hiszen nem kell hozzá gondolkodni, szellemi erőfeszítést tenni, alaposabban tájékozódni a témában. Valóban elveszett az értelmiség iránytű szerepe, ezt átvette a politika, amely nagyon tudatosan törekszik az uralomra, különösen a médiauralomra. Sőt, arra is, hogy a politika mondja meg, mi a jó színház, mi a jó irodalom, mit kell gondolnunk erről, arról, vagy amarról, még a tudomány kérdéseibe is bele akar szólni. A csend megtörését az jelenti, hogy az értelmiségnek vissza kell vennie ezt a véleményformáló szerepét.

– Úgy érzem, még mindig a problémát járjuk körül, miközben az olvasókat jobban érdekelheti a megoldás felé vezető út. Nem véletlenül hallgatnak ugyanis az értelmiség tagjai, hanem annak okán, hogy látják, tapasztalják: aki másként gondolkodik, mint a központi elvárás, annak nem nagyon van jövője idehaza.
– Lehet, hogy ez rövid távon nehézséget okoz, de ha továbbra is csendben maradunk, az hosszú távon fog rendkívül nagy problémát eredményezni.

– Hogyan lehetne változást elérni?
– Úgy, hogy létrehozunk olyan fórumokat, ahol az emberek megszólalhatnak, egymástól bátorságot nyerhetnek. Egyedül kiállni nehéz. Hordószónok senki nem akar lenni az utcasarkon. Ha valaki egyedül áll ki, elmondja a gondolatait háromszor, négyszer, de ötödjére már nem fogják meghallgatni. Ezért kellenek olyan fórumok, műhelyek, csoportok, ahol az egyes tagok aktivitása nem csupán összeadódik, hanem megsokszorozódik.

– Van bennem egy alapvető szkepticizmus arra vonatkozóan, hogy ez az elmélet a gyakorlatban is működhet. Mégis, amikor erre az interjúra készültünk, telefonon említette, hogy folyamatosan áradnak a visszajelzések, jelentkezések Önök felé. Sikerült volna áttörni a gátat?
– Igen, ezt érzékeljük. Sokan keresnek meg, mert azt tapasztalják, hogy nincsenek csatornák, fórumok közös dolgaink megbeszélésére – nem csupán értelmiségi foglalkozásúak. A kis falvak kiváló polgármestereinek sincs módjuk összefogni, hogy kipróbált, működő megoldásokat együtt megvalósíthassanak. Szinte alig működik a helyi társadalom közösségi ereje, sőt, többen elmondják: azt érzik, hogy gyakran akadályozzák őket. Pedig az ember társas lény – úgy szocializálódott az evolúció során, hogy csoportban élje az életét. Egyedül inkább a félelem veszi körül, míg egy közösségen belül bizalmat, megértést találhat. A közös erőfeszítések sokkal több eredményt hozhatnak, mint az egyéni erőfeszítések összege. Ma is azt látjuk, hogy az emberekben sok félelem van, amelyek egy része indokolt, egy része viszont megalapozatlan.

– Úgy tűnik, nem teljesen a véletlennek köszönhetően alakult ez így a magyar társadalomban.
– Vannak, akik nagyon erősen rájátszanak erre, de a félelem az ember alapvető tulajdonsága. Ahogy a történelem során egyes csoportokon belül kialakult a bizalom, a csoportok egymással szemben jellemzően bizalmatlanok voltak. Nem ismerek tudományos képletet ennek az ősi félelemösztönnek a feloldására. Amikor valaki attól fél, hogy baja lehet abból, ha megszólal, akkor marad a hallgatás. Azzal viszont igenis oldhatjuk a félelmet, ha megmutatjuk, hogy nem kell félni a megszólalástól. Egyes vélemények szerint a kézfogás onnan ered, hogy az ember a kezét nyújtva mutatta, nincs benne fegyver.

Nagy szükség van ilyen kéznyújtásokra, de arra is, hogy beszéljünk egymással, ezzel bizonyítva, hogy nincs „fegyver” az agyunkban sem – nem akarjuk a másikat megsemmisíteni, hanem közösen akarunk valamit felépíteni.

1_31.jpg

– Miként lehet csatlakozni a kezdeményezésükhöz?
– Van egy honlapunk, a felelosertelmiseg.com, ezen keresztül lehet csatlakozni hozzánk. A következő időszakban olyan közpolitikai kérdéseket fogunk napirendre tűzni, amelyekről azt gondoljuk, hogy azok a magyar társadalom, a magyar emberek számára fontosak. Nem szeretnénk kizárólag értelmiségi körnek megmaradni – várunk mindenkit, aki szeretne ezekről a témákról beszélgetni, másokat meghallgatni. Nyilván sokféle fórum, társaság létezik ebben az országban – ahogy látom, a SZEMléleknek is van egy folyamatosan bővülő közössége –, mi most ennek a közösségépítésnek az elején tartunk. Egyszerű állampolgárként, a szabadidőnkben foglalkozunk ezzel a kezdeményezéssel. Hogy esetleg egyesületté alakulunk, vagy más szervezetté, majd meglátjuk. Egyelőre az említett honlapon keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot. Itt megtalálható a beszámoló a június 6-án tartott eseményünkről is.

– Amit nem a média munkatársai írtak meg.
– Nagyon találó észrevétel, így van! A beszámolónk első bekezdésében rögtön jelezzük is, hogy a honlapunkon regisztráltak számára pontos tájékoztatást kívánunk adni. Az előadások rövid összefoglalóját eleve az írta meg, aki az adott előadást tartotta. Nem árt, ha megjelenik külső olvasat is, mert ebből kiderül, mi ment át az üzenetekből, de jó, ha tisztában vagyunk vele, mi hangzott el ténylegesen.

– Márpedig néha a "külső olvasat" hangosabb, jobban megragad a fejekben, mint a ténylegesen kimondott, leírt gondolat. A SZEMlélek munkatársaiként is gyakran tapasztaljuk, hogy egyes olvasók már egy cím hatására olyasmit vitatnak, amit nem is állított senki, vagy megvádolják a szerkesztőséget elfogultsággal, mert merészeltünk ezzel vagy azzal a személlyel interjút készíteni – holott ez lenne a sajtó feladata. Egyik korábbi interjúalanyunk úgy fogalmazott, a gondolkodás, a valóság megismerése erőfeszítést igényel. Mintha az Ön által említett leegyszerűsítés iránti vágy eleve benne lenne az emberekben.
– Ez így van: a gondolkodás nehéz, energiát igénylő tevékenység. Az emberek a saját szűrőjükön keresztül érzékelik a világot. Ami ezen a szűrőn átmegy, azt gondolják, hogy az illető azt mondta. Többféle rádiót hallgatok, s döbbenetes számomra, ahogy egyes műsorok betelefonálói azon méltatlankodnak, hogy az adott rádió miért szólaltatott meg egy más véleményt megfogalmazó embert. Az a szörnyű, hogy a társadalmat magát tettük olyanná, hogy létrehozza az öncenzúrát, az egymással szemben állók – vagy szembeállítottak – vélemény-diktatúráját. Az emberek egy része eljutott oda, hogy márpedig ebbe és ebbe a stúdióba ilyen és ilyen elképzelésű embereket ne engedjenek be. Ez nagyjából meg is valósult. Ami egyébként az adott médiának is káros, mert egy körön kívül a kutya se fogja olvasni, nézni, hallgatni őket. A vélemény-erőszak sajnos fizikai erőszakba is átcsaphat. Gondoljunk csak az úzvölgyi eseményekre! Találóan fogalmazott Böjte Csaba, amikor azt mondta: „milyen törékeny a béke”...

3_22.jpg

– Visszakanyarodnék az eredeti felvetéshez: mi lehet az a szervezet, ami elérheti a remélt változást, mivé fejlődhet a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés?
– Hosszabb távon sok minden lehet belőle. Kialakulhat egy erős értelmiségi közösség, amelynek vannak csoportjai Szegeden, Miskolcon, Pécsen, Budapesten... De hozzájárulhat politikai pártok véleményének, attitűdjének a formáláshoz is. Abban a sajtó nagyon előre szaladt, hogy ez egy pártpolitikai kezdeményezés lenne. Közéleti kezdeményezésről beszélünk. A kettő akár közel is lehetne egymáshoz, de az én ízlésemhez képest a mai magyar politikai valóság nagyon eltolódott a hatalomtechnika gyakorlása felé a közéleti diskurzus, a köz ügyeinek intézése felől. Sokkal inkább diktálni akar a politika, mint meghallgatni. Néhány gondolattal reagálnék a kattintásvadásznak ható "Fidesz-árvák" megjelölésre is, amit nem szeretek. Kétségkívül sokan vannak közöttünk olyanok, akik a Fidesz politikájának támogatói voltak, voltunk, most pedig sokan e párt politikájának a kritikusai vagyunk – számos olyan elem van, amivel nem értünk egyet.

Azt hiszem, az értelmiség nagyobb veszteség a Fidesznek, mint nekünk a Fidesz. Mi már a Fidesz mellé állás előtt elismert emberek voltunk a szakmánkban.

Magyarországon ma sok ember fél kimondani, hogy nem ért egyet a kormány számos intézkedésével. Ez már önmagában baj. Nem lenne szabad félni attól, hogy valaki az aktuálisan legerősebb politikai formáció véleményével néhány kérdésben nem ért egyet. Emiatt sokunkra azt mondják, hogy csalódottak, netán sértődöttek vagyunk. Rám is mondták, pedig egyáltalán nem vagyok sértődött. Nincs miért. Nem is igazán értem, mi alapján állítja ezt bárki – semmi olyasmi nem történt velem, ami borzasztó méltánytalanság lenne.

– Talán arra lehet ez egy utalás, hogy nemrég még a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt, majd – úgy olvastam – kegyvesztett lett.
– Ezt a szót sem szeretem. Kinek a kegyeit veszítettem volna el? Az én bizalmamat veszítette el számos ember.

– Ön állt fel abból a székből?
– Megkérdezték tőlem: lemondok, vagy felmentsenek? Azt válaszoltam: akkor mentsenek fel. Nem éreztem, hogy le kellene mondanom. Ahogyan a 2001-2002 közötti miniszteri munkám, úgy az akadémiai elnöki és a 2014-2018 közötti munkám eredményei is magukért beszélnek. Tessék megnézni a KSH adatait! Történt azonban egy olyan stílus- és szakpolitikai irányváltás, amely a jelenlegi innovációs és technológiai miniszter nevéhez fűződik, és amellyel már végképp nem tudtam azonosulni. A miniszterelnök nyilván az ő oldalára állt. Az idő viszont engem igazolt, mert most sem tudok egyetérteni ugyanazon személy jelenlegi törekvéseivel.

– Egy korábbi Orbán-kormány minisztereként lehetősége volt közvetlen tapasztalatot szerezni az ország irányítását illetően. Egyszerű állampolgárként az a megtapasztalásom, hogy amíg a rendszerváltás hatására kinyílt a világ, színek és árnyalatok költöztek a korábbi egyszínűsített közgondolkodásba, addig mintha mostanra visszatértünk volna oda, hogy van egy állítás a kormányzat részéről, s aki azzal nem ért egyet, az ellenség. Ennél az igaz-hamis leegyszerűsítésnél szerintem sokkal többről szól az élet, a középpontban sem egy konkrét személynek és az ő gondolatainak kellene állnia. Elvileg nem a miniszterelnöknek van országa, hanem egy országnak van sok tagja, számos funkciót betöltő vezetője, ezek közül az egyik a kormányfő. Egy ország működtetése ideális esetben nem amolyan "one man show". Jól érzékelem a problémát?
– Teljesen jól érzékeli. A jelenlegi kormánnyal szembeni egyik legfőbb kritikám alapja, hogy mondjon már nekem bárki néhány nevet a meghatározó magyar politikusok közül! Az talán mégsem életszerű, hogy egy országban csupán egyetlen politikus mond meg mindent. Hogyan legyen az oktatás, hogyan legyen a tudományos élet, miről számoljon be a média, hogyan működjön az egészségügy, a kultúra. Nincsenek ma idehaza olyan hiteles és hozzáértő személyiségek, akik egy-egy szakterületet vinnének és, úgymond, saját jogon politikusok. Hiába van olyan választási rendszer ma Magyarországon, amilyen, a magyar parlamentben nem jól látható arcélű politikusok ülnek, hanem az adott párt által kiválasztottak, akik az adott körzetben többnyire nem saját politikai teljesítményük alapján nyertek. Nem egy "Kiss Gábor nevű, véleménnyel és teljesítménnyel rendelkező politikus" nyer, hanem ”Kiss Gábor, akit a párt – vagy annak vezetője (esetleg vezetői) – erre kiválasztott(ak)”. Ezek a személyek nagyjából csereszabatosak, indíthatnák "Nagy Gézát" is. Ez a túlzott centralizáció azért sem jó, mert ha egy ember határoz meg mindent, akkor túlzottan leegyszerűsödnek a válaszok. Egy kutatócsoportban is, amit akár 5-6, akár 10-15 ember alkot, a csoport vezetője mellett a többieknek is jelentős szava, beleszólása van abba, hogy mi hogyan valósuljon meg. Ezt gondolom a politikáról is: kellően nagy létszámú politikusi gárda szükséges ahhoz, hogy olyan politikát ki tudjanak dolgozni, ami az emberek jólétét a leginkább szolgálja. Sajnálatos módon a Fidesz-KDNP mellett vannak más pártok is, ahol azt látom, hogy központi akaratot megvalósító emberek kerülnek pozícióba. Vagyis nem a demokrácia természetes folyamata révén kerülnek előtérbe olyan emberek, akik alkalmasak a közösség vezetésére, hanem valakit megfognak a zakójánál, odateszik, ott tartják, aztán elengedik. Nincs igazi verseny, nem érvényesülnek az evolúció természetes szabályai.

A magyar politika akkor fog megváltozni, ha karakterisztikus, a saját jogukon megválasztott emberek fognak ülni a parlamentben, akik a választóik akaratát és saját véleményüket képviselik.

Ezt követeli meg egyébként a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztásának jogállami alapelve is.

– Nem lenne jobb, ha nálunk is úgy alkották volna meg a rendszerváltáskor az új politikai rendszert, hogy – akár az USA esetében – egy konkrét személy legfeljebb 2 cikluson keresztül vezethesse az országot, így akár egyazon politikai párt kénytelen legyen időnként új embert kiállítani leendő újabb vezetőként?
– Az egy másik, elnöki rendszer, ahol a hatalmi ágak szétválasztása teljes. Én magam nem lennék egy ilyen rendszer ellen, de mi 1990-ben másként döntöttünk, a parlamentáris demokráciát választottuk. Meggyőződésem, hogy jól tervezték meg három évtizede a politikai és közigazgatási rendszert. A végrehajtással van a probléma: nem tartjuk be a szabályokat.

– Mely szabályokat nem tartjuk be?
– Szinte egyiket sem, vagy csak formálisan. Az volt a megállapodás, hogy a választásokon induló pártok egyéni körzetben és listán bejutnak a parlamentbe. Ez jelentősebb mértékben eltolódott az egyéni körzetek irányába, amivel még nem is lenne olyan nagy gond. Viszont, ahogy említettem, nem egyéniségek közül választhatnak a választók, hanem pártok delegáltjai közül. Azt a szabályt legfőképpen nem tartjuk be, hogy a kormányok változásakor a kormány tagjai és a politikai államtitkárok távoznak, a többiek viszont maradnak. Ezt 1994 óta nem tartjuk be. A világ változik, mi viszont belemerevedhetünk a régi válaszokba, egy elavult gondolkodási struktúrába.

– Erre fogják némelyek azt reagálni: ha valami jól működik, azon miért változtassunk – ahogy a miniszterelnök is ezt mondta Balog Zoltánnak, a korábbi miniszter SZEMléleknek adott nyilatkozata szerint.
– Ha fair, demokratikus választásokon nem váltják le az adott kormányt, akkor feltehetőleg az emberek meg vannak elégedve vele. Arra azonban érdemes kitérni, hogy tisztában vannak-e vele az emberek, hogy miről döntenek, vagy egyetlen leegyszerűsített kérdést tesznek fel. Visszaérkeztünk az eredeti problémához, a világ dolgainak túlzott, ártó leegyszerűsítéséhez. Ha azt mondjuk, hogy van egy párt, ami megvédi az országot, mindenki más viszont nem védi meg az országot, akkor az emberek természetesen arra fognak szavazni, aki megvédi az országot. Ez a témakör viszont ennél sokkal bonyolultabb, e téren is vitám van a jelenlegi politikával. Magyarországon számos téma, kérdés van, ezeknek csupán egyike a gazdasági migráció – ami bennünket olyan rettenetes mértékben egyébként nem érint. Azt helyesen ismerte fel a magyar miniszterelnök, hogy ez a probléma nagyobb, mint azt sok európai politikus 2015 környékén gondolta, ám ebből olyan politikai termék lett, ami már messze nem arról szól, ami a várható népvándorlás problémájának megoldásáról szól.

4_16.jpg

– Kanyarodjunk rá az MTA és a kormány közötti polémiára, amit nehéz lenne megfelelő hasonlattal kifejezni! Az elmúlt hónapok láttán a szkander kifejezés jut eszembe, de ott általában nagyjából egyenlő felek szoktak megmérkőzni.
– Kivéve, amikor például az unokámmal játszok ilyet.

– Dávid és Góliát küzdelmének tűnik, ami a szemünk előtt zajlik már egy éve. Mint volt kormánytagot és volt MTA-elnököt kérdezem: mi a tétje a mostani meccsnek?
– Az a tét, hogy a tudomány képviselői bízhatnak-e a kormányzati főhatalmat gyakorlókban – abban, hogy a kutatók a tudomány törvényszerű szabályai szerint végezhetik a munkájukat, vagy ebbe valakik bele akarnak avatkozni. Ez utóbbi óriási nagy baj. Mert ki lehet adni – mondjuk, kulturális államtitkárként –, hogy az írók írjanak remekműveket. Nem fognak, mert az írók nem ettől írnak remekműveket. Hiába van most innovációért felelős miniszter – ha ő azt mondja, hogy emberek, tessenek újdonságokat létrehozni, nem fognak azok az újdonságok létrejönni. A tudomány világa pedig különösen nem így, felszólításra működik. A tudomány némileg hasonlít a művészetekhez. Egy eredmény, amit senki nem ismer még, hasonlít például a zeneszerzők alkotásaihoz. Ami létrejön, az egy csoda. Az kell hozzá, hogy az alkotó mindent beleadjon. Az élvonalbeli kutatást szó szerint át kell élni, mint ahogy a legnagyobb színészek teljesen átadják magukat az adott karakternek.

Ha hiányzik a kutatók iránt a bizalom, ha a kormányzati főhatalom nem hagyja őket a tudományos élet törvényszerűségei szerint dolgozni, akkor nem lesz igazi tudományos élet az országban. Ez is a tét része, de a fő probléma, hogy most a kutatók nem bíznak, mert nem bízhatnak a kormányzatban.

Sokan összerezzennek, hogy micsoda dolog ezt így kimondani, de kérem, nézzünk már körül! A Magyar Tudományos Akadémián néhány, pozícióban reménykedő emberen kívül nincs olyan kutató vagy akadémiai tag, aki egyetértene azzal, ami most folyik. A szíve mélyén mindenki tudja, hogy ez így nem jó, de néhányan megalkusznak, zavaros, innovációt dicsőítő cikkeket írnak – valószínűleg őket fogják hamarosan ilyen és olyan feladatokra kinevezni.

– Ha jól követem a megszólalásokat, azt az MTA sem vitatja, hogy szükség van megújulásra, de ennek a felek megegyezésén, különösen pedig párbeszéden kellene alapulnia. Eközben a kormányzat mintha tulajdonosi, finanszírozási szívátültetést akarna végigvinni. Helyes ez a megközelítés?
– Az akadémia részéről jól fogalmazott, a kormány részéről nem annyira. Utóbbi esetben egy durva dominancia érvényesül: a miniszter akar megmondani mindent, főként, hogy az ő korábbi kutatási területére kell koncentrálni az összes kutatási forrást. Ezt a durva dominanciát különösen felerősítette a miniszter attitűdje, aki a korábban megállapodottnál is durvább törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé.

– Arról a szándéknyilatkozatról beszélünk, amit a miniszter és az MTA elnöke közösen szignáltak korábban.
– Valóban. Egy ponton az akadémia is változtatott, amit az indokolt, hogy egy kutatóhálózat irányításában a világon mindenhol részt vesznek a kutatóhálózat munkatársai, ahogy egy egyetem irányításában is részt vesznek az ott dolgozók. A szándéknyilatkozat megfogalmazásakor erre nem figyeltek eléggé oda, hiba történt. Ennek a korrekcióját most a kormány felhasználja, hogy lám, az akadémia is változtatott, akkor mi is felrúghatjuk az egész eddigi megállapodást. Ez meglehetősen arrogáns viselkedés. A fő probléma továbbra is az, hogy van egy nagyon erős kormányzati dominancia, amely nem veszi figyelembe a tudományos élet működésének szabályait.

– Akkor tehát nem anyagi alapú a probléma, hanem a bizalom, illetve annak hiánya áll a középpontban.
– Jól érti, ez a helyzet. Az anyagiak túlhangsúlyozása a közvélemény rossz percepciója arról, hogy mi történik. Magyarországon ma a nemzeti vagyon jelentős újraelosztása zajlik – ezt csak az tagadja, aki nem hajlandó szembenézni a tényekkel. Egyes emberek 5-7 éve lyukas zsebbel járkáltak, most pedig tíz- vagy éppen százmilliárdosok. Ne mondja nekem senki, hogy nincs itt politikai segédlettel történő újraosztás, avagy a nemzeti vagyon fölötti rendelkezés átrendezése! A részleteken lehet vitatkozni, de ez a valóság. Ilyen körülmények között vannak, akik nagyon erősen kivetítik, hogy most aztán biztosan el akarják venni az akadémia székházát. Senki nem akarja elvenni. Az, hogy a kutatóintézetek épületei továbbra is a kutatóintézetek épületei lesznek, szerintem természetes. Azt viszont nem értem, miért kellett a kormánynak ezt az egész folyamatot az államosításhoz hasonló módon, talán az Alkotmányba is ütköző módon megvalósítani ahelyett, hogy a miniszter leült volna a Magyar Tudományos Akadémia elnökével és kötöttek volna egy megállapodást. Egy polgárjogi szerződéssel az egészet el lehetett volna intézni, a végén dátum, aláírások, ennyi. Ha így történt volna, nem kellett volna hazai és nemzetközi bíróságokhoz fordulni, hogy a miniszter arroganciája miatt megsértik a polgári törvénykönyvnek, sőt, az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogra vonatkozó részét. Tehát a pénz középpontba helyezése szerintem csupán a vagyon újraelosztásának kivetítése. Arról van szó, hogy a kormány részéről tárgyaló miniszter nem volt nyitott az egész tudományos élet bizalmára alapozott megállapodásra. Kissé durván megfogalmazva ugyanezt: berúgták az ajtót ahelyett, hogy kopogtattak volna. Abban az akadémia nem lát semmi ördögtől valót – magam is egyetértek ezzel –, hogy a kutatóhálózattal kapcsolatos menedzsment jellegű kérdéseket ne az akadémia közgyűlése intézze. Amikor az akadémia elnöke voltam, sokszor amiatt ért vád, hogy a kutatóhálózatok mindennapi működésébe, a menedzsmentbe az akadémia közgyűlése nem szólhatott bele. De azt eközben ne vitassuk el, hogy az akadémia mint köztestület alkalmas arra, hogy értékelje az akadémiai kutatóhálózatokban folyó kutatásokat – Magyarország legkiválóbb kutatóiról beszélünk! A Magyar Tudományos Akadémia az egész magyar tudományos kutatási rendszer – az egyetemeket is beleértve – értékelésére is alkalmas!

– Szembe megy-e a kormány törekvése Széchenyi István azon szándékával, hogy az akadémia független legyen?
– Ezzel óvatosan bánnék. Széchenyi az akadémiának mint köztestületnek a függetlenségéről beszélt. Ez megmarad. Széchenyi nem beszélt a kutatóhálózat függetlenségéről, mert akkor még nem volt kutatóhálózat.

Hogy erről a mostani helyzetről Széchenyi mit mondana, azt inkább ne akarjuk megfejteni.

– Van ennek a történetnek egy kulcsszereplője. Mivel személyesen ismerjük egymást, közvetlenül kerestem Palkovics László minisztert, hátha megszólalna ő is a témában, de eddig nem sikerült elérnem. Persze, kell ehhez némi naivitás részemről, hiszen az akadémia által kezdeményezett párbeszédre sem ment el, hiába várták. De legalább megpróbáltam. Azért furcsa az ő jelenlegi szerepvállalása, mert a tudományos életből érkezett a közigazgatás világába. Rémlik a részéről egy olyan nyilatkozat, hogy a kormányban másokkal szemben még szinte az akadémia pártját fogja. Ha tényleg így van, akkor ez is egy olyan történetnek tűnik, hogy ki van adva a parancs, amit akár árkon, bokron keresztül, de végre kell hajtani.
– A mostani beszélgetésünk előtt megállapodtunk, hogy nyíltan, őszintén fogunk beszélni. Azt gondolom, hogy a miniszter nagy fokú egyéni ambícióval, furcsa módszereket is felhasználva elérte, hogy rászabadulhasson erre a területre. Nem akadt, aki visszafogja, sőt, valószínűleg támogatást kapott mindehhez, de messze túlfutott azon, ami politikailag észszerű. Ez politikailag már árt, a kormánynak is, a Fidesznek is. Azt is hozzátenném, hogy bár Palkovics úr szakmai munkáját nem ismerem teljesen részletesen, de ő az igazi magyar tudományos életnek nem volt aktív részese. Egy nemzetközi járműipari nagyvállalat fejlesztési menedzsereként dolgozott, ami jelentős mértékben különbözik a tudományos műhelyektől. Egy multinacionális vállalat fejlesztésének irányítása hasonlóan katonás gondolkodást és módszereket követel meg, mint a gyártási tevékenység – bár nyilván intellektuálisabb feladatról van szó, mint a gyártósor mellett dolgozni. A tudomány egészen másként működik: olyat hozunk létre, ami még nincs. A fejlesztés viszont olyasmit hoz létre, ahol már tudjuk, mit akarunk elérni. Ő tehát nem a tudomány belső világából érkezve lett államtitkár, majd miniszter – ugyanakkor a fejlesztés világában sem igazán inspiráló, ha egyetlen ember mondja meg a többieknek, merre van az előre.

5_16.jpg

– Számos témát érintettünk, a beszélgetésünk közben pedig olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a bizalom, összefogás, párbeszéd. Kicsit több párbeszéddel, meghallgatással, megbízhatóbb hozzáállással most nem tüntetnének az emberek egy olyan intézmény érdekében, amely a legmegbízhatóbbnak számít hazánkban.
– 2010 óta szinte már mindent nemzetinek hívnak, ami addig országos volt. Ha valami nemzeti intézmény, akkor a Magyar Tudományos Akadémia az. Ez az intézmény már a '80-as években kinyújtotta a karját a határokon túl élő magyarság felé. Régóta úgy tekintettünk a nem Magyarországon élő kutatókra, hogy ők is hozzánk tartoznak. Ennek okán a Magyar Tudományos Akadémia elleni ilyen durva fellépést semmi nem indokolja. Említette a bizalmat, én pedig a beszélgetésünk kezdetén említettem a félelmet. Ha növekszik a bizalom, akkor csökken a félelem. Azt gondolom, a mi kezdeményezésünk egyik fontos eleme, hogy fel kell építeni a bizalom légkörét, csökkenteni kell a félelmet. Nem kell félni, hogy a másik ember olyat akarna, ami totálisan rossz ennek a közösségnek. Ha mégis így lenne, akkor meg kell beszélni vele, hogy ez ezért és ezért rossz. Ezt megtettem akkor is, amikor nem a Fidesz volt kormányon: 2004-ben például Böjte Csabával és néhány munkatársammal közösen szerveztem olyan estet a Kárpát-medencei magyarok érdekében, ahol szem nem maradt szárazon. Ekkor volt az az emlékezetes népszavazás. Akkor is folyt a félelemkeltés.

– 23 millió román munkavállaló...
– Próbáljunk tanulni a történelemből, a hibáinkból! Nem fenyegetünk 23 millió román ideérkezésével, de ugyanígy nem fenyegetünk sok millió úgynevezett migránssal sem, amikor nincs éppen a határon sok millió migráns. Még akkor is, ha a migráció önmagában óriási globális probléma. Ennek felismerése fontos, de Magyarország egyetlen fő problémájává tenni rossz, mert a félelem és az egymás iránti ellenségesség légkörét hozza létre.

Nagy a veszély, hogy ez az ellenségeskedés kiterjedhet a társadalom más csoportjaival szembeni gyűlöletre is. A gyűlölet pedig rossz dolog, megöli az emberek lelkét.

– Fájó példa erre az őcsényi eset. Értelmezhetjük akkor a "Felelős értelmiség" célkitűzését úgy is, hogy a jelen közéleti állapotok láttán Önök bizalomépítők szeretnének lenni, és másokat is erre, bizalomépítésre hívnak?
– Igen, ez a küldetésünk lényege: bizalom, közösségépítés, értő párbeszéd.

Beszélgetőtárs: Gégény István