A gyereknek árt a testi fenyítés, függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla
LaborcziDóra 2019. június 30.

A gyereknek árt a testi fenyítés, függetlenül attól, hogy mit gondolunk róla

Akit nevelési céllal megütnek, azt a láthatatlan üzenetet kapja: a másik ember viselkedése erőszakkal megváltoztatható.

pofon.jpg

Sokat lehetne vitatkozni arról, hogy Márki-Zay Péter gyermekek fenyítéséről szóló nyilatkozata és az abból következő magyarázkodás politikai szempontól mennyire volt bölcs dolog (szerintem nem volt az), arra azonban mindenképp jó volt, hogy kiderüljön:

tízmillió gyermeknevelési szakértő országában élünk.

És arra is, hogy elkezdjünk arról beszélgetni, hogyan neveljük gyermekeinket és a tudomány mai állása szerint miért káros valójában a testi fenyítés bármilyen formája.

Néhány mondat erejéig azonban röviden kitérnék a politikai felelősség kérdésére, mivel egy olyan országban hangoztak el ezek a mondatok, ahol a családon belüli erőszak és a gyermekbántalmazás még mindig bevett gyakorlat. Olyan időben, amikor a fejlődéslélektan jelenlegi állása szerint a gyerekek nevelő célzatú testi fenyítése hosszútávon többet árt, mint amennyit pillanatnyilag „használ” (tehát hogy befejezni a nem kívánatos viselkedést). Ez innentől már nem arról szól, hogy Márki-Zay Péter jó apa-e vagy sem, hanem arról, hogy mondhat-e ilyet közszereplőként vagy sem.

Még akkor is, ha egyébként az utólagos nyilatkozatokban Márki-Zay Péter sok más, fontos dolgot is felvet, hogy például az elhanyagolás, a mindent megengedés vagy a válás egy gyerek számára szintén legalább ekkora sérelem – ám ezeknek is meg van a szakirodalma, ezekről is folyik vita, ezekről is lehet tudni, hogy valóban károsak. Ha ebben a sorban szerepel a fenyítés is, akkor szükségszerű rosszként, tehát olyan gyakorlatként kell tekinteni rá, amit jobb lenne meghaladni, semmint igazolni.

Elkerülve azt a hibát, hogy magam is gyereknevelési szakértőként tűnjek fel, saját tapasztalataimat szeretném leírni, amelyeket két kicsi gyerek édesanyjaként szereztem, illetve valódi szakértők tanácsait és a kapcsolódó kutatások mai állásából levonható következtetéseket szeretném vázolni.

A hódmezővásárhelyi polgármester nyilatkozata után kirobbanó vita első és legszembetűnőbb sajátossága, hogy kétféle szülőt igyekszik egymással szembeállítani: az elmaradott gyerekverőt és a mindent megengedőt. Pedig ennél nyilván jóval szélesebb a skála, és a dolgok jelenlegi állása szerint az igazság itt is félúton van.

Ismerhetünk olyanokat, akik nevelési eszközként tekintenek időnként a kézre, fenékre verésre, emellett szerető, gondoskodó szülők és szemmel láthatóan kiegyensúlyozott és boldog gyerekeket nevelnek. Láthatunk rengeteg szorongó gyereket is, akiket vélhetőleg „csak” verbálisan fenyegetnek (ebbe szinte lehetetlen nem belecsúsznia azoknak, akiknél alapelv, hogy nem alkalmaznak fizikai erőszakot) és láthatunk rengeteg indulatkezelésre képtelen gyereket, akiknek sosem mondanak nemet. Ők mind azt szeretnék, hogy a gyereküknek a lehető legjobb legyen. Most azon vitatkozunk egymással, hogy mi a lehető legjobb a gyereknek és hogy ezt ki milyen módszerekkel garantálja. De észrevesszük-e a valóban veszélyeztetett, tényleg bántalmazott, elhanyagolt gyerekeket?

Mindettől függetlenül, szerintem nem fér bele a pofon, de még csak a kézre verés sem. Nyilván azok az esetek, amelyeket a hódmezővásárhelyi polgármester az eredeti, napvilágot látott interjú után tett nyilatkozataiban említ – hogy megfogom és viszem a gyereket akkor is, ha nem akar jönni vagy hogy elkapom a karját egy forgalmi helyzetben akkor is, ha nem akarja –, nem számítanak sem bántalmazásnak, sem fenyítésnek, mert egyrészt mi sem vagyunk időmilliomosok, másrészt nem csak nevelni kell azt a gyereket, de megóvni az életét is.

Szülőként nagyon pontosan tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember kisebbik rosszat kénytelen választani, azért, mert különben soha nem érne oda sehova vagy azért, mert a gyereket biztonságba kell helyezni.

Ezek nyilván nem tartoznak ide. És ismerem azt az érzést is, amikor az ember tehetetlenségében legszívesebben odacsapna, mert már semmi nem használ. Voltam ezen a ponton én is, mint minden szülő. Erre is vannak megoldások. Például, hogy az ember beteszi a gyereket a kiságyba vagy bármilyen, biztonságos helyre, ahol nem tehet kárt magában, a (felnőtt) ember pedig kimegy a konyhába, iszik egy pohár vizet és elszámol tízig, húszig, vagy harmincig. Nagyobb gyereket esetleg a szobájába küld, ameddig mindenki lenyugszik. Aztán jól megöleli a gyereket, ha hagyja, és akkor is megpróbálja, ha nem, vagy leviszi sétálni. Nagyobbaknál jó módszer lehet az újrajátszás. Amikor azt mondjuk: figyelj, gyerek, ezt most elszúrtuk. Te ott, hogy begőzöltél azon, hogy nincs itthon jégkrém/nem megyünk le a játszótérre, én meg ott, hogy kiabáltam veled. Nincs mindig minden úgy, ahogy szeretnénk. Mi lenne, ha eljátszanánk ezt a jelenetet újra, onnan, hogy hazaértünk az oviból. Hogy oldhatnánk meg ezt a szitut úgy, hogy senki ne zokogjon a végén a szobájában? Ettől a szülői tekintély nem csorbul, sőt. Minél bizalmibb a kapcsolat, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyerek a szülő kérését figyelembe vegye. És persze, kellenek szabályok és határok. Nem azért irányít a szülő, mert ő a jobb, hanem mert több tapasztalata van, jobban átlát dolgokat, és tudja, hogy mi milyen következményekkel járhat. A gyerekek maguktól csak édességet ennének, soha nem aludnának el, soha nem indulnánk el a játszótérről és egyfolytában a tableten lógnának.

Kell, hogy mondjunk nemet, kell, hogy megértse a gyerek, hogy van az életnek egy menete, ami az elegendő játékidőt is lehetővé teszi. Kell, hogy ezt a menetet a felnőtt alakítsa ki.

De miért ne tegye ezt testi fenyítéssel?

Dömötör Ágnes cikke a Gyereklélek magazin 2019/1. számában a testi fenyítéssel kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket és pszichológusok véleményét gyűjtötte össze. Ezek szerint:

A fenékre csapás és a pofon éppúgy ártalmas a gyereknek, mint a fizikai bántalmazás durvább formái – bizonyította be 2016-ban Elizabeth Gershoff pszichológus. A testi fenyítés enyhébb formáinak hatása enyhébb, de határozottan kimutatható.

Minél gyakoribb a pofon, annál több érzelmi kárt okoz – a pofon „igazságossága” nem csökkenti a káros hatást. Csak a testi fenyítés gyakorisága van erős kapcsolatban a negatív következményekkel.

Rövidtávon sem hatásosabb, mint az erőszakmentes módszer – Egy a ’80-as években végzett kutatás eredménye szerint a szófogadatlanságuk miatt kiállított gyerekek ugyanolyan arányban fogadtak szót a szüleiknek, mint akiket megütöttek.

Rombolja a szülő-gyerek kapcsolatot – A szülő által megütött gyermek negatív érzelmei (harag, értetlenség, szeretetlenség, elutasítottság) aláássák kettejük kapcsolatát. Érzelmi közelség nélkül a gyermek még kevésbé lesz szófogadó.

Agresszívvá teszi a gyereket – egy 2013-ban publikált, 3200 anya-gyermek párost vizsgáló kutatás eredménye szerint azok a gyerekek, akiket édesanyjuk egyévesen visszatérően megütött, háromévesen agresszívebbek voltak, mint társaik.

A gyermek, akit nevelési céllal megütnek, azt a láthatatlan üzenetet kapja: a másik ember viselkedése erőszakkal megváltoztatható.

Ördögi kör alakul ki, hiszen sok szülő éppen a gyerek agresszív viselkedését (pl. testvér megütése) próbálja letörni egy pofonnal – olvasható a Gyereklélek magazin összeállításában. Amelyből az is kiderül, hogy a fenékre csapás és a pofon csökkenti az önértékelést és megnöveli a pszichés problémák, a depresszió, a szorongás és a felnőtt kori bántalmazó kapcsolat valószínűségét. Ha ütéssel neveljük a gyereket, felnőtt korában is kívülről fogja várni a megerősítést azzal kapcsolatban, mi jó és mi rossz, ezzel tehát az erkölcsi normák belsővé tételét akadályozzuk.

Mielőtt véleményt formálunk a kérdésben, főként, ha politikusként vagy közszereplőként tesszük ezt, az alapján érdemes tájékozódni, mit mondanak a szakértők és nem az alapján, amit a néplélek. Ahogyan szülőként is tudhatjuk: nem mindig a zsigeri reakció a jó megoldás.

(Illusztráció forrása: dailypakistan.com.pk)