Zorán: A hamisság mindig kibukik
SZEMlélek 2019. július 01.

Zorán: A hamisság mindig kibukik

Az immár 77 éves neves énekes szerint sosem tanulunk a hibáinkból, a csapatban zenélés élteti, testvére dalszövegei közül pedig jó pár ma aktuálisabb, mint amilyen eredetileg volt.

zoran.jpg

Sztevanovity Zoránnal az Index készített terjedelmes interjút, amely ide kattintva olvasható teljes terjedelmében. Az alábbiakban néhány gondolatot idézünk a dalnok válaszaiból.

Sosem jutott eszembe, hogy szegekkel kivert dzsekiben, az éppen aktuális zenei irányzatnak megfelelően ugráljak a színpadon. Lehet, hogy ennek kényelmi oka volt: így nem kellett átalakulnom naponta az otthoni és a színpadi lét között. De ezt hosszútávon nem is lehet másképp; előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból, mert a közönség hihetetlenül érzékeny olyan dolgokra, amiket nem is biztos, hogy tudatosít magában. A hamisság mindig kibukik.

Mindig is úgy éreztem, hogy amit az élet fontos dolgairól gondolok, az Presser Gábor és Sztevanovity Dusán zenéiben és szövegeiben teljes mértékben benne van – érzelmi és intellektuális értelemben egyaránt. És ebben a napi direkt politizálásnak nincs helye, mert az beszűkítené a dalok gondolatiságát, és még a leghétköznapibb témába is ideológiát vinne bele. Arra persze szoktam utalni a színpadon, hogy Dusán szövegei hál' istennek mennyire időtállóak, és hogy közülük jó pár ma aktuálisabb, mint amilyen eredetileg volt, annak ellenére, hogy a '70-es években születtek. Hogy sosem tanulunk a hibáinkból. Ha akarom, ez is politizálás.

Mindig is igyekeztem távol tartani magamat a hatalomtól, sosem vágytam az „udvari zenész” státuszra. És az tök mindegy, hogy kinek az udvaráról volt szó. Szerintem mindenben, amit művészetnek nevezhetünk, eleve benne van a szabadságvágy, vagy legalábbis az alkotói szabadság vágya. Ennek viszont szinte automatikus velejárója a független kritikai rálátás szándéka, és illik minden, magát valamire tartó művésznek ösztönösen irtóznia az önkorlátozó, merev ideológiáktól.

Egyáltalában nem könnyű egy díjat nem elfogadni; erről mindig G. B. Shaw mondása jut eszembe: Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg.

Talán szeretnek „odafönt”, vagy a genetika, a szerencse, de az is mindenképpen benne van, hogy annyira szeretem azt, amit csinálok, hogy emiatt nem nagyon érzem fizikai megterhelésnek. Mindig jóleső érzés arra gondolni, hogy na most jön egy turné, na most megint együtt lesz a csapat – igen, a csapat. Mert ez nekem nagyon fontos: annak ellenére, hogy a Metro együttes után szólistának kiáltottak ki, a hagyományos értelemben ez sosem volt így. Mindig is sok zenészkollégával dolgoztam együtt, legfeljebb én voltam a frontember, a zenekarvezető vagy valami ilyesmi.

Dusán szövegei belőlünk merítkeznek: vagy megtörtént hátterük van, vagy olyan, ami velünk megtörténhetett volna. De mindig van bennük valami általánosabb igazság, meg valami ironikus felhang, amitől bárki magára ismerhet.

furcsa módon sosem bántott, hogy két zseniális művész írja a dalaimat. Amúgy eleinte én is írtam számokat magamnak, amíg Gábor nem jelent meg a színen, sőt még az első néhány közösen készített lemezünkre is felvettünk ezek közül többet. De nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy az adott lemezen a lehető legjobb dalok szerepeljenek. Általában több dal született, mint ahány aztán felkerült a lemezre, ezért ezekből mindig csináltam egy rangsort, és ha a legjobb 10-12 dalba nem fértem bele, akkor minden különösebb gondolkodás nélkül kiszedtem a saját szerzeményeimet. Különben azóta is boldogan tűröm, hogy ezek ketten nem hagynak békén.

(Forrás: Index/Stenk)