Párkeresők: létezik valaki, akit az Isten csak nekem teremtett?
Madocsai Bea 2019. július 04.

Párkeresők: létezik valaki, akit az Isten csak nekem teremtett?

parkereso_6.jpg

Az esküvőkön az ifjú házasokban gyönyörködők gyakran állapítják meg: milyen szép pár, az Isten is egymásnak teremtette őket! Sok fiatal – és már nem annyira fiatal – keresi „az igazit”, aki az ő „másik fele”.

Vajon létezik-e az a nagy Ő, akit a Teremtő kezdettől fogva neki szánt?

Kevesen kérdőjelezik meg a Biblia állítását, „nem jó az embernek egyedül lenni”, hiszen ha nincs társunk, érezzük a hiányát, természetes tehát, hogy mindenki keresi a párját. De vajon tűt keresünk a szénakazalban? Valahol ott kell élnie a világban, hiszen ha harminc-negyven éves vagyok, akkor körülbelül ennyi ideje ő is megszületett… Már csak meg kell találnom!

 

parkereso_3.jpg

 

Ha ez valóban így lenne, meglehetősen nagy „kiszúrás” lenne. Pedig idős ismerősömnek ötven évvel ezelőtt ez volt a meggyőződése. S a gondolatmenetében odáig jutott, hogy az a hozzá pontosan illő „igazi” lehet, hogy a tengerentúlon él, esetleg az Indiai-óceán egyik kis szigetén. Elképzelhetetlen, hogy az útjaik keresztezzék egymást, sosem lesznek ugyanakkor ugyanott, de ha mégis, nincs közös nyelvük, amin megszólíthatnák egymást. És honnan is tudhatnák, hogy kit kell megszólítani.

 

parkereso_5.jpg

 

Márpedig ha esélytelen, hogy a lappföldi vagy a bantu törzsbeli tökéletes, neki rendelt párjával megismerkedhessen, akkor a maradékból, a karnyújtásnyira levőkből mindegy, hogy kit vesz el, úgysem az Igazi lesz az. Így hát el is vett „mindegy-alapon" egy kedves lányt a szomszéd kerületből, születtek is gyerekeik, de hamar kiderült, nem tudnak egymással beszélgetni, nincs közös érdeklődési körük, egészen másképp látják a világot. Elmélete, ami szerint házasodott, valóban „kiszúrás” volt, de leginkább ő szúrt ki saját magával és ártott nagyon sokat volt feleségének – ugyanis elváltak – és a gyerekeinek.

 

Akik fiatalokkal foglalkoznak, gyakran hallják a kérdést: mi van, ha az, akivel járok, nem az, akit nekem szánt az Isten?

Mintha Isten akadályversenyre hívott volna minket: a születésünktől, a rajttól elindulva a számunkra általa pontosan kijelölt utat kellene bejárnunk, különböző állomáspontokon kitalálnunk, hogy mi lehet a szándéka velünk, és aszerint cselekednünk, különben jaj nekünk.

Szeretnék kamionsofőr lenni, mindig is vonzott az út, a nagy járművek, de mi van, ha Isten azt akarja, hogy villanyszerelő legyek? Minden vágyam, hogy hegedülni tanuljak, de hátha az Isten a hárfázást rendelte nekem? Mi lesz, ha nem találom ki, mit akar az Isten, és mást választok? Szembemegyek Isten akaratával? Szembeszegülök az Úrral?

 

Ha ezeket a kérdéseket olvasva egyértelműnek tűnik, hogy félrecsúszott gondolkodás vezetett idáig, akkor miért hisszük azt, hogy a párválasztásban nincsen szabad akaratunk? Ha pedig van, akkor bátran ismerkedhetünk a legkülönfélébb emberekkel:

nem az egyetlent kell megkeresnünk a sokmilliárdból, hanem egyet kell találnunk, akit megszerethetünk, akivel az élet nagy kérdéseiben egyetértünk, sok kapcsolódási pontunk van, közösek a terveink és céljaink, és aki mellett tudunk dönteni.

 

parkereso_2.jpg

 

Egy néhány éve házas pár újságolta nagy baráti körben, hogy számukra a házasságkötés azt eredményezte, hogy a fiatalokat nyomasztó kérdés súlya legördült a vállukról: soha többé nem kell azon töprengeniük, vajon az igazit találták-e meg.

Mostantól arra kell fókuszálniuk, hogy azt, aki mellett döntöttek és döntenek nap mint nap, igyekezzenek úgy körülvenni a szeretetükkel, hogy önmagából a legjobbat tudja kihozni. Így válik Igazivá.

Református esküvőn ütötte meg a fülemet az eskü szövegében valami, amit nagyon megszívlelendőnek tartok. Ezt mondja ugyanis minkét házasulandó a társa kezét fogva: …hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom…

 

Vele megelégszem. Kár, hogy ez nem hangzik el minden esküvőn, akár még a polgárin is. Sok töprengéstől, gyötrődéstől megkímélné magát az, aki hajlamos azon rágódni, mi lett volna, ha másként dönt, ha – hogy klasszikust idézzek – Hufnágel Pistához ment volna feleségül. Összehasonlítgatni a párunkat másokkal, a házasságunkat másokéval, ahelyett, hogy a társunkra és kettőnk kapcsolatára koncentrálnánk, nem sok jóra vezet.

 

parkereso_7.jpg

 

A gyerekeink olyan világban nőnek föl, ahol minden azt sugallja: ha meguntad, cseréld le! Jár neked mindenből a meglévőnél szebb, nagyobb, gyorsabb, újabb, „trendibb”. Az eldobás és fogyasztás kultúrájának nem csak a régi, a megszokott, a dédapáinktól ránk hagyott, a patinás, a kicsit sérült, a szabálytalan, a megkopott, a kissé csorba esik áldozatul, hanem a kapcsolataink is.

 

Egy esküvői meghívón olvastam ezt a Ljudmila Ulickaja-idézetet: „Házastársa erényei lelkesítették, fogyatékosságai meghatották. Hát ezt hívják házasságnak.” A mindennapokban inkább azt látjuk, hogy a házastársak egymás erényeit természetesnek vélik, már észre sem veszik; fogyatékosságai, gyengeségei pedig egyre idegesítőbbé válnak. Pedig milyen jó lenne komolyan venni, hogy „véle megelégszem”!

 

parkereso_8.jpg

 

Akkor ugyanis valóban teszek majd erőfeszítéseket, hogy a jó tulajdonságait a szemem előtt tartsam és vissza is jelezzem neki. Az esendősége pedig a saját tökéletlenségemre is emlékeztet, és hálás leszek neki, mert elfogad olyannak, amilyen vagyok.

 

Aki a tökéletes társat keresi, előbb-utóbb csalódni fog. Aki azt gondolja, hogy Isten meghozta helyette a döntést, hogy kivel kell összeházasodnia, lehet, hogy egyedül marad. Bátran érdemes ismerkedni, választani, dönteni, és aztán megelégedni vele - sokan lettek már így boldogok!