Ha nő a pap – egy ordinációs vita hatása és története
LaborcziDóra 2019. július 05.

Ha nő a pap – egy ordinációs vita hatása és története

Milyen szerepet szán a nőknek az egyház? Hogyan pozicionálja a női lelkészséget, a női papság lehetőségét a szélesebb nyilvánosság? Lehetséges-e nem szükségszerűen különbözőként, hanem ugyanazon hivatás képviselőjeként tekinteni a nőkre? Mennyiben segíthetik vagy hátráltathatják a női lelkészségről, papságról szóló világi médiamegjelenések az egyházban szolgáló nők helyzetét? Az anglikán lelkésznők pappá szentelésének lehetőségét övező, egykori brit sajtóvita választ adhat ezekre a kérdésekre.

anglikan1.jpg

Az anglikán egyház zsinata 1992. november 11-én fogadta el a nők pappá szentelésének lehetőségét. A brit sajtó alapvetően úgy keretezte a döntést, a híradásokban bemutatott női lelkészjelölteket is úgy mutatta be, mint a változás, az egyház megújulásának lehetséges előmozdítóit. Előre vetítették, hogy a női papság nem pusztán a papság természetét, hanem az egyház alapvető szerkezetét is megváltoztathatja. Hogy ez mennyiben történt így, külön tanulmányt érdemelne. Ebben a cikkben egyelőre csupán az anglikán lelkésznők szentelését övező nyilvános vita sajátosságait és az abból levonható következtetéseket szeretném vázolni. (Mivel Magyarországon a protestáns felekezetek avatnak nőket lelkésszé, hazai szövegkörnyezetben a lelkésznő kifejezés hat ismerősebben, ezért használom én is ezt gyakrabban. Ám az angol nyelvű források következetesen a „woman priest”, vagyis női pap/papnő szófordulatot használják.)

A nők pappá szentelését lehetővé tevő zsinati döntést több mint egy évtizeddel megelőzve, 1979-ben mozgalom alakult, amely a női ordináció ügyét tűzte zászlajára. Ez volt Movement for the Ordination of Women (MOW), amelyet azért hoztak létre, mert külföldön felszentelt nőktől megtagadták a jogot, hogy Angliában az istentiszteleteken szolgáljanak.

Miután az egyházjog lehetővé tette számukra, hogy papi hivatást töltsenek be, a nőknek azzal kellett szembesülniük, hogy nem lehetnek teljes jogú tagjai az anglikán egyház döntéshozó testületeinek. Később a püspöki pozíció betöltése is lehetővé vált: 2013-ban a Church of England beiktatta az első női püspökét.

Nők és papok – mi ebben az érdekes?

Az 1992 novemberi szavazás eredményéről minden nagyobb brit újság beszámolt. A média-megjelenések 80 százaléka pozitív lépésként értékelte a döntést, csakúgy, mint a templomba járók kétharmada. A fennmaradó egyharmad a Daily Telegraph-ban adott hangot a véleményének, ahol a női papokat „az egyház belső problémájaként” említették, egy másik cikkben pedig azt hangsúlyozták, hogy a nők ordinációjának kérdése Pandora szelencéjét nyitotta fel az egyházban, amely lehetővé teszi a feminista és azon pogány nézetek terjedését, amely Istenre nőként hivatkozik, a zsinati döntésről szóló beszámolójukban megjelent a „nő mint káosz”-metafora is. A többi nagyobb lap lelkesen fogadta a döntést, mégsem tudtak előítéletek nélkül fogalmazni. George Austen például úgy írt a női lelkészekről a Guardian 1992 november 12.-i számában, mint akik „valami vadságot” („something wild”) hoznak majd a kereszténységbe.

Arra, hogy egy egyházi döntés és azt megelőző vita ekkora szerepet kaphatott a teljesen szekuláris brit médiában, egy olyan országban, melynek lakossága csupán öt százalékban rendszeres templombajáró, magyarázat lehet, hogy ezen keresztül komoly konfliktusokat is be lehetett mutatni a gyakran egységes szereplőként feltűnő, a nyilvánosságban egységes véleményt képviselő egyházzal kapcsolatban. A női ordináció esetében pedig a hitszakadás lehetősége még inkább hozzájárult a szenzációhajhász kinyilatkoztatásokhoz és a női papok saját vagy a hozzájuk kapcsolódó remények és félelmek keretezésének.

anglikan2.jpg

Tömeges csatlakozás a római katolikus egyházhoz

Az ellenzők oldalán mérföldkőnek számított a vitában, hogy a női lelkészek felszentelését ellenző lelkészek, laikusok és hívők tömegével csatlakoztak a római katolikus egyházhoz. A vitákban a női lelkészek többsége „névtelen” egyéni szereplő volt, míg számos ellenző, a Róma felé húzók közül az egyházi elit tagja vagy konzervatív parlamenti képviselő. Többek között John Gummer, Emma Nicholson, Ann Widdecombe és Charles Moore, Margaret Thatcher biográfusa, akik hangot is adtak véleményüknek a sajtóban.

Olaj volt a tűzre, hogy a háromszáz meghatározó egyházi és laikus mellett lelkészek is csatlakoztak a Római Katolikus egyházhoz, így a „nőkérdés” komoly financiális következményekkel is járt az anglikán egyház számára, mivel minden elvesztett papjuk után 30 000 font kártérítést kellett fizetniük. Ez vezetett a Daily Mail 1994 Februári főcíméhez, miszerint az egyházat százmilliós nagyságrendű fontveszteség fenyegeti a női papok miatt („£100m Church threat over women priests”).

Megjelentek olyan vélemények is, miszerint az ilyen szenzációhajhász címek vezettek odáig, hogy az anglikán egyház templomba járó híveinek kétharmada és az ő véleményük kevésbé vált láthatóvá, mialatt minden szempár egy „lármázó kisebbségre” szegeződött. A római katolikusok felé irányuló „exodus”, illetve annak financiális következményei miatt pedig bűntudatot éreztek azok a nők, akiknek éppen a nehezen elért sikert kellett volna ünnepelniük. A témát feldolgozó szerző, Clare Walsh megjegyzi, hogy ezek a médiamegjelenések, társulva a diadalittasság veszélyeiről szóló a püspöki figyelmeztetésekkel, olyan légkör kialakulását segítették elő, melynek komoly hatásai voltak az első generációs női lelkészek gyülekezeti munkájára. Többen azok közül, akik korában diakónusként (a felszentelés előtt álló lelkészek szintje az anglikán és a katolikus egyházakban) szolgáltak, beszámoltak arról, hogy növekvő ellenszenvet tapasztaltak ordinációjuk után, amelyet korábban nem.

A különbözőség mint alapélmény

Walsh azt is megfigyelte, hogy az anglikán lelkésznők szerepe átalakult a nyilvánosságban az ordinációjukat követően. A korábbi, megnövekedett média-figyelem oka az lehetett, hogy a női lelkészséget úgy is lehetett keretezni, mint a férfi-kirekesztés egyik utolsó bástyájának összeomlását, egy olyan intézményben, amely szorosan összefonódott a brit történelemmel. Az ellenzők pedig média-összeesküvést sejtettek, melynek célja kizárólag a liberális szekuláris napirend propagálása lehet.

Ám minden média-megjelenés, szimpatizáló vagy ellenszenves, előfeltételezte, hogy a női papság valamilyen módon különbözik a férfiakétól, így a „különbözőség” és az ahhoz kapcsolódó érvek bekerültek a róluk szóló híradásokba és meghatározták a közvélekedést is.

Ennek megfelelően a legtöbb szöveg a női lelkészeket alapvetően a nemük által meghatározott szereplőként mutatta be. Ennek egyik szemléletes példája a Financial Times 1992 Február 22-én megjelent, „A mother in waiting to be a priest” (A lelkészségre váró anya) című interjúja, amely tele van erre utaló példákkal és jól megragadható benne, hogy az újságíró mennyire előírt sémákkal dolgozott, ami a nemek közti különbséget illeti. Például, rövidre nyírt haja miatt harcos feministaként utal rá, és az egész beszélgetés alatt ebbe a szerepbe próbálja beletolni őt.

Madonna és háziasszony

A női papságról szóló cikkekben és híradásokban további, nőkkel, nőiességgel kapcsolatos sztereotípiák is megjelentek. Felértékelődött az anyaság, illetve a családi kapcsolatok hangsúlyozása, erre utal a már említett cikk címe is, vagy a Susan Mayoss-Hurd-ról közölt riport is. Ő volt az első anglikán lelkész, aki szült, ez önmagában kellőképpen magas labdának bizonyult ahhoz, hogy ne mulasszák el madonna-szerű pózban ábrázolni őt, babával a karján a mérvadó lapok. A híradások egy része a női lelkészek otthoni, gondoskodó szerepét igyekeztek hangsúlyozni, miközben ők éppen ki szerettek volna szabadulni azoktól az előfeltételezésektől, amelyek a „megfelelő” közegükre vonatkoztak és olyan területen szerettek volna teljes értékű szolgatársként megjelenni, ahol korábban nem jelenhettek meg. „A nő helye otthon/a házban van” típusú keretezésekre is reagált a MOW akkori szlogenje: „A nő helye a püspökök házában van”. Ennek kissé abszurd jelleget ad, hogy a szlogen kötényeken, bögréken és konyharuhákon is feltűnt.

Külső hangsúlyozása: csinicsaj vagy bányarém

A női lelkészek és/vagy lelkészjelöltek külső megjelenésének részletezése szinte minden híradásban feltűnik. De számos cikk foglalkozott a női liturgikus viselet kérdésével is. A külsőségeket hangsúlyozó cikkek sorából kiemelkedik egy női szerző, Mary Kenny cikke a Daily Expressben (1997 Február 17), aki Lucy Winkett lelkésznőről ír és a „pretty”, „little”, „girl” szavakat használja, egészen pontosan így: „How could one see such a pretty little thing as a priest?” (Vagyis: Hogyan tekinthetne bárki egy ilyen csinos kis „dologra” papként?)
Az újonnan ordinált női papok egy csoportja emiatt a nyomás miatt tudatos gendersemleges megjelenést választott és azt hangsúlyozták, hogy ők nem női lelkészek, hanem lelkészek szeretnének lenni. Ők emiatt gyakran kapták meg a „slampos” vagy az „elhanyagolt külsejű” jelzőket. A lelkésznők megjelenése mindenképpen megkülönböztetett figyelmet kapott, akármelyik utat is választották.

anglikan3.jpg

Hasonló tapasztalatokról számoltak be azok a magyar református lelkésznők Huszár Ágnes tanulmányában. Az általa készített interjúk alapján azt írja, hogy megjelenésüket – főként az egyedülálló lelkésznőkét – különösen is kritikusan figyelik, miközben a házasság kényszere és a párkapcsolat vágya is rájuk nehezedik, vagy csak „önmagukért” szeretnének ápoltak és csinosak maradni.

Boszorkányságra, újpogányságra való utalások

Mind közül talán ezek voltak a legrosszabb retorikai húzások, amellyel az újságok éltek. „Máglyára küldenék a női lelkészeket” (Call for women priest to be burnt at stake – Times 1994 Március 9); ’Cathedral circle dancers accused of witchcraft’ (The Daily Telegraph 1994 June 29) – implicit utalások voltak a női lelkészség olyan irányú aposztrofálására, amellyel az sugallták, hogy itt valamifajta borszorkányságról, újpogányságról van szó, melynek következtében ezentúl Istent is nőként kell majd emlegetni.

A kényes egyensúly

Walsh arra a jelenségre is felhívja a figyelmet, hogy sok lelkésznő eltávolodott a feminizmus nyilvános vállalásától az ordinációjuk óta, holott az ordinációs kampány során még használták magukra nézve a feminista jelzőt. Ez elsősorban stratégiai döntés volt, amit az egyik lelkésznő, Frances Ward így indokolt meg: „Tudom, hogyha feministaként aposztrofálom magam, akkor jó ürügyet szolgáltatok az embereknek arra, hogy marginalizáljanak és ne hallgassanak rám.”

A szerző azt is megjegyzi, hogy ez az eltávolodás inkább volt szükségszerű, mint valóban szabadon választható hozzáállás. Ward egyfajta árulásnak, önbecsapásnak élte meg, mikor egy gyülekezeti tag konkrét kérdésére – „Nem vagy egy azok közül a feministák közül, ugye?” („You are not one of those feminists, are you?”) – nemmel felelt.

A széleskörű nyilvános vita mára elült, és beállt valamifajta egyensúly az egyházszervezetben is, hogy az ellenzők Rómához pártolásának is elejét vegyék. Az anglikán közösségekben világszerte lehetnek nők lelkészek, de megmaradt számot tevő olyan egyházközség is, amelyik tradicionalistaként nem fogadja el a nők pappá szentelését. A sajátos anglikán tolerancia szellemében az ilyen gyülekezetek alternatív püspöki felügyeletet kérhetnek (és kapnak) maguk fölé, nehogy véletlenül női papot nevezzenek ki hozzájuk. Megtalálható azoknak a gyülekezeteknek a listája, amelyek női lelkészség kérdésében ezt a tradicionalista vonalat képviselik. Mindez az bizonyítja, hogy az egyházvezetés keresett és talált valamilyen megoldást arra, hogy egyensúlyba kerüljön a kérdés, miközben a konzervatív/tradicionalista lelkészeknek és híveknek sem kell elhagyniuk az egyházat. Mindez azonban nem lett volna lehetséges széleskörű társadalmi és egyházi párbeszéd nélkül.

Előítéletek nélkül?

Martina Viktorie Kopecká cseh huszita lelkésznő 2018 őszén egyedüli nőként vett részt a katolikus püspöki szinóduson, ahol az Egyházak Világtanácsának delegáltjaként fel is szólalt. Kopecká elmondása szerint az első másfél napban az étkezések során egyedül ült az asztalnál, mígnem egy paraguayi püspök csatlakozott hozzá. A püspök őszintén érdeklődött a cseh kultúra és a huszita egyház iránt, és egyre többen jöttek hozzá beszélgetni.
Kopecká lelkesen támogatja a női lelkészség intézményét, de megérti azt is, hogy ez a katolikus egyházban érzékeny kérdés. „Az ordinációt nem genderkérdésnek tekintem, hanem az emberi méltóság és az esélyegyenlőség kérdésének. A nők nagyon sok munkát végeznek az egyházban, és fontos, hogy lelkivezetőként és Isten szolgáiként is tekintsünk rájuk. Ők végzik el a legnehezebb feladatokat is azzal, hogy a nyomorult helyzetben lévő embereket gondozzák, és ezzel emberibb arcot adnak az egyháznak.”

Kopecká azt is hangsúlyozta, hogy „az ökumené nem papírokról, dokumentumokról és intézményekről szól, hanem arról, hogy előítéletek nélkül tudjunk találkozni egymással”.

Felhasznált irodalom: Walsh, Clare, Gender and Discourse: Language and Power in Politics, the Church and Organisations. Roudledge, 2001: 165-204

(Illusztrációk forrása: sistersoftheincarnation.org, http://theconversation.com, churchtimes.co.uk)