Nyerges István: Kell az embernek valami remény, amibe kapaszkodhat
Nikolett Szőke 2019. július 10.

Nyerges István: Kell az embernek valami remény, amibe kapaszkodhat

Egy tipikus "szomszéd bácsi" a kaposvári paneldzsungelből, aki tele van megrázó történetekkel. Üldözték a nyilasok, az apját felakasztották, ő mégis hisz benne, hogy minden ember jónak születik.

20190628_184246.jpg
– Honnan kezdjük a történetét?
– Édesapámat tizenhét éves korában, a Tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték. Még idejében kapott egy fülest egy barátjától, hogy menekülnie kell Kolozsvárról. Átszökött Horvátországba, ahol az édesanyám jómódú szülei felfogadták munkásnak a gazdaságukba. Így ismerkedtek meg. Az édesapám zsidó származásából fakadó atrocitások miatt 1931-ben Magyarországon, egy határ menti kis faluban, Berzencén telepedtek le. Én ott születtem és éltem huszonegy éves koromig.

– A "boldog gyermekévek" egy világháború és az azt követő korszak árnyékában teltek...
– Apám herélt ökrökkel kereskedett. Így ragasztották rá a falubeliek a Tinós Pali nevet. Számon tartották a zsidó származását, de a vallást nem ismerte. Anyám nagyon istenfélő asszony volt. Nyolc éves voltam, amikor 1945 tavaszán négy testvéremmel és a szüleimmel együtt váratlanul összegyűjtöttek bennünket a nyilasok a falu központjában. Apám talán már sejthetett valamit, ezért hetekkel korábban a Festeticsek uradalmi cselédjeként vállalt munkát. Arra gondolt, ha a község alkalmazottja, a falu első embere majd biztosan megvéd bennünket. De amikor jöttek a csendőrök értünk, jelen volt maga a bíró is. Apám elmagyarázta neki, hogy ő itt cseléd, a falunak dolgozik, mindenki tudja, hogy nem foglalkozik a vallásával, és a származásáról nem tehet. Válasz helyett ez az ember odafordult egy nagyobb rangú nyilas tiszthez és így szólt: vigyék és égessék el őket a pokolban! Húsz kilós csomagot vihettünk magunkkal, pár percünk volt összecsomagolni. A szüleimnek öt pici gyerekre kellett vigyázniuk. Berzencétől Nagykanizsáig hajtottak bennünket gyalog. Aki nem bírta a tempót, kivégezték és bedobták az árokba. Megérkezve aztán egy kávézó nagycsarnokában zsúfoltak össze bennünket. Azt az ígéretet kaptuk, hogy amelyik családból egy fő jelentkezik a frontra, annak a hozzátartozóit azonnal hazaengedik. Apám és egy másik falubeli ember elsőként jelentkeztek. Induláskor azonban az egyik vagon alsó deszkáit felszedve kiugrottak az éppen álló vonatból és hazaindultak értünk. Otthon persze látták, hogy biztosan nem jártunk azóta sem a házban. Még az ablakokat és ajtókat is elhordták a falubeliek. Eközben mi továbbhaladtunk az erőltetett menetben.

Édesanyám végig a hátán vitt, pedig a várandóssága végén járt már, nagy hassal. Könyörgött a fogvatartóknak, hogy hadd tegyen föl engem is a szekérre a többiekhez. Amikor egy vízfolyás mellett meneteltünk, azt mondták anyámnak, ha nem akar cipelni, dobjon csak bele a vízbe.

Most is magam előtt látom, hogy a víz felszíne zöldes volt az algától. Annyira szorítottam félelmemben a nyakát, hogy kérlelt: "Kisfiam, engedj el, mert megfojtasz! Dehogy doblak én oda, a világ minden kincséért sem!" Azóta félek a víztől, pedig már nyolcvan éves is elmúltam. Így hajtottak végig Csáktornyáig. Ott már közel volt a front, hallani lehetett a lövéseket, robbantásokat. A zűrzavarban valahogy kiszabadultunk. Egy ember befogadott minket, egy földalatti bunkerban bújtatott el. A szovjetek, amikor átmentek a városon, felszabadítottak bennünket. Anyám jobban beszélt szerbül, mint magyarul, így valahogy szót tudott érteni a katonákkal. Visszafelé is újra gyalog kellett jönnünk. De már szabadok voltunk.

– Mi történt az apjával?
– Őt nem találtuk otthon. A társa, akivel egyszerre szökött meg a vonatról és tért vissza Berzencére, elmesélte, hogy amint kiderült, hogy becsaptak minket, a keresésünkre indult. A szomszéd falubeliek is megerősítették, hogy náluk is megfordult a családját kutatva, de továbbsietett. A szüleim régi barátja nyomozta ki, hogy apámat felakasztotta egy nyilas fiatal Belezna környékén. Ne várjuk már többé haza! Édesanyám egy ismerős férfi kíséretében megpróbált a férje nyomára bukkanni, de nem járt sikerrel.

– Hogyan éltek egy családfenntartó nélkül maradt nagycsaládban?
– A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy elszenvedje azt, amit édesanyám akkoriban. Gazdagabb családokhoz járt dolgozni, éjszaka otthon folytatta a varrást és mosást. Persze cserébe pénzt nem kapott. Nem is lett volna értelme, mert nem ért semmit sem. Csereberéltek az emberek. Mindenki azt adott, amije volt. Az általános iskolát mindannyian elvégeztük. Csak én tanultam tovább, de azt is később, munka mellett. Az ötvenes években bevezetett TSZ-rendszer miatt tovább éheztünk. A nagyobb testvéreim már elkerültek otthonról, négyen éltünk egy fedél alatt. El voltam keseredve. Dolgoztam tizenhárom éves korom óta, látástól vakulásig. De nem kaptunk semmit érte egészen következő év márciusáig, amikor összesítették a ledolgozott munkaegységeket és ezután kapott mindenki, amit kapott.

Emlékszem, mindig arra gondoltam: csak kenyérből lakjak egyszer jól!

Szerettek minket a faluban, volt, aki segített nekünk ezekben a szűkös időkben. A koncentrációs táborból visszatért boltos elmesélte, hol és hogyan vesztette el a családját. Sándor tudta, hogy mi történt apámmal. Felajánlott ételt, amit persze soha nem tudtunk volna kifizetni. Nem is kellett, mert ő értette a legjobban, milyen helyzetbe kerültünk. Aztán egy kedves falusi bizalmasan azt tanácsolta, hogy jelentkezzek be Kaposvárra, ahol már a nővérem élt a sógorommal. A városban nem köteleznek, hogy a TSZ-ben dolgozzak, hanem rendes munkabért kaphatok. A cukorgyárban szereztem állást két nap múlva. Rögtön kölcsönkértem a nővéremtől egy kis pénzt, hazaküldtem és onnantól kezdve havonta bizonyos összeggel tudtam segíteni édesanyámat. Egy nap a kollégám meghívott műszak után magához Kaposhomokra. Ebéd után mutatni akart nekem valamit. Elsétáltunk egy kis, egyszobás házig. Azt mondta: ez a tied. Tízezer forint az ára. Ellenkeztem, dehogy az enyém, miből fizetném? Nincs nekem egy forintom se. De azt mondta, menjek, vegyek egy füzetet és amikor lesz pár száz forintom, adjam neki, írjam be a füzetbe. Amikor rendeztem a tartozásomat, elmegyünk, megcsináljuk a papírokat, onnantól enyém a ház.

– Kezdett egyenesbe jönni az élete?
– Igyekeztem mindig úgy viselkedni, hogy kétszer annyit dolgozzak, mint a másik, hogy érjek egyet. Ezért szerettek a munkahelyemen. A Volánnál dolgoztam, amikor megszületett az első gyermekem, elvégeztem a főnököm unszolására a közgazdaságit. Mindig jó agyam volt a matekhoz, gyerekként az idősebbeket is legyőztem, ha versenyre került a sor. A feletteseim mindig azt mondták, túl humánus vagyok, a munkakörömben ezt nem engedhetném meg magamnak.

– Gyermekként mennyire hozták szóba egymás között, ami az édesapjukkal történt?
– Tudtuk, hogy nincs apánk, mert meghalt. Fönt van a csillagokban. Anyám mindig ezt mondta. Utólag már bántam, de egyszer azt kérdeztem tőle: te minden reggel elmész a hajnali misére, folyton imádkozol. A te istened miért vert meg téged annyira, hogy ennyi gyerekkel elvette apánkat tőled? Miért nem adott neki akkor lehetőséget, hogy most itt lehessen velünk? Azt felelte: mert az Istennek nagyobb szüksége volt rá, mint nekünk.

– Ma hogyan gondol vissza azokra az időkre?
– Mindig arra gondoltam: kinek ártottunk mi a világon? Nem csak édesapám, hanem mi, akik még csak gyerekek voltunk... Hát tehet az ember arról, hogy másnak születik?

Én mindig azt mondom, kétféle ember van: a tisztességes és a tróger. Nekem nem az ember bőrszíne számít!

Szegénység, nyomor a legtöbb emlékem. Édesanyámat tiszteltem és becsültem, ezért soha egy szóval sem tudtam volna megbántani. Úgy rendelkeztem, halálom után is egy sírba temessenek. Ám volt azért ebben valami szépség is. A történtek miatt rendkívül összetartottunk. Ha a barátaim hívtak játszani, anyám pedig kérte, hogy maradjak vele, hogy segíthessek befűzni a cérnát a tűbe, szó nélkül megtettem. Ez a tisztelet, ami a mai világban már nincs. Legszebb emlékeim, hogy nem tudtam lefeküdni anélkül, hogy pár oldalt ne olvassak el egy könyvből. Amikor otthon kellett maradnom segíteni, édesanyám sokszor megkért, hogy olvassak fel neki. Kétszer elolvastam neki a Nyomorultakat. Annyira szerette hallgatni. Három forint volt akkoriban egy könyv, de nagyon jó regények is akadtak köztük.

– Az istenhit átragadt bárkire a családban?
– Nem. Én kimondottam ágáltam ellene, pedig nyolcadikos koromig ministráltam. Édesanyám folyton imádkozott. Máshogy nem is bírta volna mindezt. Kell az embernek valami remény, amibe kapaszkodhat.

– Mennyire nyomta rá a bélyegét a hányattatott sorsa a későbbi éveire?
– Nagyon. Mai napig utálom a terrorizmust és azt a szemléletet, hogy valakinek minden jár, a másiknak meg semmi: még a nap is csak egyvalakinek süssön! Soha nem tanultam meg úszni. Nem volt lehetőségem továbbtanulni, mert munka nélkül éhen haltunk volna.

– Az ember eredendően jónak születik vagy az ember úgy születik, hogy ott van benne a gonoszság magva?
– Hiszem, hogy jónak születünk. Csak gonosszá leszünk. Elhiszem, hogy öröklünk hajlamokat a rosszra, de egy gyermek számára nem mindegy, hol és hogyan nevelkedik. Ha szeretetben nő fel, tisztességes ember válik belőle. Ha nem, elveszik. Sajnos az ember soha nem tanul a hibáiból.

Beszélgetőtárs: Szőke-Tóka Nikolett