Bolyki László: Kinyújtott kézzé váltunk Dél-Korea népe felé
Gégény István 2019. július 12.

Bolyki László: Kinyújtott kézzé váltunk Dél-Korea népe felé

A SZEMlélek szerzője a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaként nemrég az ázsiai országban koncertezett, a turnét azonban nem beárnyékolta a budapesti hajós tragédia, hanem a zene – és ének – elősegítette a sebek gyógyulását.

bfz.jpg

– A hazai médiumokban is terjedő videón egy koreai dalt adtok elő – több zenekari tag, köztük te is énekeltetek, éspedig koreai nyelven. Mennyire jelentett kihívást ez a zenekari felálláshoz képest többszörösen különleges helyzet?
– A Budapesti Fesztiválzenekar évek óta tudatosan építi az “éneklő zenekar” imágót, mégpedig igen nagy sikerrel. A magam részéről ezt egy nagyszerű dolognak tartom, nemcsak azért, mert én magam énekes is vagyok, hanem mert a közönség számára is mindig óriási meglepetés, amikor a zenekari muzsikusok leteszik a hangszereiket, és egy szempillantás alatt kórussá válnak. Márpedig a klasszikus zenei “show business” világában igen nagy és ritka kincs a meglepetés, hiszen a legtöbb zenekar és szólista – ha azt akarja, hogy a közönség megvegye a jegyeket a produkciójára – pár évszázad zenei repertoárját kénytelen ismételgetni unos-untalan. Ilyen körülmények közt valóban nehéz újat mondani vagy mutatni. Amikor azonban a zenekar művészei énekelni kezdenek, az egy nagyon szép és újszerű jelenség. Önmagában is óriási hatással bír, ahogy egy szimfonikus zenekari koncert grandiózus hangorkánja után megszólalnak a finoman egymásba fonódó emberi hangok. Ám ezúttal még ennél is sokkal többet jelentett az, amikor a koreai koncerttermekben énekeltünk – gondolom, elsősorban erre vagy kíváncsi.

– Így van, hiszen ezek aligha voltak "átlagos" fellépések. Talán nehéz szavakba önteni, de hogyan tudnád megfogalmazni a hallgatóság, a koreai társadalom tagjainak reakcióját az érkezésetekre, a koncertekre – szóba került-e valamilyen közvetlen formában a tragédia?
– Biztos ismered azt a helyzetet, amikor egy társaságban mindenki ugyanarra az egy dologra gondol, de senki nem akarja vagy tudja megfogalmazni, kimondani azt a bizonyos dolgot. Az, hogy a turnét megelőző hetekben ez a borzalmas dunai tragédia megtörtént, és hogy a baleset a követő időszakban éjjel és nappal uralta a koreai médiát, pontosan ilyen helyzetet teremtett. Nagyon nehéz volt ez mindnyájunk számára. Hiába teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy svájci zászló alatt közlekedő hajó ukrán kapitánya hajóbalesetet okoz Budapesten, amelyben koreai emberek halnak meg, ahhoz abszolút semmi köze a Fesztiválzenekar színpadon ülő muzsikusainak, azzal, hogy Budapestről jöttünk, valamilyen titokzatos módon akkor is közünk van hozzá.

Ahogy egy fából készült farúd és egy háromszínű textil zászlóvá, szent szimbólummá válhat, ha összeilleszted őket, ugyanúgy válhat önmagán messze túlmutató szimbólummá nyolcvan zenész is. Itt ez történt.

Nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nem akarta pusztán “elszenvedni” ezt a helyzetet, hanem fölvállalta és egyenesen beleállt a kellős közepébe.

bfz2.jpgBolyki László közvetlenül Fischer Iván mögött látható
(A kép forrása a BFZ közösségi oldala)

– Világutazó zenészként számos földrész sok tucat országának rengeteg színpadán zenéltél már, sok meglepetés nem érhet ebben a műfajban. Miben volt esetleg mégis egyedi, kivételes ez a dél-koreai fellépés?
– Szokták mondani, hogy egy-egy művész vagy társulat egy adott ország kulturális követe. Ez számomra mindig egy kicsit közhelyesnek, amolyan tartalom nélküli szólamnak tűnt. Most azonban nagyon közel jött hozzám az, hogy mit is jelent művészként követségben lenni. Bár a zenekarunk sok individuumból áll, hiszen különböző vérmérsékletű, világlátású, habitusú és nemzetiségű emberek vagyunk, ezúttal valóban követségben jártunk Dél-Koreában. Ahogy az előző kérdésedre válaszolva elmondtam, itt már messze többről volt szó, mint egy jó zenekarról, Beethovenről, show businessről vagy magaskultúráról. Ebben a különleges helyzetben a fesztiválzenekar egy Budapestről érkező, együttérzést kifejező, kinyújtott kézzé vált Dél-Korea legnagyobb városaiban. Mi egész Magyarországot képviseltük, a minket hallgató tízezrek pedig az egész koreai népet. Minden koncert elején elhangzott az általad említett videón is látható és hallható beszéd és dal, ami soha nem tapsviharba, hanem minden esetben megrendítő mélységű csendbe torkollott. 

– Minden koncertetek, különösen az a bizonyos dal szép gesztus volt a koreai nép felé. De mit hoztatok haza magatokkal, milyen téren gazdagodhatunk mi, magyarok egy ilyen távoli országgal való, szomorú apropóból fakadó kapcsolatból?
– Hogy mit hoztunk magunkkal? A dal utáni mélységes csendet!

Abban a csendben minden benne volt! Ez volt a legnagyobb élményünk, ezt hoztuk magunkkal haza: ahogy értékelték a gesztusunkat, és könnyes szemekkel viszonozták ezt a kézfogást. Ahogy mi egész Magyarországot, úgy ők egész Dél-Koreát képviselve váltak kinyújtott kézzé. Így lett ez a turné messze több, mint sikeres: áldott.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Nyitókép: LOTTE Foundation for Arts)