A halál oka: meg nem vívott konfliktusok
SzőkeTibor 2019. július 29.

A halál oka: meg nem vívott konfliktusok

Bárhová menekül is a zebra, mindenhol csíkos marad. Nem bújhatunk el magunk elől, de sokféleképpen próbálkozhatunk.

smiley-1274747_1280.jpg

Kapcsolatból ki, kapcsolatba be, új munkahely, új közösség, új család. Mindig mehetünk eggyel arrébb, de a próbálkozások végén egy szakadék tátong s ott ismét magunk mellé zuhanunk.

Életünk konfliktusok sorozata, amik mindig egy kicsit érettebbé tudnak minket tenni. Minden megvívott csata egy szinttel feljebb visz, közelít önmagunkhoz, a másikhoz, teljesebbé teheti az életünket.

Már születésünkkor ütközünk a világgal: egy másfajta körülménnyel szembesülünk. Nincs körülöttünk jó meleg magzatvíz, a megnyugtató fehér zaj, édesanyánk szívdobbanása megszűnik, hirtelen lehűl a levegő és különféle kezek érnek hozzánk, holott eddig nem érintettek minket. Ráadásul nagy erővel tör elő egy hatalmas hang, amiről azt sem tudjuk még, hogy belőlünk jön.

Matricaként akarunk visszatapadni szülőanyánk testére, vagy jobb híján bármire, ami lélegzik és szeretni akar minket. Ha szerencsénk van, akkor jó hamar bebugyolálnak és egy olyan lény testére tapadhatunk, aki megnyugtató hatással van ránk és valahogyan érezhetően ismerős, később az is kiderülhet: őbelőle jöttünk világra.

Innentől kezdve folyamatosan ütköznek a vágyaink, akaratunk a szülőanyánkéval, jó esetben. Vagy bárkinek az akaratával, aki gondoskodni kíván rólunk. Ki akarunk elégülni, minél hamarabb. Enni, inni vágyunk, megfelelő hőmérsékletre, fizikai gondoskodásra. Szeretnénk magunkat biztonságban és nyugalomban érezni, még ha nem is tudjuk megfogalmazni ezt. A világ számára azonban jelzéseket tudunk küldeni. A csecsemőnél ez még nagyon egyszerűen megy: ha sír, valami gondja van.  Később, ha sokat fojtották belé a sírást, vagy nem vették komolyan, egyre kevesebbszer fog jelezni.

A négyéves kisfiam is tud sírni azért, mert nincs hagyma a rántottában, majd miután megmutatjuk, hogy de van, akkor meg azért. Ez nem jelenti azt, hogy valamit rosszul csináltunk (pedig azt is), egyszerűen csak nyűgös és ami biztos: ő ezt problémának éli meg – s mivel a szülei vagyunk – mi is.

Hányszor van az, hogy megvívjuk  a háborút, megnyerjük, de  a kis csatákban elnézőek és hanyagok vagyunk. Mindig megpróbálok rájönni, hogy én mit szúrtam el, hogy kialakult egy helyzet, egy konfliktus a gyerekekkel, vagy bárkivel, bárhol és még ezidáig nem volt olyan, hogy ne találtam volna a kommunikációmban is hibát.  A másik reakciójára nincs befolyásom, de a sajátomra van. Persze ez mindig egy lehetőség, hiszen ha nem jutott eszembe, akkor van még hova fejlődnöm és minél többször veszem észre magam, annál nagyobb eséllyel javulhatok.

Mindig figyelhettem volna jobban, eszembe juthatott volna ez, vagy az, vagy nem mással kellett volna foglalkoznom. Ezt nagyon nehéz állandóan észben tartani, legfőképpen azért, mert az ember nem csak gyermeket nevel egész nap(bár még gyermekfelügyelő is vagyok), de kétségtelen, hogyha vállalta – akkor nem lehet ennél fontosabb. Hiszen a gyerekkel a jövőt teremti és az egész emberiség, az egész Föld jövője a tét.

Az embert a legjobban az zavarja, ha nem az történik, amit ő akar. Ez a düh magja, ez minden konfliktus alapja.

Én ezt akarom, ő meg ezt, és nehogy már az legyen, amit én nem akarok. Az emberben ilyenkor feszültség keletkezik és azzal valamit kezdeni kell. Ha nem fejezheti ki magát, nem mondhatja el, akkor magában kell tartania és ez az energia fel fogja emészteni. Minden egyes ki nem mondott szó kerül valahová és véges az emberi lélek űrtartalma. A meg nem vívott konfliktusok végül elpusztítják harcolni nem akaró gazdájukat.

Ennek gyökere a kisgyermek, aki nem lehet dühös. Mert kis korában, mikor mérges lett, a dühét nem vették komolyan. Kinevették, arrébb rakták, vagy leüvöltötték. Azt tanulta meg, hogy nem lehet dühös, mert az nem számít, vagy bűnös cselekedet – tehát el kell nyelnie. Ez egy olyan csomó a lelkén, amit mindenképpen ki kell oldania.

Minél többször nem mondjuk ki félelemből, ami bennünk van, annál kevesebb energiánk lesz. Ha nem állunk ki magunkért, kifekszünk. Ehhez persze nagyon fontos egy olyan szeretetteljes közeg, ami megengedi, hogy kifejezzük a negatív érzelmeinket. Lehetőség szerint úgy, hogy közben nem pusztítja el. Ha úgy érezzük, hogy nem ilyen a környezetünk, akkor feltétlenül keresnünk kell egy olyant, ami megengedőbb.

Aki magát nem veszi komolyan, az mást sem fog. Az őszinte, szeretetteljes kommunikáció mindannyiunk érdeke. Komolyan kell vegyük magunkat, a vágyainkat, és azt ki kell mondanunk, közben segíteni másokat is, hogy félelem nélkül megtehessék.

Amikor nem azt mondjuk, ami bennünk van, a másik nem minket fog látni – ha egyáltalán figyel ránk. Festett képek helyett éljünk lelkes, hús-vér emberként nyitottsággal, közösségben!

Folytassunk valódi párbeszédet mind önmagunkkal, mind embertársainkkal!