Jelkó testvér
SZEMlélek 2019. augusztus 28.

Jelkó testvér

60 éve, 1959. augusztus 28-án tett örökfogadalmat Jelenits István piarista szerzetes.

jelenits.jpg

Amikor elsősként még a falon függő tablókat nézegettük, s élőben még egyetlen tanárral sem találkoztunk, leginkább annak a képén mosolyogtunk, akiről később kiderült, ő a Jelkó. Milyen haj, milyen szemüveg és mekkora orr – csak ámultunk.

Amikor az első magyarórára bejött és mi a betanult laudetur Jesus Christussal köszöntünk, néhány mondat után rátért a szabályok ismertetésére. Az első az volt, irodalomkönyvet nem szükséges hordozgatni magunkkal, majd ő diktál a füzetünkbe. Mert nem az a fontos az irodalomban, hogy ki mikor született, hanem, hogy amit írt, az miért jó, értékes.

Amikor hittant tanított, nem ritkán elfelejtettem jegyzetelni. Föl alá járkált és csak úgy beszélt maga elé, jól tagoltan. Minden szava érthető volt, s a témák íve magával ragadott. Mária, akinek Jézus volt a legfontosabb, s aki ezért érdekel bennünket. Ma is tudom az anyag minden pontját. Az irodalom és a hittan összefonódott, persze Pilinszky, meg Sík Sándor révén – akinek voltak jó versei is, mondta.

Amikor a versformák tágasságáról és sokféleségéről, a ritmus és a szerkezet eminens jelentőségéről beszélt, rá akart vezetni, hogy olyan műfaj is van, amiről nem is gondolnánk, hogy líra. Néhányan már a gitáros énekek szerelmesei voltunk, s nekünk külön is odaszegezte a kérdést, hogy bökjük már ki. A ‘sanzon’, mondta, és mi megsértődtünk, mert nem akartuk, hogy szent énekeink műfaja összemosódjék Párizs vagy Berlin füstös szalonjainak dalaival.

Amikor túrázni vitt bennünket, neki volt a legrosszabb kerékpárja, a legkitaposottabb bakancsa. Nem noszogatott, nem ment sem legelöl, sem leghátul, hanem közöttünk, velünk. Nem használta ki az együttlét adta lehetőségeket, hogy valami többletet vigyen az agyunkba. A túra az túra, és semmi más.

Amikor szobájába mentünk, abbahagyta, amit csinált. Valamelyik székről letette a könyveket, figyelt. Néha egyet-egyet bravúros tornamutatvánnyal lekapott a roskadozó polcról vagy kirántott egy dűlöngélű stóc alól és átadta. Nem tukmált, esélyt adott.

Amikor a diákmiséket celebrálta és a prédikációkat tartotta, csak az Evangélium érdekelte. Szavaival elvitt a helyszínre, átéreztette velünk a drámát, megoldási lehetőségekről beszélt. Nem papolt.

Amikor az utolsó irodalom órán kérdeztük tőle, hogy mostantól akkor ki mondja meg nekünk, hogy mit nézzünk meg és mit olvassunk el, azt mondta, kövessük a Vigiliát és talán a Tiszatájat.

Amikor néha felkeresem, nehéz élni az ajánlatával, s tegezve megszólítani. Érdekli, hogy mi van velem, de nem kíváncsiskodik. Szorongok kicsit, mert közel 55 évvel az érettségi után már sokkal jobban tudom, ki az a komikus fejű paptanár.

Amikor legutóbb voltam nála, magáról beszélt, az írásairól, teológiájáról. Elégedetlen volt, s én védtem őt szigorúan önkritikus dilemmáitól. Csak kint az utcán értettem meg, nekem sincs esélyem vele szemben, s ne is legyen.

Amikor örök fogadalmának évfordulójáról van szó, hűségére gondolok. Az intelligencia dúbiumaiban is megőrzött hivatásra. Az elégedetlenség küzdelmeire, a nehezen elleshető önkritikára, s a végső soron lecsupaszodott egyszerűségre.

Szeged, 2019. augusztus 28.

Máté-Tóth András

(Fotó: Thaler Tamás)