Köszönjük, magyar püspökök!
Gégény István 2019. szeptember 10.

Köszönjük, magyar püspökök!

A bocsánatkérés az erősek jellemvonása.

puspokok.gif

Jól emlékszem, mennyire fura érzés volt megtapasztalni, amikor 2000-ben II. János Pál bocsánatot kért az egyház tagjai által elkövetett bűnökért, az inkvizíciótól a keresztes hadjáratokon át a zsidóellenes cselekedetekig. Egyszerre volt megdöbbentő és szimpatikus ez a történelmi tett (noha nem először kért bocsánatot a lengyel származású egyházfő), amely, mondjuk úgy, nem volt túl gyakori egyházi vezetők részéről. Nem csupán a kivételesség volt zavarba ejtő akkoriban – bennem legalábbis –, hanem annak a dilemmának a feloldatlansága, hogy nem okoz-e csalódást, nem veszít-e "morális presztízséből" a katolikus egyház.

Ma már pontosan tudjuk a választ, de ehhez az is hozzájárult, hogy Ferenc pápa gyakorlatilag rendszeresítette elődje lépését: alig akad olyan egyházfői megszólalás, amely nélkülözné az önkritikát, a saját gyengeségek megvallását.

Hibázni mindenki tud, bocsánatot kérni kevesebben, bizonyos pozíciókban szinte ismeretlen az ilyesmi. A püspökök szintjére kivételes esetektől eltekintve lassan szivárog le a reális önkritikai készség, ennek (hiány)jeleivel idehaza is találkozhattunk.

Éppen ezért hordoz nagy jelentőséget, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szeptember 4-én kelt közleményében a testület tagjai kijelentik, hogy elfogadhatatlannak tartják és minden lehetséges eszközzel fellépnek a szexuális visszaélések ellen. Sőt, bocsánatot kérnek – az elkövetők helyett.

Ez pedig sokkal inkább tűnik a valódi gyógyulás felé vezető úton való előbbre haladásnak, semmint – elégedetlen hangok szerint – "késő bánatnak", a probléma letudásának. Aki ugyanis egyszer bocsánatot kér, az bevallja/bevállalja ezzel gyengeségét, sebezhetőségét.

Legalább 19 éve tudjuk, éljük, tapasztaljuk, de valójában két évezredes receptünk van rá, hogy ami rövid távon gyengeségnek tűnik, néha abban rejlik a legnagyobb erő.

(Kép forrása: Vatican News)