Jobbak vagyunk?
GundelTakácsGábor 2019. szeptember 13.

Jobbak vagyunk?

A labdarúgás nem élet-halál kérdése, több annál – szól az elhíresült mondás. De hogy valóban élet-halál kérdése legyen, ahhoz iráni szurkolónak kell lenni. És nőnek.

iran1.jpg

Iránban a nőknek tilos belépniük olyan stadionokba és sportcsarnokokba, ahol férfi sporteseményt rendeznek. Ennek ellenére néha előfordul, hogy fanatikus szurkolók – vagy csak egy játékos felesége, édesanyja? – álruhában megpróbálnak bejutni egy-egy meccsre. Így tett Sahar Khodayari is idén márciusban, szeretett volna a lelátóról megnézni egy labdarúgó mérkőzést. Ám lebukott a beléptetésnél. Azonnal letartóztatták, három napig volt őrizetben. Csak óvadék ellenében léphetett szabadlábra. Hat hónapot várt a tárgyalásra. Mikor eljött a nap, meg is jelent a bíróságon, de a tárgyalást elhalasztották, mert a bíró sürgős családi ügy miatt nem tudott megjelenni. Amikor Sahar az ottfelejtett telefonjáért még aznap visszament a bíróságra, véletlenül fültanúja volt egy beszélgetésnek, miszerint 6 hónaptól 2 évig terjedő börtönbüntetést kaphat. Már sohasem fogjuk megtudni, hogy a kétségbeesés, vagy a tiltakozás váltotta-e ki belőle, de a bíróság épülete előtt felgyújtotta önmagát. Egy hét múlva meghalt a kórházban.

Az akár két évig terjedő börtönbüntetést egyébként egy olyan bűncselekményért szabták volna ki rá, amely valójában íratlan törvény. Magyarán a hivatalos iráni büntető törvénykönyv nem ismer ilyen bűncselekményt, az 1981-ben bevezetett tilalmat azonban könyörtelenül betartatják. Csak néha tesznek kivételt, legutóbb például a 2018-as világbajnokság idején, amikor nőket is beengedtek abba a stadionba, ahol az iráni válogatott meccseit kivetítőn(!) lehetett nézni.

Az eset nem csak a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, és több emberi jogi szervezet, de nagyon sok iráni ember tiltakozását is kiváltotta.

A világ globalizálódik. Leülünk otthon a számítógép elé és máris ott vagyunk, ahol csak lenni akarunk. Megnézhetjük, hogy milyenek Tokió utcái, lefordíthatjuk a legfrissebb brazil híreket, vagy jegyet rendelhetünk egy norvég bálnanéző hajóra. De az egyes országok, népek kultúrája még nagyon távol áll egymástól.

Nem kell Iránig menni, már a saját szomszédaink himnuszát is kölcsönösen kifütyüljük – lásd a legutóbbi két magyar-szlovák válogatott mérkőzést.

A sport nemcsak összeköt, de szét is választ egymástól. A labdarúgás az egész világon népszerű sportág. Egy szurkoló kirekesztése a stadionból mindenki számára értelmezhető, mert mindenki tudja, hogy milyen a lelátón szurkolni. Épp ezért olyan óriási a felháborodás. Ugyanakkor Iránban a futball férfiakat és nőket választ el egymástól. Nem pártokat, egyházakat, vagy rasszokat, hanem férfiakat és nőket, azaz családtagokat. Magyarok és szlovákok, magyarok és románok pedig – sorolhatnánk hosszan a példákat még itt Európában is – a futballpályán akarnak elégtételt venni történelmi sérelmekért. A józanul gondolkodók hangját elnyomja a dühödten kiabálók zaja. Mi, emberek már csak olyanok vagyunk, hogy valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy észbe kapjunk. Sahar Khodayari meghalt. Meghalt, mert nem engedték be egy mérkőzésre. Csak szurkolni akart. Megdöbbent minket az eset, mert nálunk nincs ilyen fajta kirekesztés.

De jobbak vagyunk?

(Nyitókép forrása: rferl.org)