Építkezünk és fogyunk
Dr. Fekete Ágnes 2019. szeptember 19.

Építkezünk és fogyunk

Az emberi élet egyik legkülönlegesebb sajátja az, ahogyan hajlékot készít. Mi már nem vagyunk barlanglakók, akik készen kapott természeti alkotáshoz kötik magukat, hanem olyan helyet alkotunk életünk számára, amely összeköt az éggel is, de a földhöz is tapad. 

fit.jpg

A ház, a földi hajlék mindig is spirituális tér volt, ahova még a küszöbön is csak bizonyos módon lehetett belépni. Még különlegesebb út volt, amikor az Istennek is elkezdtek házat építeni az emberek. A Bibliában óriási harc volt e két tradíció között: Isten népe vajon csak vándorló minőségben tud hitelesen létezni, vagy a letelepedett életforma is alkalmas arra, hogy az egyetlen Urat szolgálják. Nátán próféta ezt mondta egykor Dávid királynak, aki meg akarta építeni az első jeruzsálemi templomot: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére. (1Krón 22,8). Ment a küzdelem a régi tradíció és az új élethelyzet között.

És mi van ma? Járva az országot, mindenfelé egyházi építkezéseket látunk. Nemrég egy katolikus pap mondta nekem: nagy nehezen sikerült elérnem, hogy ne gránit, hanem „csak” márvány legyen a templom padlójának a burkolata.

Küzdelem volt a falu népével, mert ők azt élték meg a felújítás lehetőségével, hogy státuszuk emelkedik: nekünk már nem akármilyen templomunk van!

Pedig a barátom maga úgy látja, hogy ennek nem sok értelme van. Abba a faluba nem illik, ízléstelen ez a megoldás.

Mit lehet tenni, ha egy református lelkésznek például felajánlanak a templom felújítására harminc millió forintot? Odamehet az egyházközség presbitériuma elé és mondhatja: kapnánk ennyi és ennyi pénzt, de szerintem ne fogadjuk el! Melyik az a közösség, amelyik ezt megszavazná?

Mi lesz a végeredmény? Eltelik néhány hónap, és miután építkezési vállalkozókkal, pályázatírókkal, könyvelőkkel, burkolókkal és egyéb szerelőkkel tárgyalt minden nap reggeltől estig a lelkész a hét minden napján, bizottságokat alapított és bejárásokat tartott, elmegy a kedve nemcsak az építkezéstől, hanem mindentől!

Sorra látok szépen felépült templomokat és kiégett lelkészeket.

Az egész róka fogta csuka, mert egy lehetőség van: tenni azt, amit kell. Zsákutcába kerül az az egyház, amelyik a lelki életet és az épületek kezelését nem tartja arányban. Előbb-utóbb azt hazudjuk majd magunknak, hogy a téglából készült épület azonos a lelki házzal. Lélekvesztő folyamatban vagyunk, és ebben a sivatagban jó, ha némelyek legalább látják a bajt.

Egyik lelkészbarátom hangosan kérdezte meg magától, amikor hulla fáradtan felhívott egyik este: mit tettem rosszul? A jóízlés ellen biztosan vétettem, de az talán nem olyan nagy hiba. Vagy az lenne? Sajnálom, hogy milliókat költöttünk egy épületre, amit szerintem húsz év múlva senki sem fog használni. Sajnálom, hogy olyan embereknek, akik a létminimum alatt élnek, személyenként "adtunk" egymillió forintot egy épületre, amit alig használnak. Sajnálom, hogy sokkal többet költöttünk abból a célból, hogy mi legyünk „valakik”, mint abból a célból, hogy a jövőn gondolkodjunk és a gyerekeinkért tegyünk valamit. Sajnálom, de nem tudtam mást csinálni. Valóban, mit lehet tenni, amikor az a jelszó, hogy építkezzünk. Egy katolikus egyházmegye püspöke mondta nekem a következőt: Mi igyekszünk több erőt és energiát fektetni az emberek életének a dolgaiba, mégis a kiadások húsz százaléka megy az embereknek és nyolcvan az épületeknek. Akkor hallottam ezt a mondatot: Építkezünk és fogyunk!

Nincs jó válaszom, csak annyit tudok tenni, hogy hallgatásommal segítem az épületek alatt görnyedő papokat és lelkészeket. De az biztos, hogy nincs jól ez így!

Az értéksorrend fordított: első az ember, azután az épület. Első az, hogy legyenek lánglelkű emberek az egyházban, akik önmagukat odaadják, és csak a második, hogy legyen hely, ahol Isten szentségét ünneplik. Értékválság jele, ha ez a sorrend megfordul.

Mert akkor megkapjuk majd a ragyogó, ámde üres épületeket, lélek és láng nélkül. Minden építmény annyit ér, amennyit a szív vágyából tükröz.

„Nagy-Britanniában olyannyira megszokottak a templomból vagy kápolnából átalakított lakóépületek, hogy az ingatlanközvetítő oldalakon külön kategória jelöli őket. Hollandia szintén élen jár e téren. Az 1970-es évektől kezdve ezernél is több templom néptelenedett el arrafelé, ezek fele ma már egészen más funkcióval működik, az épületek harmadát pedig le is bontották. A magyar hívők számára talán megnyugtatóan hangozhat, hogy minket egyelőre még nem ért el ez a hullám.”- írta a Magyar Nemzet. 

Igen, egyfelől biztonságérzetet ad, hogy mindez tőlünk messze zajlik, másfelől egyáltalán nem. Az épületek fontos, szent helyek, de önmagukban csak kövek.

Amikor családi házunkat építettük ezelőtt húsz évvel, anyukám magához hívott, és félve kérdezte: Jól vagytok? Igen, válaszoltam. Nincs semmi baj? Erre már értetlenkedve válaszoltam, mire gondolsz, látsz valamit? Mire ő: a párok általában el szoktak válni az építkezés után. Megépítik életük álmát, aztán kiderül, hogy ők maguk nincsenek benne igazán. Szerencsére el tudtam nevetni magamat, mert férjemmel mi kifejezetten élveztük az építkezést.

A tükör mégis valóságos: Sokszor épül a keret, és közben kihull belőle a tartalom. Itt van most az építkezés ideje. Mert ideje van mindennek. Igen, jó dolog lehet az építkezés, ha a megfelelő arányosság megmarad.

De az, ami ma történik, vajon nem csupán válságmenedzsment? A nyugati válasz a krízisre az, hogy eladják a templomot, amit már nem használnak. A keleti válságkezelés pedig, hogy ahol mód van erre, építkezünk. Inkább hittel a dolgok mélyére kellene néznünk!

Miért is építünk házakat? Mert egész életünkben az igazi otthonra várunk, és amíg azt meg nem találjuk, addig építkezünk és építkezünk.

Kemény Katalin mondatai jutnak az eszembe:

„Káin ráteszi kezét a teremtésre, azt a maga akarata alá hajtja, ebből a hatalomátvételből, ebből a görcsből születik a város és az egész urbánus civilizáció. Utóbbi viszont azonos a háborús civilizációval, amit az is bizonyít, hogy a hódítók és az építők ugyanazok.

A bibliai városok nevét elemezve Ellul majd’ valamennyiben kimutatja az ellenséges, a romboló szándékra utaló elemet, s valamennyit, a mai metropoliszokig bezáróan, Bábelként, azaz zavarként, egymás kizárásának és meg nem értésének helyeként határozza meg...

Az ember, azaz a Kain építette várossal szembeállítja az Égi Jeruzsálemet, az utolsó várost, amelynek neve azt jelenti: az Örökkévaló jelen van. Ezt a várost azonban a szent helyen az igazak számára az Úr maga építi,

és a két, a pusztulásra kárhoztatott földi és az égi Jeruzsálem között sem folytonosság nincs, sem kapcsolat… Ábelnek azonban egyáltalán nem volt szüksége házra, mert vitte őt a hely, és az együttlétben vitte ő magával a helyet. Kainnak a hely elvesztésével már nemcsak egy házra lett szüksége, hanem egy egész városra, hogy Isten haragja elől el tudjon menekülni. Utódai a sivatag elől menekülve és a sivatag ellenében várat és várost építettek, de mivel a sivatagból nem léptek ki (a sivatagba és a sivatagból építettek), az égi város képét eltorzították. Vannak azonban, akik Kain sivatagja elől, a támadó-védekező város elől a nyugalom és várakozás házába rejtőznek.

A romba dűlő, a sivataggá omló építmények és az égi város között összekötő híd a ház, ahol olyan derűben melegszünk, mintha már az örök városban lennénk. Mert a ház a várakozás háza, és a várakozás ahhoz vezet el, amire várunk.”

(Kemény Katalin: A hely ismerője)