Szöllősi-Nagy András: El kell kerülnünk a lopakodó globális vízválságot
Gégény István 2019. október 24.

Szöllősi-Nagy András: El kell kerülnünk a lopakodó globális vízválságot

A Felelős értelmiség október 31-én tartandó közéleti fórumán előadást tartó professzorral a hazai és nemzetközi hidrológiai kihívásokról beszélgettünk.

szna3.jpg

– Talán érdemtelenül kevesen tudják idehaza, hogy Ön évtizedekig az ENSZ vezető munkatársa volt. Kérem, mutassa be röviden, mivel foglalkozott a világszervezet kötelékében!
– Nem tudom, hogy érdemtelenül, vagy érdemmel, ám 25 évig csakugyan az ENSZ-nél, pontosabban az UNESCO-nál dolgoztam. Az voltaképpen szolgálat, és sose hittem, hogy illendő azzal itthon mellet verni és kupeckedni. Lehet, hogy profán a hasonlat, de mindig úgy gondoltam, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezeténél, az ENSZ-nek dolgozni egyfajta szerzetesi elkötelezettséget kíván, s nem szabad, hogy része legyen az önmutogatás vagy a kivagyiság. Másokért dolgozunk és soha nem magunkért – mondjuk elvileg, mert persze akad, aki ezt az önként vállalt fogadalmat megszegi. Ténybelileg az ENSZ szolgálatába lépésünk után formális fogadalmat is kellett tennünk, nevezetesen hogy egyetlen országtól sem fogadunk el utasításokat, legkevésbé attól, amelynek állampolgárai vagyunk. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi közszolgáknak diplomata státuszuk van, hogy ne legyenek következmények nélkül utasíthatók, beszervezhetők, illetve letartóztathatók. Ez utóbbira is akadt számos példa. Például elődömet az UNESCO-ban, Sorin Dumitrescut, az egészen kivételes képességű és tudású román hidrológust egy hazai szabadsága alatt a Securitate letartóztatta, mert nem volt hajlandó a Conducător nejének bizonyos utasításait teljesíteni. Ötven éves elmúlt már akkor, amikor behívták katonának és egy dobrudzsai munkatáborba száműzték követ törni. Ez persze nem maradt titok. Végül Waldheim akkori ENSZ-főtitkár személyesen utazott Bukarestbe Ceausescunál interveniálni, ki is hozta Sorint a munkatáborból. Egészen a rendszer összeomlásáig nem is ment oda vissza többet. Én sem a Magyar Állam kiküldöttjeként voltam Párizsban, hanem úgynevezett egyéni munkavállalóként, amire akkor már lehetőség nyílt. Megpályáztam a nyolcvanas évek legvégén a Nemzetközi Hidrológiai Program (IHP) igazgatói pozícióját, amit megnyertem és húsz évig be is töltöttem.

Az IHP egy globális kormányközi víztudományi program, ami a vízzel foglalkozó tudományok teljes spektrumát lefedi, a hidrológiai ciklus törvényeinek megismerésétől a vízi ökoszisztémák működésének megértésén át a klímaváltozás hidrológiai hatásainak felméréséig. Az IHP-ban ma 170 ország vesz részt, s talán nem túlzás azt állítani, hogy valójában az IHP teremtette meg a hidrológiát mint tudományt (ez persze még az “én időm” előtt történt).

Amikor hatvan éves lettem, az akkori szabályok szerint nyugdíjba kellett volna mennem, amihez semmiképp sem fűlött a fogam. Ha jobbra-balra udvarolok mindenféle gyanús politikusoknak, talán kaptam volna egy év meghosszabbítást az UNESCO új vezetésétől, ám az ilyen típusú udvarlást soha nem állhattam. Beadtam tehát pályázatomat a Hollandiában lévő UNESCO-IHE Institute for Water Education rektori pozíciójára. A Delft-i Intézetre – mint a reguláris költségvetésen kívüli intézetre – nem vonatkoztak a kötelező korlátok, és szerencsémre az addigra “államosított” mindenható Végrehajtó Tanács látókörén is kívül esett az Intézet, ezért ott még indulhattam. Nem voltam kitéve politicking-nek, a Board kedvenc szórakozásának sem. Bár voltak néhányan Hollandiában, akik aktívan nem szerették az elképzelést, hogy “párizsi, ráadásul biztos, hogy egy bolsi módon gondolkodó gyanús kelet-európai bürokrata” legyen a rektor, végül is megnyertem a pályázatot és visszatértem az akadémiai életbe. Öt csodálatos évet töltöttem Delft-ben kitűnő tanári karral és remek MSc és PhD hallgatókkal a fejlődő világból.

– Pár napja ért véget a Víz Világtalálkozó, amelyet a magyar fővárosban tartottak. A mostani beszélgetésünk felvezetéseként úgy fogalmazott, kimerítő hét áll Ön mögött. Mi merítette ki, s miként summázná a rendezvény eredményét, kimenetét?
– A „kimerítést” abban az értelemben értettem, hogy egy ilyen méretű rendezvénynél – 2300 résztvevővel közel 120 országból – mindig becsúszhat valamilyen gikszer, ami nem előrelátható és gondot okozhat. Szerencsére ez nem történt meg, hála a külügy fiatal és rendkívül hatékony diplomatáinak és segítőiknek. Magam a Nemzetközi Program és Szövegező Bizottság elnöke voltam, így társaimmal együtt tartalmi kérdésekkel kellett foglalkoznom, ahova – esetleg nem kívánatos politikai nyomások következtében – szintén becsúszhatnak zavaró gikszerek, amit el kell kerülni, mert lefagyaszthatja a konferenciát és bizonyos érdekek mentén sündisznó-állások alakulhatnak ki. Például azzal, hogy nem megfelelően alakítjuk a konferencia programját, unalmas előadókat kérünk fel, illetve a konferencia záródokumentuma ismert dolgok ismétléséből állna és semmilyen új üzenete nincs. Ezt kellett elkerülnünk, s a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy nem buktunk meg. Tudnivaló, hogy a Víz Világtalálkozó nem tisztán tudományos-technológiai rendezvény, de nem is tiszta politikai konferencia. Főleg nem kormányközi találkozó, amihez az ENSZ-nél hozzászoktam, azaz nincsenek formális többoldalú diplomáciai tárgyalások és vég nélküli viták a vesszők és pontosvesszők alkalmas elhelyezéséről, ami persze nagyon fontos egy diplomáciai és jogi erővel bíró dokumentumnál. Azonban itt nem erről volt szó. A "summit" valahol e hármas között helyezkedett el.

Konszenzus alapú hidat kellett építeni a politikum és a szakma között a jövő fontos feladatait illetően, hogy tudniillik miként kerülhető el a lopakodó globális vízválság. Olyan megállapításokat és javaslatokat kellett kihoznunk a konferenciából, melyek alapját képezhetik egy későbbi kormányközi tárgyalássorozatnak, ami már napirenden van az ENSZ-en belül.

A konferencia összefoglaló záródokumentuma jó néhány súlyos megállapítást fogalmazott meg. Indulásként rögzítette, hogy bár négy éve a világ vezetői az ENSZ Közgyűlésén egyetértettek a fenntartható fejlődés 2030-ig elérendő céljaiban, azonban már most látható, hogy a vízzel és szanitációval kapcsolatos cél a jelenlegi trendek és tendenciák mellett nem lesz elérhető. Ennek súlyos gazdasági és politikai következményei lesznek. Paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy a „túl sok – túl kevés – túl szennyezett víz” csapdájából ki lehessen törni. Itt a víz értékét kifejező árrendszertől kezdve a víz és a társadalom kölcsönhatásainak megértésén át a szegénység felszámolásáig sok még a teendő. A tudomány és a technológia az elmúlt 25 évben, amióta voltaképpen ledőlt a számítási korlát, s ma már jószerével majdnem mindent ki tudunk számolni, hihetetlen fejlődésen ment át, kezdve a távérzékeléstől a folyamatok modellezéséig, a mintázatfelismerő algoritmusok és a mesterséges intelligencia alkalmazásáig. A konferencia új kutatási és oktatási irányokat javasolt e tekintetben, együtt a finanszírozás radikális újragondolásával. Globális változás és adaptáció szükséges a vízgazdálkodás minden szintjén, az integrált vízgazdálkodástól kezdve az intézményes felépítésen át az oktatásig és kutatásig. A megállapítás egyaránt érvényes a fejlődő és iparosodott országokra, sajnálatosan különösen érvényes hazánkat illetően is, ahol az elmúlt közel három évtized a dezintegrált vízgazdálkodás aggodalomra okot szolgáló példáját adta.

szna4.jpg

– Hamarosan kezdődik egy másik rendezvény: a Felelős értelmiség október 31-én tartandó közéleti vitafórumán szintén előadást tart majd. Miről fog beszélni a jelenlévőknek?
– A klímaváltozás hidrológiai hatásairól. Sajnos kevesen ismerik fel, hogy a klímaváltozás jó 80 százaléka vízzel és vízen keresztül jelentkezik. Legyen szó az ökoszisztémák működéséről, vagy a biológiai sokféleségről, az invazív fajok elterjedéséről, a csapadékmezők változásáról vagy az árvizek gyakoriságának növekedéséről, nos, ez mind erősen klímafüggő.

A tudomány ma már elég jó válaszokat ad az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. A nagy kérdés viszont az, vajon az intézményeink képesek-e alkalmasan ezeket az ügyeket kezelni? Attól tartok, nem.

Ennek egyik oka az, hogy a magyar vízgazdálkodás intézményi rendszere, szemben a nemzetközi ajánlásokkal, ma a dezintegrált vízgazdálkodás helytelen példáját adja, tehát kormányzati szinten nincs együtt a vízzel kapcsolatos teendők kezelése. Egy helyütt van az ár- és belvízvédelem, másutt a vízi környezet védelme, máshol a mezőgazdasági vízgazdálkodás, megint máshol a vízellátás és szennyvízkezelés stratégia tervezése és a megfelelő árképzés. Ezek a dolgok pedig szervesen összefüggenek, nem szétválaszthatók. Mint ahogy az adatbázisok sem dezintegrálhatók. Ez az integrált vízgazdálkodás lényege. Aminek persze fontos eleme a vizekkel kapcsolatos tudásbázis fenntartása és fejlesztése. Ma már világosan látszik, hogy a VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet) kormányokon átívelő elsorvasztása, majd kivégzése jelentős hiba volt – hogy ez rafinált ingatlan panama volt-e, vagy a politika bűne, azt majd megválaszolja az idő. Mindenesetre sajnálatos tény, hogy az átfogó és koordinált magyar víztudományi kapacitás lényegében szétesett, illetve – még ha esetenként kitűnő – zömében egyetemi tanszéki tudományos műhelyekre atomizálódott. Víztudományunk mérhető nemzetközi hatása drasztikusan csökkent. Az egyetemi tanszékeken folyó kutatómunka nem helyettesíthette egy hosszú távú, átfogó, a kormányzati vízügyi politika és a gyakorlat igényeit prioritásnak tudó koherens nemzeti vízgazdálkodási tudományos kutatási program kidolgozását és végrehajtását. Ezért volt nagy öröm, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezetése 2015-ben elhatározta a tudományos igényeknek megfelelő és a gyakorlati munkát korszerű tudománnyal segítő interdiszciplináris nemzeti víztudományi program előkészületi munkálatainak beindítását. A Nemzeti Víztudományi Program meghirdetésével felcsillant a remény, hogy a helyzet változhat. Azonban számos ok következtében, melyek nem nélkülözték a kicsinyes egyéni ambíciókat sem, sajnos idejekorán hamvába hullt a kísérlet. Egy, a nemzetközi követelményeknek megfelelő, a várható eredményekkel, időbeli ütemezéssel és becsült készletigényekkel, valamint a résztvevők tervezett szerepvállalásával ellátott koherens program kidolgozása mind a mai napig fájóan várat magára. Legalább ennyire kár, hogy az Akadémia szerzői jogokra hivatkozva letiltotta – jelezvén, hogy az „nem időszerű” – az MTA Elnöki ad hoc Bizottság vonatkozó jelentésének publikálását, és így voltaképpen megakadályozta a szélesebb szakmai vitát, ami a továbblépés szükséges feltétele – lett volna. Talán újra kellene gondolni a továbblépés módozatait, figyelembe véve az Akadémia mostani képességeit és az egész recens mesterséges zűrzavart, ami körülötte keletkezett. Nos, ezeket szeretném a felelős értelmiség elé tárni. Nem kevesebbről van szó, mint hazánk vizeinek jövőjéről.

– Az utóbbi hónapokban érzékelhetően fokozódott a közvélemény érdeklődése, aggodalma a teremtett világ veszélyeztetettsége iránt. Ez mindenképp üdvözlendő, ám amíg a lángoló erdők képe hamar bevésődik a tájékozódó tömeg gondolataiba, valószínűleg kevéssé kezeli a helyén a társadalom, mekkora bajban van a glóbusz hidrológiai szempontból. Mekkora bajban vagyunk e téren?
– A baj jelentős. Ez voltaképpen két fő meghajtó folyamat eredményeként alakult ki. Az egyik a népesség-növekedés és annak másodlagos hatásai (urbanizáció, migráció, erdőirtások) a másik pedig a klímaváltozás hatása. E kettő hatása a hidrológiai körfolyamatra nagyjából 80-20 százalékban oszlik meg. Ezt a klímavészhelyzetet vizionálóknak érdemes lenne átgondolniuk, ugyanis a hatások jelentős része csakugyan a népességnövekedés primer eredménye. A 20 százalék fele egyébként nagyjából a természetes klímaingadozás, a másik fele pedig az ipari forradalom óta felhalmozódó antropogén hatás.

A XX. századi népességrobbanás következtében – amikor is egy évszázad alatt a Föld népessége 2 milliárdról 6 milliárdra háromszorozódott, miközben a vízkivételek mennyisége globálisan meghatszorozódtak – kinyílt egy olyan olló, amely nem teszi lehet övé humán és környezeti rendszereink fenntarthatóságát.

Az egy főre jutó éves átlagos vízkészlet 1975 óta drámaian lecsökkent – a megközelítően 15 ezer 500 köbméter/fő/év világátlagról az 5000 köbméter/fő/év átlag vízmennyiségre. Hangsúlyozandó, hogy ez a szám globális átlagot jelent a jelenlegi 7.7 milliárdos lélekszámú emberiségre vetítve, és igen nagy a szórás Kanada 120 ezer köbméter/fő/év adatától, hazánk 11 ezer 700 köbméter/fő/év egy főre jutó vízmennyiségétől Jordánia 120 köbméter/fő/év értékéig. Ez utóbbi nem mellesleg 70 köbméter/fő/évre csökkent az elmúlt négy év során a közel-keleti háborús migráció következtében. A vízkészletek csökkenésére azonban nyilvánvalóan nem lehet olyan lineáris előrejelzést adni, mely szerint a következő 40 év múlva az emberiség alól "kifutna" vízkészlete, hiszen a hidrológiai ciklus állandóan megújítja a vízkészletet. Az is kétségtelen azonban, hogy további csökkenés várható az egy főre jutó vízkészlet mennyiségében mindaddig, amíg a század közepén a Földön már 9,6 milliárd ember fog élni. Ez már igen közel lesz a fenntarthatóság határához és a további növekedés határához, tehát ahhoz az állapothoz, amikor humán és környezeti rendszereink a túlhasználat következtében visszafordíthatatlanul összeesnek.

– Mit lehetne tenni, különösen mit tehetnek a magyar emberek közös vízkincsünk megóvása érdekében?
– Talán az eddigiekből is kiviláglik, hogy fenntarthatóvá kell tennünk vízgazdálkodási rendszereinket – ideértve az intézményes fenntarthatóságot, amiről már korábban szóltam.

Magyarország gazdag vizekben, itt nem várható olyan típusú vízválság, mint a szub-szaharai Afrikában, vagy Ázsiában, ahol a népesség 60 százaléka él a Föld vízkészletének nagyjából 36 százalékával.

Ám nagyon kell óvnunk vizeinket a szennyeződéstől, különösen ami a felszín alatti vizek tisztaságát illeti. Ha ugyanis egyszer elszennyezünk egy felszínalatti víztartót, akkor azt lényegében kihagyhatjuk az emberi fogyasztásra alkalmas vizek csoportjából, mert a természetes vizek öntisztulása százezer éveket vehet igénybe. Ezért kell fúrt kútjainkkal fokozott óvatossággal eljárnunk, mert a felső réteg elszennyezett vizét mesterségesen kötnénk össze az alsóbb vízadók tiszta vizével.

– Lehet-e összefüggésbe hozni az Afrikát különösen sújtó vízkrízist és a fokozódó migrációt? Mert ha így van, különösen érdeke a jólétben élőknek, így Európa nemzeteinek is, hogy akkor is elősegítsük a válságos helyzet megoldását, ha az nem érint közvetlenül bennünket.
– Igen, közvetlen összefüggés van a vízhelyzet és a migráció között. A Szahel-övezetben például előfordul, hogy évek hosszú sorában nincs csapadék. A gazdák nem tudják terményeiket megtermelni. Nincs miből megélniük. Ilyenkor elvándorolnak egy bádogvárosba, ahol nincs se víz, se minimális szanitáció. Higiénés feltételek és munka sincs. Ilyen hely például Kibera, a Nairobi melletti 2 milliós bádogváros. Milyen más lehetőségük van a migrációhoz képest? Semmi. Afrikában 6 migránsból 5 Afrikán belül migrál, s egy jön Európába. Tehát Afrikában kell segíteni az élhetőbb feltételek megteremtésében, nem itt, Európában, mert akkor már túl késő.

szna1.jpg

– A sok vészjelzés, aggasztó értékek, az aktuálisan tömegeket fenyegető szomjhalál tényét nem figyelmen kívül hagyva mi adhat bizakodást a jövőre nézve – van-e remény arra, hogy megmenthető, hosszú távon fenntarthatóan elérhető lesz a víz az utódaink számára is?
– Ma a Föld édesvízkészlete épp annyi, mint a holocén klímaoptimum idején volt az 5000 és 9000 évvel ezelőtti periódusban. Az összes víz 97,5 százaléka tengerekben és óceánokban van, a maradék 2,5 százalék az emberiség édesvízkészlete. Ennek nagyjából 60 százalék a szilárd víz, azaz jég és hó az Északi-sarkon, az Antarktikán, gleccserekben, a magas hegyi hótakaróban és a permafroszton. A maradék a felszín alatti nem megfagyott víz. Ami marad, az mindösszesen 42 ezer km3 könnyen hozzáférhető felszíni vízkészletet jelent tavakban, tározókban és vízfolyásokban.

A felszíni vízkészlet az összes víz – ideértve a tengereket és óceánokat is – mindösszesen 7 ezreléke. A felhasználók száma az utóbbi évszázad során azonban háromszoros exponencialitással növekedett, ami az elsődleges oka a vízkészletek egy főre jutó radikális csökkenésének.

A globális vízválság tehát nem azt jelenti, hogy "kifut" alólunk a víz, hiszen a hidrológiai körfolyamat szorgosan dolgozik ennek elkerülésén. A válság ott van, hogy miképpen is kormányozzuk intézményeinkkel vizeinket. Milyen jogi keretet hozunk létre s az milyen hatékonyan működik, hogyan üzemeltetjük a hidrometeorológiai észlelőrendszereinket, miként tesszük nyíltan hozzáférhetővé a vízzel mint közkinccsel kapcsolatos mérési adatainkat a köz számára, mennyire támogatja a tudományos-technológiai kutatás és innováció a kormányzati döntéseket? Egyáltalán: van-e nemzeti interdiszciplináris vízgazdálkodási kutatóintézet, miképp képezzük a szakmai utánpótlást, integrált vízgazdálkodást hozunk-e létre, vagy önös politikai szándékok és lobbik mentén dezintegráljuk rendszereinket? Mindezekkel szembe kell néznünk nemzeti, regionális és globális szinten. Egyéb megoldás nincs.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Képek forrása: nato.it, budapestwatersummit.hu, Nemzeti Közszolgálati Egyetem)