Federico Lombardi: Nagy ajándék, hogy három pápa mellett szolgálhattam
Gégény István 2019. október 25.

Federico Lombardi: Nagy ajándék, hogy három pápa mellett szolgálhattam

Szentszéki szóvivőként sok szép üzenetet tolmácsolhatott, de botrányok és egy pápai lemondás kommunikációja is osztályrészül jutott neki. Mindezekről őszintén vallott a SZEMléleknek adott interjúban.

l6.jpg

Federico Lombardi olasz származású jezsuita szerzetes. 1991-ben nevezték ki a Vatikáni Rádió programigazgatójává, 2005-től ő lett a meghatározó egyházi orgánum első embere. 2001-től a Vatikáni Televizós Központot is ő irányította. 2006-ban XVI. Benedek pápa kinevezte a Vatikáni Sajtóközpont vezetőjévé, de megtartotta a rádió és a televíziós központ vezetői pozícióját is. Bár hivatalosan nem tekintett magára "pápai szóvivőként", az egész világ szentszéki szóvivőként figyelt rá, egészen 2016 nyarán elfogadott lemondásáig. Jelenleg a Joseph Ratzinger – XVI. Benedek Alapítvány elnöke, ilyen minőségében vett részt egy budapesti konferencián, ahol tolmácsolta a résztvevőknek az emeritus pápa köszöntését is.

Köszönjük az interjú előkészítését dr. Gájer Lászlónak!

– Hogy érzi magát Magyarországon, milyen benyomásokat gyűjtött hazánkról?
– Több alkalommal jártam már ebben az országban, de ezek hivatalos programok, rövid találkozók voltak, nem sok részlet maradt meg bennem, nem volt lehetőségem igazán személyesen megismerkedni az Önök kultúrájával, kincseivel. Ebben az értelemben nem mondhatom sajnos, hogy jól ismerném Magyarországot. Most azonban öröm van bennem, hálás vagyok, hogy itt lehetek – nagyon is vágytam arra az együttműködésre, amit a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel megvalósítottunk. Úgy érzem ugyanis, hogy nagy szükség van a párbeszéd gyakorlására, kibővítésére: arra, hogy kapcsolatban legyünk egymással, különösen Kelet- és Nyugat-Európa vonatkozásában. Nagy szükség van erre napjainkban, amikor Európa aktuális válsága kapcsán mintha hiányozna a bizalom kelet és nyugat társadalmai között. Fontos, hogy megsokszorozzuk a párbeszéd lehetőségét, előmozdítva a kölcsönös megértést, akár olyan egyházi téma kapcsán is, amely a mostani konferencián terítékre került, s amely reflektál kontinensünk társadalmi változásaira, helyzetére.

– Elég hosszúra sikeredett az esemény címe: "A közép-európai országok társadalmi, gazdasági és spirituális helyzete az Egyház társadalmi tanítása tükrében". Meg tudná röviden fogalmazni, mi volt a fő célja ennek a rendezvénynek?
– Az, amire már utaltam az imént: mindenképpen együtt kell működnünk, közös utakat kell találnunk azon témák mentén, amelyek mindannyiunk életét befolyásolják. Amikor leomlott a berlini fal, hatalmas reménység élt Európa népeiben, hogy egységben, békében élhetünk. Évtizedekkel később mégis azt látjuk, hogy

a közös Európa ideája krízisben van. Meg kell értenünk, miért van ez így, őszintén reflektálnunk kell a valóságra és helyes érzékkel meg kell találnunk, miként tudnánk együtt előre haladni a jövőben.

Az egyház szociális tanítása hasznos támpontot nyújthat ebben a folyamatban.

– Ön a Joseph Ratzinger – XVI. Benedek Alapítvány elnöke. Miként tud Benedek pápa tanítása irányt mutatni korunk társadalmi válságai közepette?
– Benedek pápa olyan ember volt, sőt, most is olyan ember, aki mély bizalmat táplál a hit és az értelem integrációja iránt – az iránt a méltó dialógus iránt, amely során az ember az igazságot, a közjót keresi. Ez az elkötelezettség bátorít mindannyiunkat, hogy legyünk a párbeszéd, különösen a kulturális párbeszéd emberei. Írt egy nagyon fontos enciklikát az egyház szociális tanításának témájában: a Caritas in Veritate című dokumentum nem csupán az egyházról és az egyháznak szól, hanem mindenki hasznos útmutatást kaphat belőle a jelen helyzetünk megértésében. Összességében azt gondolom, Benedek pápa ma is, folyamatosan inspirál bennünket, hogy keményen dolgozzunk a párbeszéd előmozdításán. Nem vagyunk egyformák, mindenki egy kicsit máshonnan és másként szemléli a világot, de mindannyian a közjót akarjuk előmozdítani.

– Olyannyira aktívan inspirál az emeritus pápa, hogy erre a budapesti konferenciára is üdvözletet küldött, amelyet Ön tolmácsolt a jelenlévőknek. Valóban személyesen beszéltek erről a közelmúltban, nyomon követi az idős egyházi vezető a magyar fővárosban zajló tudományos rendezvényt?
– Így történt. Rendszeresen tájékoztatom őt az alapítvány tevékenységéről, a közelgő eseményekről. Néhány hete közösen áttekintettük a soron következő programokat, amelyek közül a budapesti szimpózium volt az egyik legkiemelkedőbb rendezvény. Alapos tájékoztatást kapott a témákról, egyértelműen támogatta mindazt, amiről itt szó esett. A Ratzinger-alapítány munkatársaiként nem csupán az emeritus pápa egykori tanításait tanulmányozzuk, hanem folyamatos lelkesítést kapunk tőle a jelen és a jövő kihívásaival való szembenézéshez. Nagy nyitottság van benne arra vonatkozóan, hogy továbblépjünk a hit és az értelem keretein, és párbeszédet kezdeményezzünk a tudomány, a technológia területein.

– Ön a kommunikáció embere, hosszú évtizedeken át ilyen területen dolgozott. Nem számoltam meg pontosan, de elég sokszor használta eddig a beszélgetésünk során a párbeszéd kifejezést. Gyakran beszélünk a dialógusról elméletben, de az igazi, őszinte, alkotó párbeszédek a gyakorlatban hiánycikknek tűnnek. Ön mit gondol erről, és mi lehet az igazi párbeszéd jellemzője?
– Teljesen egyetértek Önnel. Nem véletlenül hangsúlyozom, ismétlem annyiszor a párbeszéd fontosságát, mert szerintem nem elég az, amit eddig e téren tettünk. Olyan időben élünk, amikor nagyon sokan a maguk nézőpontját hangsúlyozzák igen erősen, néha kifejezetten erőszakosan. Mindeközben ugyanők nem készek arra, hogy meghallgassanak másokat. Meg kellene tudnunk hallgatni egymást. Ferenc pápától idéznék egy ide vonatkozó szép kifejezést: a találkozás kultúrája. Ahhoz, hogy valódi párbeszéd valósulhasson meg, azzal a szándékkal kell a másikhoz fordulnunk, hogy valóban érdekeljen bennünket, amit ő számunkra mondani szeretne. Felkészültnek kell lennünk arra, hogy akár ténylegesen meg is változtasson az, amit a másiktól befogadunk ahelyett, hogy pusztán a saját nézeteinket akarnánk ráerőltetni. Késznek kell állnunk arra, hogy befogadjunk valamit a másik személy gazdagságából, abból, amit ő hordoz. Ugyanakkor alkalmasnak kell lennünk arra is, hogy adjunk, mégpedig azt adjuk át a másiknak, amivel tényleg megajándékozzuk őt. Kölcsönös meghallgatás, egymástól tanulás – ezen az úton gazdagíthatjuk egymást kölcsönösen a párbeszéddel. Ha csak konfrontálódunk, nem haladunk előre.

A párbeszéd feltételezi a meghallgatást és azt, hogy a legjobbat adjam abból, amim van. Az is kell még hozzá, hogy ne akarjam, hogy mindig mindenben enyém legyen az utolsó szó.

l1.jpg

– Ferenc pápa nemrég egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Európa egyik legnagyobb problémája az elzárkózó, be nem fogadó, elkülönülő szuverenizmus, amit megkülönböztetett a szuverenitás jogos igényétől. Ön mit gondol erről?
– Olyannyira egyetértek vele, hogy a budapesti konferencián is többször előkerült ez a fontos gondolat. Nem zárkózhatunk be, nem tudjuk egymagunkban megvédeni saját magunkat az ellenségeinktől. Ezzel szemben igenis megoszthatjuk a kincseinket másokkal, ezáltal egységbe lépve a népek nagy családjával. A nacionalizmus bezárkózó hozzáállása elveszi a közösség erejét, ellene hat az együttműködésnek.

– Amikor Európa kihívásairól beszélünk, a média, a politika, a közbeszéd egyaránt a migrációra fókuszál. Ehhez képest a SZEMléleknek korábban nyilatkozó belga EP-képviselő – egybehangzóan a budapesti Ratzinger-konferencia egyik előadójának prezentációjával – úgy fogalmazott, a legfőbb problémája a kontinensnek a demokrácia válsága.
– Abban a bizonyos előadásban egy fontos kifejezés került a középpontba, ez pedig a bizalom, pontosabban annak a hiánya. Ez jórészt a szocialista berendezkedésből való átmenet egyik jellemvonása, az előző rendszerben ugyanis nem voltak felkészítve az emberek arra, hogy tisztában legyenek saját döntéseik fontosságával és felelősségével, ami viszont a jól működő demokrácia alapfeltétele. Ráadásul hiányzott, talán ma is hiányzik a kölcsönös bizalom az állampolgárok és az intézmények között. Ez a bizalomhiány viszont a kreatív, dinamikus közösségek halála.

Ha bíznánk magunkban, ha kölcsönösen megbíznának az emberek és a közjó szolgálatára rendelt szervezetek egymásban, mindenhol fejlődést, alkotói aktivitást tapasztalnánk.

Ha azonban mindenki bezárkózik a saját védőburkába, nem megbízva senki másban, lehetetlen a párbeszéd, az együttműködés. Ez a közösségi élet halála, helyi és nemzetek közötti vonatkozásban egyaránt.

– Sokszor tapasztalunk ilyesmit hazánkban, de az aligha magyar sajátosság.
– Így van: egy alapvető, általános társadalmi problémáról beszélünk, ami minden embert érint a Földön. Épp ezért lehet nagy szerepe az egyháznak e téren, hiszen a hit, remény és szeretet üzenete képes bátorítást adni, bizalmat táplálni, elősegíteni a kölcsönös megértést és a közösséghez tartozás vágyát felébreszteni mindenkiben. Ha nincs benned remény a jövőt illetően, ha nincs benned a szeretet hozzáállása annak közösségi vonatkozásában, semmi értékeset nem fogsz tudni létrehozni ebben a világban. Egy teljesen individualizálódott rendszerben mindenki a megszállottja lenne annak a célnak, hogy csak saját magával foglalkozzon. Ez totálisan az ellenkezője annak, amit a társadalomról és a világról a kereszténység elgondol.

l12.jpg

– Szeretnék az Ön személyes életére is kitérni, hiszen kivételes életpályát tudhat maga mögött, miután három egymást követő pápának is közvetlen munkatársa lehetett. Amikor a médián keresztül találkoztam az Ön üzeneteivel, olyan ember képe alakult ki bennem, aki az evangélium aktuális, "korszerű" tolmácsának tűnt. Az elmúlt évtizedekben számos problémás terület is előtérbe került, a gyermekek zaklatásától a pénzzel való felelős bánásmódig hosszan sorolhatnánk a kommunikációs szempontból sem kedvező témákat. Miként tekint vissza – immár nem szentszéki szóvivőként – erre az életszakaszra?
– Mindig úgy tekintettem erre a feladatra, mint az aktuális pápának tett szolgálatra. Meg vagyok róla győződve, hogy a mindenkori pápa a keresztény hit és Jézus Krisztus evangéliumának közvetítője. Ez nem csupán szófordulat: a pápa valóban a hit tanúja.

Mindhárom pápára egyaránt igaz, hogy nagy ajándék tartottam a velük való együttműködést, mert nagy vallási és morális elkötelezettség jellemezte őket mind az emberiség, mind az egyház vonatkozásában. Megpróbáltam segíteni nekik abban, hogy kifejezzék az emberek felé, mit tesznek és azt miért teszik, pontosan mi a tanításuk és miért állítják azt, amit.

Olyan szolgálat volt ez, amiben kétségkívül adódtak nehéz pillanatok, megéltünk kríziseket, támadásokat, ugyanakkor összességében egy csodálatos misszióként tekintek vissza azokra az évekre. Hiszen folyamatosan olyan értékekről beszélhettem a világnak, mint béke, szeretet, közösség, kiengesztelődés, a népek emberi és lelki növekedése, a nemzetek közötti együttműködések fejlődése... Nagyszerű üzenetek hatalmas sokasága várt arra, hogy átadjam azokat. Nem elkendőzve a botrányok létezését összemérhetetlenül felülemelkedik azon alkalmak száma, amikor a valóban jó hírt, az örömhírt tolmácsolhattam az emberiség tagjainak.

– Nem kérem, hogy hasonlítsa össze II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápák emberi karakterét, inkább abban bízom, hogy ki tud emelni egy-egy olyan jellemvonást, amely egykori közvetlen munkatársként eszébe jut velük kapcsolatban.
– Természetesen nehéz lenne tömören hiteles képet visszaadni bármelyikükről, de azt el tudom mondani, hogy mi keltett bennem leginkább mély benyomást. II. János Pálnak az Istenbe vetett személyes hite, elmélyült imaélete volt a legmeghatározóbb számomra. Emellett nagyon jól sikerült felismernie és betölteni azt a történelmi hivatását, ami az egyes személyek és a nemzetek számára adott tanításban, iránymutatásban valósult meg. Ez olyan adottság, ajándék volt az ő személyiségében, amivel senki más esetében nem találkoztam. XVI. Benedek esetében a kultúra és a mély spiritualitás kifejezések jutnak eszembe, amelyeket nagyszerűen tudott integrálni a tudomány témáival. Őszintén csodáltam ezt benne. Képest volt a legkomolyabb teológiai kérdéseket is elmélyült spiritualitással tárgyalni, közvetíteni. Számomra ő a kultúra és a hit tudósa. És Ferenc... A jelenlegi pápának különleges adottsága van ahhoz, hogy közel legyen az emberekhez. Ő folyamatosan Isten irgalmasságát helyezi üzenetei középpontjába. Magát Istent képes közel hozni az emberekhez gesztusokkal, megértéssel, a szeretet cselekedeteivel. Ez a képessége hatalmas ajándék az egyháznak és az egész emberiségnek.

l9.jpg

– Akadt egy igazán különleges kihívás is az Ön pályája során, hiszen évszázadok óta nem volt rá példa, hogy egy pápa lemondott volna. Azt feltételezem, szakmai szempontból is nehéz volt ezt a helyzetet kezelni. Fel tudná idézni, miként élte meg azt az időszakot?
– Nem volt ez olyan nehéz kommunikációs feladat számomra, hiszen Benedek pápa legalább egyszer beszélt arról nagyon világosan a nyilvánosság előtt, hogy amennyiben a pápa úgy érzi – imádságban megvizsgálva a kérdést –, hogy nem képes többé megfelelően ellátni a szolgálatát az egyház számára, akkor le kell mondania. Bár ezt évekkel a lemondása előtt mondta az emeritus pápa, számomra onnantól nyilvánvaló volt, hogy fontolgatja ezt a lehetőséget. Meggyőződésem, hogy sokszor megvizsgálta imádságban ezt a kérdést, azt pedig közvetlen munkatársaként láttam, tapasztaltam, hogy az idő előrehaladtával testi ereje fogyatkozása miatt nem volt képes nemzetközi utazásokat megtenni, sőt, a Szent Péter tér nagy ceremóniáin is egyre inkább nehezére esett részt venni. Ezen előjelek miatt

egyáltalán nem volt nehéz megértenem, elfogadnom a lemondás tényét és indoklását, noha maga a bejelentés engem is váratlanul ért.

Nem volt meglepetés, mert biztos voltam benne, hogy előtte folyamatosan reflektált erre a belső dilemmára. Mindezek alapján, miután a lemondásának indoklása összhangban volt a kánonjoggal, nem okozott számomra nehézséget ennek kommunikálása a nyilvánosság felé. Egyáltalán nem tragédiaként tekintettem erre a helyzetre, hanem egy nagyon megalapozott, szükségszerű döntésként, amelyet XVI. Benedek egészen biztosan Isten színe előtt hozott meg.

– Nem lehetett ez a kommunikáció mégsem olyan egyszerű, hiszen kérdések áradtak Ön felé, mi több, a mai napig sokak fejében élnek olyan elméletek, amelyek összeesküvésre, háttérhatalmak munkálkodására, lemondatásra vonatkoznak.
– Persze, de számomra teljesen világos volt, hogy ezek fals feltételezések, amelyek minden alapot nélkülöznek. Nagyon biztos voltam abban, hogy nekem az a feladatom, hogy korrekten interpretáljam, amit a pápa mondott.

– Volt még legalább két érdekes kérdés azokban az időkben: milyen titulust kap a lemondott pápa, s az utóda Ferenc lesz, vagy I. Ferenc. Utóbbi dilemmára talán kevesen emlékeznek, de Önnek több médium helytelen névhasználatát is korrigálnia kellett annak idején.
– Számos hasonló kérdés felmerült akkoriban, amelyekre nem volt azonnal válaszunk a lemondáskor. Ezek a válaszok egy folyamat eredményeként születtek meg. Nem is én magam találtam meg ezeket a válaszokat, hanem hallgattam azokra a szakemberekre, akik megadták nekem a helyes feleleteket. Ilyen reflektáló folyamat során született meg az emeritus pápa megjelölés is, ahogy számos hasonló ügyben szintén egyeztetések zajlottak: hol fog lakni a lemondott pápa és hasonlók. A Ferenc vagy I. Ferenc kérdés eldöntése nem tűnt ekkora kihívásnak. Nyilvánvaló, hogy ő az első pápa, aki felvette a Ferenc nevet. Az I. Ferenc megnevezés korrekt lenne ugyan, de felesleges is, hiszen nincs szükség rá, hogy bárkitől megkülönböztessük – nincs másik Ferenc pápa. Ha egy következő pápa is a Ferenc nevet választja, ő már biztosan II. Ferenc lesz.

– II. János Pál, aki messziről jött, "távoli országból érkezett" pápaként utalt magára, úgy fogalmazott, hogy Európa két tüdővel lélegzik. Ez a kettősség, kelet és nyugat különbözősége napjainkban is tetten érhető. Ehhez képest ma van egy még messzebbről, Latin-Amerikából érkezett pápánk, aki talán ennek is köszönhetően teljesen új stílust képvisel a katolikus egyházfők sorában. Ennek köszönhetően mintha kiszélesedett volna az egyház látóköre.
– Ez így van. Ferenc pápa alapkiindulása, perspektívája eltér az elődeitől, nem Európa-centrikus. Ő maga is utalt rá, hogy néha érdemes úgy tekintenünk Európára, mint Magellán, aki bejárta az egész világot. Noha az előző pápák is univerzális szemlélettel tekintettek a világra, de európaiak voltak, itt születtek, Európa történelme, társadalma hatott rájuk. Amikor Ferenc pápa Isten embereiről, Isten népéről beszél, sokkal inkább latin-amerikai minták lebegnek a szeme előtt.

l4.jpg

– Ez a nem európai gondolkodásmód sokakban, főként katolikusokban megütközést kelt. Mit üzenne nekik?
– Megértem, hogy sokan észrevételezik, mennyire másként beszél, cselekszik a mostani pápa az elődeihez képest. Visszautalnék azonban arra, amit a párbeszéd kapcsán elmondtam. Ha nyitottak, befogadóak vagyunk, akkor képesek vagyunk felfedezni a pozitívumokat. Ha elzárkózunk, ha nem figyelünk igazán arra, amit a másik mond, akkor nem fogjuk őt megérteni. Ferenc pápa esetén ez elsősorban azt jelenti, hogy pozitívan közeledjünk ahhoz a vágyhoz, hogy ő tényleg közel szeretne lenni az emberekhez. Újságíróknak szoktam mondani, hogy Ferenc pápa nem az a típus, aki azt akarja, hogy ő mondja ki az utolsó szót, hanem dialógusban szeretne lenni mindenkivel. Meghallgatni, megérteni, dinamikus kapcsolatban lenni, lépésenként együtt haladni a másikkal. Nem vagyunk egyformák, sok értéket fedezhetünk fel a tőlünk különböző emberekben. Aki megérti Ferenc pápa gondolkodásmódját, rengeteg pozitívumra csodálkozhat rá.

Beszélgetőtárs: Gégény István