A cölibátus 2000 éve az Amazonas tükrében
Dr. Fekete Ágnes 2019. október 30.

A cölibátus 2000 éve az Amazonas tükrében

 Az Amazonas szinódus végén a „viri probati”, azaz a kipróbált férfiak lehetséges ordinációját vették bele a dekrétumba. Azt kéri ez az irat, hogy az "érett korú, férfias férfiak, akik példaképek mind emberként, mind keresztényként" válhassanak felszentelt pappá. És mégis, Ferenc pápa azt állítja, hogy: "a cölibátus ajándék az egyház számára". A póló felirata: Milyen érzés cölibátusban, egyedül élni? Válaszok: Jó, rossz, kifizetődő. 

560.jpg

 

A kereszténység kezdeteitől felmerült a cölibátus kérdése. "Egyesek úgy döntöttek, hogy nem mennek feleségül a mennyország miatt" - mondja Jézus a Máté evangéliumában (19:12).

A papság cölibátusban való elkötelezettséget fokozatosan vezették be a katolikus egyházban. Szent Pál ezt írja: „Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én; de mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől, kinek így, kinek úgy. A nem házasoknak és az özvegyeknek ezt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, ahogy én.  Aki még nem házas, aggódik az Úr ügyeiről, arra törekszik, hogy kellemes legyen az Úrnak. Aki házas, ennek az életnek az ügyeit foglalja magában, igyekszik kedvelni a feleségét, és meg van osztva "(1Kor 7).

A sivatagi atyák a 3-4. században fogalmazták meg erőteljesen a szerzetesi szentség fogadalmát, amely a minden világi vágytól való mentességet jelentett. Mondásaikban a nők iránti vágy démonikus erőként jelenik meg. Ugyanakkor voltak nők is, akik elkötelezett szerzetesként remeteségben éltek a pusztában. De mindenképpen ez az eredete annak, hogy a szüzesség erénye fontossá vált az egyházban. Mai korunkban már nehéz elképzelni azt a 4. századot, ahol valóban érték, vágyott ajándék volt a szűzesség.

A papok elkötelezettsége a cölibátusban, és az engedelmességben csak később alakult ki.  Az első közösségekben a papok lehettek házasok, de azt kérik tőlük, hogy maradjanak meg abban az állapotban, amire elhívásukkor vállalkoztak.  Fontos mérföldkőnek tekintik az elvirai zsinatot a 4. század elején. (306-ban vagy 309-ben lehetett.) Itt a 33. kánonban állandó házastársi önmegtartóztatást (cölibátust) írt elő a nős püspökök, papok és diakónusok számára. Ez azonban egy lokális szinódus volt. Határozatai nem terjedtek ki az egész egyháztestre. Még a későbbi időszakokra is igaz, hogy a katolikusságba, azaz az egyetemességbe belefért az, hogy egy-egy helyi zsinat ne legyen minden szempontból összhangban a nagy szinódusok határozataival részlet kérdésekben. Az I. Esztergomi Zsinat jóval később, 1100-ban például azt mondta ki, hogy a papoknak és diakónusoknak lehet feleségük, akivel együtt is élhetnek, kivéve ha az illető szolgáló volt. A zsinat csak a második házasság lehetőségét utasította el. Aki nőtlen volt a szentelés előtt, annak ezt az állapotát a szentelés után is meg kellett őriznie. A püspökök számára előírták a feleségüktől való separatiót.

Mindenképpen erősödött az a gondolat, hogy a család valamiféle akadály az Isten szolgálatában. Ugyanakkor Nazianzi szent Gergely (329-390) például egy püspök fia volt, és több pápa is paptól vagy püspöktől származott.

A legnagyobb nehézség a lelkipásztori kérdések mellett az volt, hogy hamarosan valódi papi dinasztiák alakultak ki, amelyek egyházi hivatalokat örököltek és elpazarolták az egyházi vagyont.

A XI. században vált ez a kérdés óriási vita tárgyává. Az 1059-es lateráni zsinat döntött úgy, hogy megtiltják a világiak invesztitúráját (beiktatását). A zsinat azt is kimondta, hogy a papok számára megtiltja a házasságot és az élettársi együttélést. VII. Gergely pápa alatt a lenteni zsinaton 1074-ben kimondták: Az a klerikus, aki papi méltóságát pénzért vásárolta meg, azonnal hagyjon fel egyházi szolgálataival. Az aki bűnös a papi bujaság vádjában, köteles feladni egyházi szolgálatát. A hívek kötelesek megtagadni a fenti vétkekben bűnös papoknak a miselátogatást és bármilyen más kapcsolatot.

A cölibátus követelményét megerősítették, elutasítva a reformáció törekvéseit, a Tridenti Zsinaton (1545-1563). A zsinat azt mondta ki, hogy a nőtlen és szűzi állapot jobb és boldogabb, mint a házas állapot. "A Krisztus képére formálódva a pap szövetséget köt az egész emberiséggel. Azért mond le arról, hogy egy embert különösen is szeressen, hogy Isten minden ember iránti szeretetének jele legyen" – írják a francia püspökök.

"Inkább az életemet adom, mint a cölibátus törvényének megváltoztatását" - kiáltotta VI. Pál 1968-ban. II. János Pál 1999-ben ezt mondta: "A papi cölibátus, az ima fegyelme, az élet egyszerűsége és az egyházi viselet nyilvánvaló jelei annak, hogy a pap az evangélium szolgálatában áll."

2019 januárjában a La-Croix Magazin szerint Ferenc pápa megismételte VI. Pál szavait, és hozzátette: "Személy szerint úgy gondolom, hogy a cölibátus ajándék az egyház számára. Nem értek egyet az opcionális cölibátus engedélyezésével."

Azonban létezik a házas papok intézménye ma is a római katolikus egyházban. Ezek kivételek, mint például a Rómához csatlakozott keleti egyházakban, így a koptok, melkiták, maroniták, között házas férfiakat szentelnek fel. Egy másik eset az, amikor protestáns lelkészek,  többnyire anglikánok a római katolikus egyházhoz tartozást választották, és nyilvánvalóan házasok maradtak. Minden esetben már házas férfiakról van szó, akik bizonyos körülmények között  hozzáférhetnek a papi rend szentségéhez. Nincs szó felszentelt papokról, akik papságuk során megnősülnének.

Az utolsó helyzet, amelyet még megemlíthetünk: házas és özvegy férfiakat lehet papnak szentelni, feltéve hogy a gyermekek már nem eltartottak.

(Forrás: La-croix.fr)