Iskolába hatévesen? Hova rohanunk?
Rab Krisztina 2019. november 11.

Iskolába hatévesen? Hova rohanunk?

Szeretném hinni, hogy csak műbalhé ez az egész beiskolázással kapcsolatos paláver. Hogy tényleg túlbuzgó anyukák hisztije az egész. De félek, nem erről van szó..

 gyerekek.jpg

- Végeztem! - kiabálta Viktor az iskola mosdójából. Szeptember volt, és pályakezdő pedagógusként fogalmam sem volt, mit csináljak.

- Végeztem! - kiabálta Viktor újra, és én nem hagyhattam magára a gyerekeket az osztályban, sem Viktort a mosdóban.

- Végeztem, hahóóó! - kiabálta ismét, és hangjától visszhangzott az üres folyosó.

A slamasztikából a kiabálásra megjelenő takarító néni húzott ki minket - Viktort is és engem is.

Viktor tavasszal töltötte be a hatodik évét, és maga volt a két lábon járó iskolaéretlenség. Imádni való, különlegesen jó humorú kisfiú volt, már silabizálta a szavakat, amikor iskolába került, de a wc-használat mellett a szabálykövetés és az önfegyelem sem tartozott az erősségei közé, és az öltözködés is kihívást jelentett számára.

oszigyerek.jpg

Az öltözködés képessége, mint iskolaérettségi szempont hivatalosan ugyan nem a legfontosabbak közül való, de szülőknek is látványos visszajelzés a gyerekről, mert számos, a tanuláshoz fontos képesség (pl. önállóság, sorrendiség betartása, szabálykövetés, megfelelő munkatempó, finommotorika) meglétét vagy hiányát jelezheti. Sok gyerek érkezik például úgy első osztályba, hogy nem tud cipőt kötni. Mondhatnánk, minek is az, de a cipőkötés mozdulatsorának elsajátítása nem csak "gyakorlat teszi a mestert" kategória - bizonyos szintű érettséget, a finommotorika fejlettségét feltételezi. Tehát a tépőzáras tornacipő praktikus ugyan, de csak álmegoldás, mert nem a cipőkötés tudománya a lényeg, hanem az érettség, ami képessé teszi a gyereket a cipőkötésre, a mozdulatsor végrehajtására. Akinek ugyanis fejletlen a finommotorikája, az nem csak cipőt kötni nem tud, de nem, vagy csak komoly nehézségek árán képes a vonalrendszerbe szuszakolni az álló egyenest, a kis négyzetbe a hattyúnyakú kettest.

Márpedig az a hatéves, aki nem, vagy csak komoly nehézségek árán képes a vonalrendszerbe szuszakolni az álló egyenest, a kis négyzetbe a hattyúnyakú kettest, az szenved. Szenved az iskolában a számára teljesíthetetlen elvárásoktól, a kudarctól, amit szintén meg kell(ene) addigra tanulnia elviselni. Szenved, ahelyett, hogy örömmel, sikerélményekkel felvértezve élné meg legalább az iskolakezdést. Szenved, mert nem ott van, ahol lennie kellene, mert nem kapott időt, hogy megérjen az iskolára. Tanköteles, de nem iskolaérett.
sulierettseg4.jpgJelenleg az a gyerek számít tankötelesnek , aki adott év augusztus 31-ig betölti 6. életévét. Az első osztály megkezdésének azonban feltétele az iskolaérettség is, a két kritérium együtt egyfajta - nem tévedhetetlen és nem is tökéletes, de - rugalmas, gyerekcentrikus rendszert eredményezett.

Eddig.

Eddig ha a szülő és/vagy a pedagógus úgy látta, hogy a gyerek betöltötte ugyan a 6. évét, de még nem elég érett az iskolai követelmények teljesítésére, akkor egy évet még az óvodában tölthetett.

Január 1-től azonban ez másként lesz: nem a gyereket legjobban ismerő szülő, de még csak nem is a gyereket és az iskolaérettség szempontjait is jól ismerő óvodapedagógus, hanem - első körben legalábbis - az Oktatási Hivatal lesz hivatott az iskolaérettség megállapítására. A napokban nyilvánosságra került információk szerint az OH elektronikus felületére beérkező, késleltetett iskolakezdéssel kapcsolatos kérvényeket "megközelítőleg 30 ember, többnyire óvodapedagógus szakember" fogja elbírálni.
sulierett5.jpg

Nem megyek most bele számolgatásokba, hogy hogyan is aránylik a "megközelítőleg 30 ember" a több ezer érintett gyerekhez, nem megyek most bele abba sem, hogy látatlanban, számokból, szülő által így-úgy feltöltött ilyen-olyan "dokumentumokból" hogyan lehet megítélni akárcsak egyetlen gyermeket is, mert erre tudjuk a választ.

De azt nem tudom, sejteni meg nem akarom, hogy mire jó ez az egész cécó? Mert értelme nem sok van, az nyilvánvaló: épkézláb szakmai, pedagógiai érvet a változtatás szükségessége mellett egyet sem hallottunk - a rossz emlékeket előhívó egységesítésen kívül. Higgadtan gondolkodva az is egyértelműnek tűnik, hogy ha az iskolarendszer működőképességét 2020 szeptemberében is fenn akarják tartani az azt fenntartani hivatottak, akkor a kérvények elbírálásával megbízott "megközelítőleg 30 ember, többnyire óvodapedagógus szakember" munkája csak a szortírozás lehet. Másra idejük sem lesz, hiszen a kérvények beadási határidejeként meghatározott január 15. és az iskolai beiratkozások megszokott időpontja között alig 3 hónap van. Ebbe a három hónapba kellene beleszuszakolni az elbírálást, elutasítás esetén a közigazgatási pert, a szülői kérés támogatása esetén pedig még az illetékes járási pedagógiai szakszolgálat vizsgálatát, véleményezését, netán az ezt követő fellebbezést is. Persze, lehet, kitolják majd ezt a határidőt, a tanköteles gyereket amúgy is be kell íratni az iskolába, ha megkezdi az első osztályt, ha nem, de ezzel minden érintettet - családot, óvodát, iskolát - elhúzódó bizonytalanságban tartanak.

Félő, hogy az "óvodapedagógus szakemberek", mint jó postáskisasszonyok, területi alapon válogatják majd szét a kérvényeket. Ahol ma is 30-32-es osztálylétszámokkal működnek az iskolák, ott nagy kegyesen helyt adnak a szülői kérésnek, maradhat minden a régiben, gyerek az oviban, ahol meg eddig gondot okozott az osztályok "feltöltése", vagyis 12-14-16-os - egyébként szakmai szemmel ideálisnak mondható - létszámmal működnek, ott elutasítják a kérvényeket, "feltöltik" az osztályokat, nekik se' legyen jobb.

Remélem, tévedek.
sulierett21.jpg

De akkor mire is jó ez az egész?

Mire jó szétbombázni egy működő rendszert, megszüntetve annak éppen legfontosabb és legszerethetőbb erényeit, a rugalmasságot és a személyességet?

Mire és kinek jó gyerekeket kötelező jelleggel iskolapadba kényszeríteni születési dátum alapján? "Augusztus 31-én születtél, ülj le tanulni, te szeptember 1-én, szaladj játszani!" A gyerek nem fakocka, hogy ide vagy oda pakoljuk, holmi számok alapján!

Hogy az iskolaérettség nem köthető szigorúan életkorhoz, semmi nem példázza jobban Éva és Gyuri gyerekeinek történeténél. Lara és Léna ikrek, decemberben lesznek 10 évesek. A beiskolázásukkal kapcsolatos döntésüket a szülők életük egyik legnehezebb, ugyanakkor legjobb döntésének is tartják.

- A lányok mindig mindent együtt csináltak, csak nem ugyanúgy. Kettejük kapcsolatában első pillanattól kezdve Lara volt a domináns. Léna nem csak gyengébb fizikumú, de lassabb és ügyetlenebb is volt. Az óvónénikkel egyetértésben úgy döntöttünk, hogy ő egy évet még az óvodában marad.

Lara most negyedikes, Léna harmadikos. Jól tanuló, és ami a szülőknek még fontosabb, életvidám lányok mindketten. Lénát évnyertesnek tartják: nem csak az iskolába lépéshez szükséges érettséget, de önállóságot, magabiztosságot is adott neki az óvodában töltött plusz év.

Az óvodák működése kapcsán az is felmerül, hogy mire jó, ha az eleve szakemberhiánnyal küzdő intézmények munkájából kivonnak jónéhány "óvodapedagógus szakembert", szortírozni? Mire jó, hogy őket "szakembernek" titulálják, a többiektől, az elhivatottságukat a pályán maradással is igazolóktól pedig elvitatják a szakértelmet, elvonva tőlük az iskolaérettségre vonatkozó véleményezési/döntési jogot? Vannak óvodapedagógusok, és vannak óvodapedagógusabbak?

Mire jó, hogy elvonják a szülők jogát is, hogy gyerekük sorsáról döntsenek? Ki vállalja, vállalja-e valaki helyettük a felelősséget, mert aki helyettük dönt, az biztos nem... Mire jó, hogy jelenleg szülők tömege küzd egy olyan - utolsó szalmaszálnak gondolt - "papírért", amitől normál esetben minden szülő megretten? Mert most szülők tömege döntött úgy, hogy inkább az SNI vagy a BTMN bélyege, mint az iskolakezdés...

Mire jó, hogy az iskolákra ömlesztik az eleve hátrányos pozícióból induló gyerekek tömegét, akiknek szülei nehezebben, vagy éppen sehogy nem jutnak hozzá a szükséges információkhoz és eszközökhöz, ezek híján megmaradt jogaikkal, lehetőségeikkel sem képesek élni érdekeik védelmében? Mire jó, hogy éppen a legrászorultabbaktól veszítik el az esélyt, hogy az iskolát arra éretten, és ne csupán hatévesen kezdjék?

Nem gumicsont-e ez az egész hercehurca, amivel elterelődik a figyelem az oktatási rendszer millió bajáról, a színvonalról, a hatékonyságról, a gyerekek és a pedagógusok túlterheltségéről, az alulfizetettségről, a pedagógushiányról?

 sulierett1.jpg

- Nem tudjuk, mi vár ránk szeptemberben - mondja Viola, aki jövőre első osztályos tanító néni lesz. - Nem tudjuk, mennyi gyerekre, milyen osztálylétszámokra számítsunk, de az iskolába csalogató programunkon még soha ennyien nem voltak. De a tantermek fala nincs gumiból, nem tudunk a jelenlegi 30-nál több gyereket leültetni. Minket kérdezgetnek a szülők, kétségbeesetten vagy éppen dühösen, de nem tudunk nekik mit mondani.

- A rendszerben pillanatnyilag csak a bizonytalanság biztos - ezt már egy érintett és dühös anyuka, Lilla mondja. - Viszont bizonytalanságban tartani családokat és pedagógusokat finoman szólva sem korrekt, de ami ennél is ijesztőbb, hogy szerintem a koncepció mögött állók sem biztosak a dolgukban. Ők sem tudják pontosan, mit és hogyan akarnak, azon kívül, hogy a családok életének egyre nagyobb szeletét szeretnék kontroll alatt tartani. Nálunk már az óvodakötelezettség is kiverte a biztosítékot: engedélyt kellett kérnünk ahhoz, hogy 3 éves kora után is otthon maradhasson velem és a tesóval, és ne kelljen oviba járnia 5 éves koráig. Most meg ez... A fiam értelmes, de túlzottan játékos, eleven gyerek, nem 45, nem 25, de most még 10 percet sem képes megülni a fenekén, hiába lesz februárban 6 éves. Mit fog kezdeni vele szeptemberben a tanítónő, főleg, ha 4-5 éretlen gyerek is összejön egy osztályban? Mindenkinek jobb lenne, ha kaphatna még egy évet az óvodában.

- Nem azt várom az elsőbe lépő gyerektől, hogy tízes számkörben műveleteket végezzen, hogy tökéletes ceruzafogással tökéletes horogvonalakat vázoljon! - mondja Viola kérdés nélkül is az iskolaérettséggel kapcsolatos gondolatait. - Azt várom, hogy tudjon közösségben létezni, és ott - nem tudok rá jobb szót - tanítható legyen. Ehhez nélkülözhetetlen a család és az óvoda együttműködése. De a főszereplő a gyerek. Hogy mi, mikor és hogyan történjen vele, azt az ő fejlettsége kell, hogy meghatározza, nem pedig dátumok. Az iskolaérettségnek nevezett fejlettségi szint elérését sem sürgetni, sem késleltetni nem szabad, legtöbbször nem is lehet, hiszen döntően élettani folyamat. Időt kell rá adni, de nem szabni. Ezért is kell a személyes kontaktus, ezért is kell ismerni a gyereket, hogy a megfelelő életkorban lépjen a iskolába. A megfelelőben, és ne a megszabottban, se későn, se korán.

Viola szerint az esetleges iskolai kudarcok okát keresve sem az óvodára kell mutogatni, hogy nem készítették fel a gyereket az iskolára.

- Egészséges, nagyobb közösségben is szocializálódott, iskolaérett gyerek számára nem okoz törést az iskolába lépés, hanem fejlődésének a keretek megváltozásával járó természetes következménye. Ezért az óvoda maradjon óvoda, ahol a gyerek játszva fejlődhet, válhat alkalmassá az iskolába lépésre. Az óvoda nem akarjon még az utolsó évben sem átmenet lenni az iskolába, ezt ne várja el tőle sem szülő, sem tanító. A gyerek ráér iskolássá válni első osztályban, bár én, szívem szerint, elővenném újra az iskolaelőkészítő osztályok bevezetésének gondolatát. Plusz egy évvel senki nem marad le semmiről, viszont a lassabban fejlődők esélyt kapnak. Márpedig a közoktatás egyik legfőbb célja éppen az esélyteremtés kell legyen.

- Se nem hiszti, se nem műbalhé! - csattan fel Lilla, amikor néhány "érdekes" hozzászólásból idézek. - Azt kellene megérteni, hogy a szülők felelőssége a gyerek, meg kell hagyni a jogaikat is, hogy felelősségteljesen dönthessenek. Ne akarják már nálam jobban tudni, mi jó az én gyerekemnek! Ami most történik vele, az egész életére hatással lesz.

- Végeztem! - kiabálta Viktor huszonegynéhány évvel ezelőtt a mosdóból.

 Azóta Viktor harmincéves is elmúlt, informatikával foglalkozik. Azt mondja, neki semmi baja nem volt az iskolával, inkább az iskola nem tudta elfogadni őt. Nem tudja, nem is tudhatja, mi lett volna vele, belőle, ha időben, egy évvel később kezdi az iskolát, csak azt tudja, hogy "ennél rosszabb biztos nem lett volna". Iskolába járni szeretett, de nem az órák miatt, és a tanulás ma sem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé - ennek ellenére egyetemre jár, mert a munkájához kell a diploma. De nagyon várja, hogy befejezze, és újra kiabálhassa:

- Végeztem!